előző nap a főlapra következő nap

5. nap: 2014. X. 29., szerda
Fekete-kő - Minčol - Rakytov - Skalná Alpa - Felső-Matejkó-völgy - Podszuha - Donovaly.
26,6+12(gy) km

Szép napsütésre ébredtem, enyhe szél fújt. A fák oltalmában megreggeliztem. Most vettem észre, hogy telefonom átállt a téli időszámításra, de mivel ekkor már sok fotót csináltam, nem akartam utólag átírni a fájlidőket és az ebből képzett neveket, ezért csak a hatodik nap reggelétől kezdve érvényesítettem a naplóban a téli időszámítást. Mikor a bicajt kitoltam az erdőből a gerincre, éppen elhaladt a turistaúton egy hátizsákos ember. Hátrafordulva nagy szemeket meresztett rám, de aztán beletörődött abba, hogy tényleg egy csomagos kerékpárost lát, azzal ment is tovább.

Negyed tízkor túl voltam az oldalazás egy részén - hogy úgy mondjam, csiklandós terepen. Egy ártatlannak tűnő részen, ahol még mindig erősen lejtett oldalra a terep, a hegynek döntöttem a biciklit, és előszedtem a táskából a fényképezőt. Sajnos olyan rosszul fogtam meg, hogy kiesett a kezemből, és gurulni kezdett lefelé a hegyoldalban. Lett volna, ami megfogja, de csak öt méterrel lejjebb, alkalmasint több darabban. Tigrisugrással utánavetettem magam, és sikerült is elkapnom. Ennek során a füves hegyoldalban felhorzsoltam a bal térdemet. Mivel ekkor már nekivetkőztem, szerencsére a hosszúnadrág nem lyukadt ki.

Tizenegykor megérkeztem a déli Rakitov-nyeregbe, letettem a bicajt, fölbaktattam a sziklahomlokig. Arra jött szemből egy középkorú, túrabotos lengyel fickó, de sietett, így nem beszélgettünk. Fényképek és film készült a két sziklakibúvásról és az egyiken csüngő jégcsapokról. Innen még nem akartam fölmászni a hegytetőre, hanem csak az északi Rakitov-nyeregből, ahová a szintben haladó, kerülő sárga úton lehetett átmenni.

Nagyon elnyúlt ez az áthaladás, és bejött az a számításom, hogy előre kell venni a kemény, fáradságos caplatást, és a végére hagyni a kellemes, küzdés nélküli gyalogos hegymászást. Keskeny út, göröngyök, gyökerek, keresztbedőlt törzsek - ezek közül a nagyobbakat elfűrészelték, de ahol az út könnyen ki tudta őket kerülni, ott ezt mellőzték. A ferde terepen persze a kikerülés szintben fölfelé történt, ami egy megpakolt biciklit tolva nem volt mindenütt egyszerű dolog. Hómezők húzódtak itt ötcentis foltos hóból, helyenként szarvas tépte fűcsomók közt. Jól látszott itt az útépítés turistamódszere: kifordítanak egy lábfejnyi szélességű gyeptéglát a ferde oldalból, ennek helyébe aztán belemosódik annyi kavics, hogy vízszintes felületet adjon, és ezen járnak a turisták.

Az útelágazás valójában az északi nyereg alatt található, mert a zöld jelzés nem a Tanečnica nevű gerincen folytatódik. Újabban elrekesztették (bizonyára a Skalná Alpa-rezervátum védelmében), és tovább oldalaz a hegyoldalban. Ezen elágazásban lekötöttem a biciklit, és egy tábla csokival fölkapaszkodtam a hegynyeregbe, onnan meg a Rakitovra. Egy apa-fia páros járt arra szemből, de odalent nem találkoztunk, csak a hangjukat hallottam. A csúcson nem fotóztam végig a csúcskönyvet, mert kis lapokból állt, és szétesőfélben volt. Szép kilátást élveztem, úgyhogy a távoli hegyeket is le tudtam filmezni. Kettőkor megebédeltem, hagytam egy evésnyi húst és némi kenyeret, de már világos volt, hogy a Smrekovica Szállónál abba kell hagynom a gerinctúrát, mert elfogy az ennivalóm.

A természetvédelmi terület bal felén oldalaztam. Az egyik teli vizeskulacsom kiesett a gumipókok alól, és jó mélyen leszánkázott a havon. Szégyen-gyalázat, de otthagytam, mert zárt szandálom teljesen átázott volna, mire felhozom. Háromnegyed háromra kiértem az Alpa és a Tanečnica közti nyeregbe. Szerencsére a jelzés megint oldalazott, csak a lavinakerülő, kikarózott ösvény mászott föl a gerinc tetejére, így nem kellett sokat erőlködnöm. A hegy kopár déli oldalában szintben ballagtam, és csakhamar megláttam a Smrekovica Szállót. Megálltam fölötte egy emeletes csúcsjelző toronynál, leültem rá, és egy jót uzsonnáztam. Beszélgettem egy sort két szlovák turistával. Ők lefényképeztek engem a faalkotmány alsó póznáján ülve - jól látszott a sebes térdem.

Gerincvándorlásom végére értem, felöltöztem. A szálló előtti betontérségen újra megálltam, kicseréltem az elkopott első fékpofákat. Arra járt két fekete ruhás futó, és megkérdezte, hogy a gerincre megyek-e. Onnan jövök - feleltem. Aha, tehát a tieid azok a vékony keréknyomok, melyek a Király-kút óta látszanak a gerincen végig. Jólesett, hogy ezt a dicséretet hallottam, különösen úgy, hogy erre az oldalsó szakaszra ki volt táblázva, hogy "biciklivel bemenni tilos," meg "óvakodj a medvétől, ne etesd," stb.

Óvatosan ereszkedni kezdtem a Felső-Matejkó-völgy aszfaltján. Sajnos a fékpofáknak még nem volt idejük bekopni, ezért a veszedelmesen meredek völgyön igen nagy erővel kellett őket húznom, hogy túl ne gyorsuljak. Leszálltam hát, és a nyeregre könyökölve, hátamat a nagy csomagnak támasztva lépdeltem lefelé. Egy oldalsó csurgóból vizet vettem.

Lejjebb már meleg volt. Egy filmet csináltam a Kőtengerről - ezt szlovákul Kamenný Prúdnak, Kő-tónak nevezték. A kamera akkumulátora a végét járta, több felvételt nem készítettem. A Podszuha nevű falu egy Koliba Bodega nevű fogadót kínált, amin jót nevettem, de mellőztem. Besztercebánya még 42 kilométernyire volt. Erős forgalomban fölfelé másztam a Rőcei-völgyön. Hosszan, kellemesen, szelíden emelkedik, csak a végén keményedik valódi kaptatóvá. Eléggé megizzadtam.

Donovalyba felérve megütötte a szememet a két gyaloghíd - úgy látszik, nagyon erős itt az autóforgalom, úgyhogy már félteni kell tőle a gyalogosokat. Ezen kívül a szállodák is nyakló nélkül szaporodnak. A korábban kiszemelt dombtetői alvóhelyre nem jutottam be, elállta egy magánpanzió. El is tértem tőle, és végül a második gyaloghídtól délre a Vrchlúka (Felső-rét) közelében találtam szállást egy tetőperemi lomberdőben. Este mérsékelt vízmennyiségből, de a fontosabb testtájaimat beszappanozva lezuhanyoztam. Egy doboz linzerrel ágyba bújtam és a ferde terepen elég sokat hánytorogva próbáltam aludni. Naplót nem írtam, és éjjelre már az új ruhámat vettem föl.