előző nap        a főlapra       

12. nap: 2018. VII. 14. (szo) 845 - 2045
Palágykomoróc (Palagy-Komarivci)- Kisszelmenc (Mali Szelmenci) - határátkelés Szlovákiába - Nagyszelmenc (Vel'ké Slemence) - Dobóruszka (Ruská)- Kaposkelecsény (Kapušianské Kl'ačany) - Nagykapos (Vel'ké Kapušany) - Lelesz (Leles) - Királyhelmec (Král'ovský Chlmec) - Nagygéres (Vel'ký Horeš) - Nagykövesd (Vel'ký Kamenec) - határátkelés Magyarországra - Pácin - Karcsa - Karos - Sárospatak, Holt-Bodrog partja.
82,9 km

Reggel meg-megeredt az eső, öttől hatig viszonylag erősen. Reggeli közben elcsomagoltuk a sátrakat, és visszaballagtunk a hizlaldához. Benéztem, és egy "Karantén miatt zárt üzem" táblát találtam, de elég réginek tűnt, alkalmasint inkább megszűnhetett itt tenyésztés. Íme, egy biztonsági őr is felém mozdult bódéjából, de nem vártam be.

Palágykomorócon a levegőben futó gázvezeték vonta magára figyelmünket. Különös nyomóskutak voltak az utcán, de egyik sem működött. Mellettük szerelőaknák, melyekbe olykor zöldhulladékot dobáltak. Magyar kultúrház, hatalmas, kopott szovjet emlékmű. Violetta presszó, belőle magyar könnyűzene szólt. A szomszédban szép, sisakos tornyú református templom. Egy újabb tábla mutatott a 2005-ben megnyitott határátkelő felé. Volt itt egy Egán Ede Mezőgazdasági Alapítvány és egy kétnyelvű fogászcégér is.

Egy utcai kerekes kútból próbáltunk vizet szerezni, de csak iszap volt benne, és a vödre is hiányzott. Az egész faluból a szegénység és elhagyatottság sugárzott. Látni való volt, hogy itt évtizedekig szünetelt a határforgalom: a szovjet, majd ukrán hatalomnak semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy az idevaló magyarok átjárhassanak akár Csehszlovákiába is.

A következő faluban, Kisszelmencen a határ megnyitása után valóságos bazár alakult ki: az utca két oldalára ruhaárusok telepedtek ki. A határállomáson csak gyalog vagy kerékpárral szabad átmenni. Nyilván így akarják visszaszorítani a csempészáru-forgalmat. A túloldalról az emberek a kocsiból kiszállva, gurulós bőröndökkel jönnek át. Az odaátról érkezőket az ukrán oldalon hiénatekintetű nepperek lesik - hogy milyen áruért ácsingóztak, azt inkább nem is akartuk tudni.

Az ukrán határőr csak az útlevelünket nézte meg, illetve kérdésünkre megtiltotta a fél székelykapu lefényképezését. A szlovák vámos viszont leszedette a csomagjainkat, kinyittatta, és beletúrt, cigarettát keresve. A szlovák oldalra átjutva már lefényképezhettük a székelykapukat, ezzel ők nem törődtek. Mert a határnyitáskor ez a két magyar falu az út bal és jobb oldalára két fél székelykaput készíttetett, melyek az itt szögesdróttal elszakított két testvérfalu sorsát példázzák. Az ukrajnainak az egyik felirata így szólt:

"Két Szelmencnek kapuszárnya
Faluinkat egybezárja."

A szlovákiai feliratok pedig így:

"Egy Szelmencből lett a kettő,
Egyesítse a Teremtő."

És ismét:

"Míg reményünk megmarad,
Összeforr, mi szétszakadt."

Nagyszelmencen két parkoló is van, ahol az emberek a kocsijukat hagyják, mikor gurulós bőröndjükkel átmennek vásárolni a túloldalra. A szlovákiai oldal szemmel láthatóan gazdagabb: rendezett porták, szép templom van itt, a túloldalon szegényesek a házak, viszont a koptatott farmertől kezdve a menyasszonyi ruháig mindent lehet kapni.

