5. nap: VII. 20. (szo) 7⁴⁵ - 23⁰⁰
Ördöglakodalma-hágó - Kumstó-nyereg - Bocai-nyereg - Egyenes-galya - Kerek-hegy - Szvidói-nyereg - Tűzhely-tető - Cserhla-nyereg - Szentivánboca - Ördöglakodalma-hágó
31 km

Videó:Alacsony-Tátra: Ördöglakodalma-hágó, Tűzhely-tető
Útifilm: Ördöglakodalma-hágó

Ez a túranap a már egyszer megjárt Tűzhely-tetőre szólított, mert emlékeimből lassan kikerekedett az a régi túranap, amikor megmásztam a Gyömbért. Oda most azért nem akartam menni, mert a magasabb hegyek belelógtak a felhőbe, másrészt megtudtam, hogy a Tűzhely aljában olyan látványos sziklafal van, amit a múltkori látogatáskor kihagytam. Ugyanúgy mostanra maradt egy nagyszerű sziklaablak ugyanezen fal teteje környékén.

Elcsomagoltam a sátrat, tömörre pakoltam a táskákat, majd odakötöttem a biciklit a hegyimentő-ház előtti fához. Reggeli után nekivágtam az észak, majd nyugat felé tartó piros jelzésnek. Táskámban négy liter víz, tizenkét kifli, némi húsféle, uborka és sajt szorongott. Odafelé gerinctúrát, hazafelé aszfaltos átvágást terveztem úgy, hogy itt vizet is kellett valahol találnom az esti zuhanyozáshoz. A fényképezőstáskában lapultak a bicajról leemelt villogók, hogy az aszfalton ne kelljen az autók elől az árokba ugrálnom. A tekerőszandál helyett a hegymászósat hordtam, mely külsőleg inkább egy hálófalú cipőre emlékeztet. Volt nálam elsősegélydoboz, viszont nem vittem esőkabátot. Az atlasz a kemény, vizet nem bíró műanyagtasakban lógott az oldalamon, a sapka pedig a fotóstáskán.

A motelben alig voltak vendégek; pár túrabotos ember még velem együtt indult, de egy pillanat alatt lehagytak. Negyed tízre fölértem a gerinc első csigolyájára, innen már könnyebb dolgom volt. Közepesen erős szél fújt, de a sok felhő alatt egyre párásabbá vált a lég, és ilyenkor ismét jól izzadtam. A Kumstó-nyereg előtt pazar szépségű füves hegy mosolygott rám, rajta sakktáblaszerűen telepített törpefenyőkkel. Ezen a tájon utolért egy közpkorú pár, a nő csaót köszönt, a férfi ahojt. Természetesen ők is teleszkópos túrabottal haladtak, és hamarosan már csak a hátukat láttam.

A Kumstó-nyereg

A Bocai-nyereg

Nemigen tudtam eldönteni, hogy a szemközti hegyhátak lepusztított hegyoldalai nyújtanak-e vigasztalanabb látványt vagy az a leégett törpefenyves, amelyben a Egyenes-galya déli oldalában haladtam. Úgy tűnt, hogy szándékosan gyújtotta fel valaki, mert leginkább a turistaút mellett meredeztek girbegurba, szenes ágaik. Alattam facsúsztatás helye és számos szerpentinező dózerút jelezte, hogy itt is nagy fadőlések eshettek pár éve. A kényszerből végvágott erdő helyén jókora fa- és sziklatuskók éktelenkedtek, alighanem a víz romboló hatása következtében.

Az Egyenes-galya

Az Aranybánya nevű hegyoldalban szembejött egy szlovák fickó. Megkérdeztem, hogy a Tűzhelyre fel lehet-e menni a fal alól is, de nem javasolta, mert az inkább marhalegelő, és nehéz onnan felmászni. Az Ablak is a sziklás letörés teteje felé található, és a leglátványosabb bejárást egyébként is a gerinccel párhuzamos régi ösvény kínálja. A térképem ezt az ösvényt nem jelölte, de hittem az embernek, mert onnan jött.

