6. nap: 2019. VII. 9. (k)
830 - 2100
Transzfogarasi út - Bilea-vízesés - Bilea-tó - Vidraru-tó felső sarka
46,2 km
Reggel hatkor eleredt a lassú eső, és míg a naplót írtam, fokozatosan beáztak fölöttünk a lombok. Sietve lebontottam a sátrat. SK még pihent, majd ő is összerámolt. A helyszínen megreggeliztünk a szemetelő esőben, aztán kimásztunk fedezékünkből. A tegnap este riadalmat okozó kocsi még a helyén állt; egy ukrán férfi mozgott körülötte a gyermekével. Alighanem szükségszállásul használták ezt a helyet, és sátorban hálhattak. Szó nélkül eltoltuk mellette a gépeinket, és kijutottunk az aszfaltútra.
Csöndben zuhogott az eső, szürke volt az ég, az út pedig szépen kanyargott fölfelé a magas fenyvesben. Időnként feltűnt egy parkoló - tulajdonképpen az út gyepes kiszélesedése, egy szemetesládával ellátva. A partfalak terméskővel, vagy jobban megnézve inkább nagyméretű, összecementelt folyami kövekkel voltak megerősítve.
A terep nem volt változatos, szórakozásul csak a kilométerköveket lehetett figyelni, hogy hány kilométer van még a Bilea-vízesésig. Kilátás nemigen adódott, kivéve egyszer, a vízesésre - de nagyon messze volt még. Aztán egy jellegzetes, tarajos gerincű hegy irányába is kitekinthettünk. Az eső elszürkítette a látványt, de biztató jel volt, hogy a fellegek nem borítják el a csúcsokat. Jó reménnyel néztünk a várható szép nap elébe.
Negyed tízkor megláttam egy csurgót bal felől, és megtöltöttem belőle kulacsomat. Jobbról egy parkolóban egy méhész teherautója álldogált elektromos védőkerítéssel övezve, mellette lakókocsi és egy személyautó jelezte, hogy ide kijár a tulajdonos. Ekkorra már elállt az eső. Egy felirat figyelmeztette az arra járókat, hogy a kerítés nagyot üt. Csak később jutott eszünkbe, hogy az áramot alkalmasint a medvéknek szánták.
Ugyanitt jobbról becsatlakozott a kék jelzés, és az úton átvágva a Bilea-vízesés alatti menedékház felé tartott - fél órás utat jelzett odáig. Ezután újabb kilátópontok adódtak a völgyre és a távoli vízesésre. Lefényképeztem egy szép erezetes sziklát, amelyet az út építői korlátkiegészítőnek használtak.
Fél tízkor elzúgott mellettem két sportmezes biciklista. Intettek, én viszonoztam, aztán többet nem is láttam őket.
Tíz óra körül egy kettős alagút után egy tábla jelezte a Ciuta nevű patakot. Egy csinos kis csurgó található itt bal felől. Szép kilátás nyílt meg lefelé a District Bilea nevű fatelepre, ahol látványos, narancssárga rönkmarkoló célgépek állomásoztak.
Negyed tizenegyre megérkeztem a Bilea-vízesés alatti menedékházhoz. Feltoltam a bicajt valamivel mögé, lekötöttem egy rönkrakáshoz, és gyalog indultam a vízesés felé. A jelzés innen, alulról is fél órás utat jósolt. Két ukrán fiú és egy lány jött föl velem együtt, majd lefelé is. Ők lefotóztatták velem magukat. A felvezető ösvény eléggé vizes és csúszós volt, vigyáznom kellett, nehogy megcsússzam és elszakítsam a szandálomat, hiszen nem hoztam más lábbelit.
A vízesés pompásan zuhogott, igyekeztem minden lehetséges oldalról megnézni és lefotózni. Mire visszaindultam, megsokasodtak a fölfelé igyekvő turisták. Felhívtam Sánta Kutyát, aki nagyjából ekkor ért a vízesés bejáratánál lévő csecsebecse- és sajtárusokhoz, lacipecsenyésekhez. Úgy döntött, nem mászik fel a vízeséshez, mert túl sok időbe telne, míg megjárja, ezért inkább kapaszkodik tovább az aszfalton.
Ennek hallatán óvatosan visszaereszkedtem a biciklihez. A turistagettóban - ahogy ezt a helyet neveztük - vettem egy diós kürtőskalácsot. Az út folytatása szerpentin helyett két nagy rándulást formázott. Ezután harántolás következett, melynek nyomán az úttest elvált a pataktól.