A megállóban egy buszmegállóba ültünk be tízóraizni, majd én elmentem vízért a temetőbe. A nagy parkolónál azonban azt mondták, hogy inkább hoznak nekem háztól, mert ott biztosan iható. Közben beszélgettem a parkolós hölggyel. Mind magyarok voltak.

Nagyszelmencen az iskola előtt állt Dobó István szobra, de sírja a szomszédos Dobóruszkán van. Itt benéztünk a római katolikus templomba. A szép vörös szarkofág alsó és felső része máskor készült: az egyikük eredeti, a másikuk másolat, és az eredetije Egerben van. A teste végig itt nyugodott, de csak a legújabb időben sikerült tisztázni az azonosságát. Ezeket a dolgokat a templom gondnoka mondta el nekünk.

Elmesélt még sok mindent, és eközben az életutak hirtelen összefutottak, mert közös ismerőst találtunk. Középiskolás osztálytársam, Attila a 2000 utáni időkben körülbelül négy évig szolgált kispapként a közelben, Sislócon. Ungváron lakott, de két-három hetente több más helyre is eljárt szolgálni. A gondnok még azt is fel tudta idézni, ahogy Attila ujjongva újságolta neki: "Képzelje, X. bácsi, elhelyeztek engem Budapestre, a Havanna lakótelepre!" - pedig hát az sem egy jó hírű hely. A falu szélső házai jellegzetes cigánysort alkotnak: a férfiak a ház előtt lebzselnek, a gyerekek az udvaron a porban játszadoznak.

Nagykaposon egy régi pártház emléktábláit fényképeztem éppen, mikor odajött hozzánk két szurtos cigány nő. Ridegen megkérdezték (szlovákul), hogy mit fényképezünk. Azt feleltem (szlovákul), hogy érdekes dolgokat - mert mi ilyet Budapesten nemigen látunk. Magyarra váltottunk, és ennek örömére rögtön le akartak minket tarhálni, de mi csak továbbrúgtattunk. Utólag jöttem rá, hogy valószínűleg kétszeresen is ellenségnek láthattak bennünket, azt hivén, hogy nem csak fehérek, de szlovákok is vagyunk.

Egy barátságos kis téren református templom lelkészlak és világháborús emlékmű fogadott. Itt megálltam egy percre, aztán együtt hagytuk el Nagykapost.

Tölgyes-nyáras vegyes erdőn keresztül jutottunk vissza a Latorca mellé. Az erdő szép, de vizenyős és szúnyogos; a gátak a medertől elég messze haladnak. Lelesz mellett a Tice-patak egykori hídja hívta fel magára a figyelmünket.

Érdekessége, hogy a századok folyamán úgy a patak, mint a hídon futó út odébbköltözött, és most a híd ott áll árván, az országúttól ötven méterre, két erdő foltot köt össze egymással. SK itt maradt, én begurultam Leleszre a premontrei kolostor kedvéért. Ennek csak az udvara volt nyitva, látogathatóságáról nem láttam kifüggesztve semmit. Bekukkantottam mindkét kapun, aztán visszagurultam társamhoz az országútra.

Kellemes hátszélben, időnként meg-megeredő szemerkélés közepette haladtunk tovább. A tiszta, hidegfrontos levegőben szép fényviszonyok adódtak mindenhol. A búzát már learatták, szőke tarlók és üdezöld gyepek közt haladtunk a sima utakon.

Királyhelmecen bementünk a Tescóba, és vásároltunk ezt-azt. Itt is vettem egy rakás vásárfiát: csokit, nápolyit. Kisgéres mellett, ahol szép pincesor találhat, jobbról feltűnt egy nagy zivatarfelhő, de biztos távolban maradt. Előttünk pedig felmagasodtak a Zempléni-hegység csúcsai.