A természeti elemek hatalmas erejét csodálhattam azon a ponton, ahol az első alagút egyik paneljét a föld nyomása betörte. Itt a betongerendák félre voltak hányva. Gondolkodtam, vajon mi ellen építették ezeket az alagútféle védőtetőket. Az biztos, hogy nagy sziklák omlása ellen nem védenek, de talán laza földes hegyoldalt tudnak biztosítani. Némelyiknek a tetejéről a völgybe folyt a víz, helyenként erős zuhany formájában
Sánta Kutyát a Poarta Genistilor nevű helyen értem utol. Ez tulajdonképpen egy lerobbantott kőborda volt, körülötte az első igazán látványos kilátással. Az autók itt lépésben haladtak, mert a tábla szerint megállniuk nem volt szabad, de érthető módon mindenki fotózni akart. SK panaszkodott is eleget azokra a neveletlen autósokra, akik mégis megállnak itt, és belelógnak a fényképeinkbe.
Egy újabb csurgónál degeszre ettük magunkat szalonnás-sajtos kenyérrel. Ilyen emelkedőn nagyot kurjantva félre lehet tolni a táplálkozási tanácsokat, hiszen egy hegyre nem lehet linzerrel vagy csokis keksszel föltekerni - előbb-utóbb jelentkezik a hús- és zsírigény.
Egy romos háznál a kék jelzés átszelte az országutat. A Bilea-tó felé tartott, és az átellenes irányban láthatólag felküldték egy iszonyúan meredek, lapuval benőtt, köves vízmosáson.
Két óra körül egy párkányra kimászva csodálatos képeket készítettünk a völgyről és a vízesésről. Innen le lehet látni a vízesés alatti menedékházhoz is. Bámultuk a szédületes mélységet elénk táró tájat, nem tudtunk betelni vele. A kis alagutaknál is meg-megálltunk bámészkodni, fényképezni. SK kimondta, hogy bizony kár lett volna kihagyni (vagy éjszakára időzíteni) ezt az utat.
Az első nagy kilátóponton sok autó állt; az emberek úgy nyüzsögtek a kiugrón, mint a bodobácsok. Ráláttunk egy karámra, amely alkalmasint innen lefelé ihatatlanná teszi a patak vizét. Később egy nyáj akadt elénk egészen a Bilea-tónál is, tehát ez a jó tanács: Ne igyál, csak forrásból! - a patak egész hosszára érvényes.
Itt megnyílt előttünk a völgykatlan, és eltűnt körülünk az erdő. Eltátottuk szánkat a híres szerpentin hurkai és kanyarjai láttán. Erre jár egy használatban lévő kötélpályás kabinos felvonó, azzal is szemezgettünk kicsinyég.
Számtalan hajtűkanyar közt, nagy ívű átereszeket érintve, meg-megállva, fényképezgetve tekertünk fölfelé. Elöl én, lejjebb SK, aki kis áttételben vánszorgott. Szépen sütött a Nap, daliás bodorfelhők tarkázták az égboltot. Helyenként óriási, kásásra rogyott hómaradványok lapultak az út mentén.
Öt órára felértem a tó előtti vendéglőhöz, árusokhoz, majd visszatértem eléjük, hogy társamat méltóképpen fogadhassam. Eközben tanúja voltam annak, ahogy az alagút melletti parkolót részben elfoglaló hómezőnek markolóval lefejtett havát egy billenős teherautó látványosan a patak medrébe borítja. Egy marcona képű fazon minden autót lesípolt arról a kiugróról, ahol a teherautó a borítás kényes műveletét végrehajtotta.
Negyed hatra SK is felért. Egy darabig várnunk kellett, míg a havas dömper újra felbukkant, de végül ő is láthatta a mutatványt. Ezután beültünk egy lacikonyhába, és méregdrágán vettünk öt-öt miccset (darabja 350 forintra jött ki). SK közben akkut töltött, és vizet is kért a kulacsába.
A vacsora végeztével felballagtunk a Bilea-tóhoz; én még a fölötte lévő kilátóhomlokra is felmásztam. Arról a kezdetben kieszelt célunkról azonban letettünk, hogy gyalog átmásszunk a gerincen, majd az alagútban kutyagoljunk vissza. Ez soká tartott volna, és mivel holnap rosszabbra fordulhatott volna az idő, fennragadhattunk volna 2200 méteren az esőben és hidegben. Ezért beértük néhány portréval: Sánta Kutya az alagút bejáratához állt oda, én pedig a bontás alatt álló hófalhoz.
Aztán belevetettük magunkat az alagútba, melynek mennyezetén csak halvány jelzőfények sorakoztak. Lényegében nem láttunk semmit, lámpáink csak helyzetjelzésre voltak elegendőek. Az alagút dél felé, azaz előrefelé lejtett, az út minősége elfogadható volt, bár ezt nem tudtuk előre. Már egy hete nagyon féltünk a sötétben elénk ugró kátyúktól. Amint internetes tudakozódásunk előre jelezte, az úttest mellett gyalogjárda is futott. Néhány megőrült gyalogos összekapaszkodva használta is ezt a járdát, de az áthaladás itt senki számára nem volt fáklyásmenet. A könyvek szerint az alagút hossza nem éri el az egy kilométert, és mi is jó tempóban tettük meg az erős lejtőn, de lámpa híján nem ez a szakasz lett a kedvencünk ezen a túrán.
Aztán végül kibuktunk a túloldalon! Egy félig már árnyékba merült, gyepes falú, hatalmas cirkuszvölgy képe tárult elénk. A szép lejtőt kihasználva filmeztünk is, miközben a nagy útíveken száguldottunk lefelé. Hamar elértük az első kilátóteraszt, és megpihentünk rajta. Egyre hűvösebb lett. Még néhány ilyen kiugrón megálltunk, de hamar le akartunk érni az erdőhatárra, mert kesztyűnk se volt.
Itt is láttunk juhnyájat, sajtosperecárust, meg sok vízbefolyást, de az egyre terjeszkedő árnyék miatt kevésbé volt látványos az ereszkedés, mint a túloldali kapaszkodás. A sisakkamera akkumulátorát még a nyílt terep vége előtt ki kellett cserélnem. Számos "piknikezőhely" feliratú táblát érintettük - a hatóságok szemlátomást így akarták valamiképpen szabályozni a szabad piknikezés eddigi gyakorlatát. Egy kis tavacskánál, kis kápolnánál is ki volt írva ez. Sajnos a szentély kies környékét eldobált szemét tette felemássá.
|
|
Továbbhaladtunk, és csakhamar a cirkuszvölgy aljára értünk. A szerpentin véget ért, néhány üdülőház következett, majd elértük az összefüggő erdőt. Vízműtelepek, út menti kis kápolnák, vízcsurgók követték egymást. SK előregurult, én lemaradtam, vizet vettem. Aztán barátom bevárt egy útelágazásnál, hogy el ne vétsük egymást. A térképről megtudtam, hogy a Vidraru-tó északi sarkánál járunk. Eddig sem fényes minőségű utunkból egy murvaút ágazott ki jobbra; tábla jelzett valami fogadót hét kilométerre innen. A murvaút nem kínálta magát arra, hogy holnap tíz kilométeren át kövessük, ezért elhatároztuk, hogy a közelben alszunk, aztán reggel visszatérünk az országútra.
|
|
Nekiláttunk hát szállást keresni. Az első kísérlet, amely a vízpartot célozta meg, kudarcba fulladt: a rézsútosan arra tartó út egy közkakálda és egy szemétlerakó után egy mocsaras-szittyós partszakaszra ért le, ahol egy árva alható hely sem akadt. Második próbálkozásul felváltottunk egy felhagyott erdészeti útra, és ezen csakhamar pompás alvóhelyet találtunk.
A mai nagy erőfeszítésből levontuk a következtetést: ezen a túrán biztosan nem teljesítjük a Transzalpin utat. Bőven elég volt mostanra a Csukás és a Transzfogaras mint erőpróba és trófea. Sánta Kutya számot vetett erőnléti korlátaival, és én is beláttam, hogy nem érdemes a látványos helyeket tovább hajszolni, ha ennek az volna az ára, hogy a túra szenvedésbe csap át.
Ehelyett tehát szóba került az Argyasudvarhely - Hosszúmező - Zernyest - Brassó útvonal, innen pedig talán a Tolvajos-hágó, talán más átmenet Sepsiszentgyörgyre. Azt is kívánatosnak láttuk, hogy 15-e mellett 14-ét is szánjuk rá az autós hazaútra, hogy több dolgot is útba ejthessünk, és a váratlan dugók miatt se kelljen megcsúszástól tartanunk.