Nagykövesden gépeinket feltoltuk a vár alá, és egy lakatlan ház fedezékében hagytuk. Felugrottunk a dombocskára, körülnéztünk. Egészen közel voltak már a hazai vulkáni kúpok, köztük a legszélső tokaji Kopasz-hegy is. A legvidámabb hír az volt, hogy itt végre elkezdődött az Alföld. Öt órakor átléptük a határt. A sokboltozatú fehér házak már a kis hazában, Pácinban kerültek elénk.

Karcsán bebocsáttattuk magunkat az Árpád-kori református templomba. Szépnek találtuk, különösen a lefelé hajló Nap fényében. Csak két beton támfal rontotta némileg a harmóniát, ezeket a hatvanas évekbeli helyreállításkor építették be. A gondnoknő nem beszélt a részletekről, valószínűleg nem a legalkalmasabb időben zavartuk. De hát a kapura ki volt írva, hogy bármikor hívhatjuk.

Karoson a park közepén zárva találtuk, ezért csak kívülről néztük meg a honfoglalás kori temető leleteit bemutató látogatóközpontot. SK nem is híve az ilyen feldolgozásoknak. Ő magát a lelőhelyet kereste emlékei alapján, és az bizony nem itt volt, hanem a nyugati kijáratnál. Szerencsére térképem jelezte, és útba is esett. Ott is láttunk ismertető táblákat, és ennyi nekem is elég volt. A sok kopjafa előtt megindultan sétáltunk el az előkelő vezér emlékművéig, majd a temető egyes sírjait jelölő oszlopokig. Maguk a kopjafák nem jelöltek további sírokat, hiszen a temetkezési hely határain kívül estek, hanem a kegyeletüket lerovó egyes szervezetek, csoportok nevében szóltak. Őket a vármegyéket és székeket jelképező karósor fogta közre.

Egy padon megvacsoráztunk, majd nekivágtunk az utolsó menetnek a kiszemelt szálláshely felé. Ez a Bodrog egy holtága volt Sárospatak előtt, amelyet a horgászok használnak. Az országúttól egy erdősáv választotta el. Beváltottunk a hátravágó murvaúton, és rajta pár száz métert haladva meg is találtuk a hálószobánkat. SK a parton aludt, egy reggelizőasztal mellett, én pedig vele szemben a sűrű ártéri erdőben. Egy ideig úgy tűnt, hogy ő is odajön, de nem volt elég hely két sátornak, így visszament a partra. Én is alhattam volna ott de mindenképpen erdőben kellett hálnom, hogy kiszáradjon a reggel nedvesen elcsomagolt sátorponyvám.


+1. nap: 2018. VII. 15. (v) 845 - 2045
Sárospatak, Holt-Bodrog partja - Vasútállomás.
4,2 km

Hajnali négykor egy fácánkakas rikácsolása ébresztett. Aztán megjelentek motorral az első horgászok. SK is összecsomagolt, és jóval a szükséges idő előtt kényelmesen betekertünk a pályaudvarhoz.

Egy szobrot övező szökőkút koszorúján megreggeliztünk. A vasúti kasszában nem volt elég visszaadni való pénz, ezért SK kártyával fizetett, én pedig euróval, mert az még volt nekem. Felszálltunk a vonatra, naplót írtunk, beszélgettünk. Miskolcon a vágányzár miatt (pótlóbusz Sátoraljaújhelyből, miegymás) át kellett hurcolnom lovamat a vonatunkhoz hozzátoldott négy vagon végébe. De ezt már el lehetett viselni.

Négy és fél óra utazás után jól elbágyadva érkeztünk meg a Keletibe. Szép, emlékezetes túrát tudhattunk magunk mögött, ahol a nem várt nehézségeket is higgadtan meg tudtuk oldani. Ez valamennyire ellensúlyozta a tervhez képesti jelentős rövidülést.