Az Egyenes-galyán (Rovná hol'a) megebédeltem, körbefényképeztem. A Királyasztal nevű hegyorr után az addig is ritkás fenyőerdő hirtelen megszakadt: meredek és laza lejtőre jutottam, melyről minden fát lehordtak. A jelzést már nem is kerestem, hanem óvatosan lefelé kezdtem ballagni a cikkcakkos fahordóúton. A mély és görgeteges murván nagyon sokszor meg kellett állnom, hogy cipőmből kirázzam a beférkőzött kövecskéket. Így vergődtem le egy 1250 méteres, névtelen nyeregbe, ahonnan az erőmmel való takarékosság jegyében nem a soron következő Kerek-hegyen át akartam továbbhaladni, hanem az ezt nyugat felől megkerülő szintúton. Mivel ezt a hegyet is meg kellett kopasztani, immár a jelzésfestők is jobb belátásra tértek, és a bokatörő mászás és ereszkedés helyett ugyanoda festették a zöldet, ahol én haladtam.

A Kerek-hegy

A hegyoldalban akadt pár csurgó, melynek vize a keréknyomban haladt egy darabon. Lefelé szép kilátás adódott a Veres-árokra, előre pedig - a Tűzhely-tető nagy kőletörésére. Alig bírtam betelni a látvánnyal: ugráltam egyik kiugróról a másikra, majd az egész fotósorozatot újralőttem, mert idővel kisütött a Nap is. Kellemes, enyhe emelkedőn értem el a farakásos Szvidói-nyerget. Itt a szlovák nemzeti felkelésnek egy emlékműve látható, amit még a harmincadik évfordulóra állítottak.

A Tűzhely-tető a Kerek-hegy oldalából

A Szvidói-nyereg

A nyeregből induló szekérút mellett csinos forrás fakad. Itt lihegtető turistaösvény indul fölfelé, melyen ismét nagyobb tömegben bukkantak fel a turisták, jellemzőn csehek. Egyet én igazítottam le a nyugatra tartó sárga jelzésen.

A Tűzhely-tető

A csúcskönyv

A tetőre fölérve az út nagyot kerül, alkalmasint a terep járatlansága miatt, vagy tán azért, hogy egy darabon egy réten haladhasson. Felültem a tetőre, előszedtem a csúcskönyvet a dobozából, és fényképezni kezdtem. A tető alatti réten csakugyan legelészett egy kisded csorda. Közben arra járt néhány ember, szemlátomást az ösvénynek a térképen nem jelölt folytatásáról. Beszélgettünk, és kiderült, hogy nem véletlenül állt így a dolog, mert a nemzeti parknak elege lett a sziklagyepet taposó turistákból. Az ösvényt tiltó tábla zárta le, amit persze továbbra is mindenki megkerült. Úgy emlékszem, hogy mikor korábban itt jártam, eszembe sem jutott, hogy tovább lehet menni és a sziklatarajok alá kimászni.

Most azonban ezt lelkifurdalás nélkül megtettem. Végigbotorkáltam a veszélyes, kitett peremen, megkerültem egy gyökerestül kidőlt fenyőt, és egy csorba helyen lemásztam a felső kőpárkány alá. A felső sziklahomlok hosszú és látványos volt, az ösvény pedig egészen megkerülte alulról. Szédülősöknek nem való ez a szakasz: az út kis lejtéssel, de oldalra igen meredeken leszakadó terepen, sziklagyepek közt haladt nyugatra, és kétszáz méteren belül vége is lett.

Az Ablak

Az Ablak tíz méter magas lehetett, erős szél fújt rajta keresztül, ami megenyhítette a még mindig izzasztó napsütést. Mögötte, a Tűzhely nagy tömbjének egy másik letörésén, fenyőkoszorútól övezve további sziklakaréjok ékeskedtek. Az átellenes oldalon, a lábam alatt mély szakadék tátongott, fölé egy asztal nagyságú párkány ugrott ki. Ennek neki lehetett dőlni és kedvemre fotózni, filmezni. Már egy lélek se volt a tetőn, negyed ötre járt. Tilosban ácsorogtam, de semmi veszély nem fenyegetett. Ez volt az első olyan pillanat a túrán, amelyet kedvem volt elraktározni. A legszívesebben itt aludtam volna, de ezt a futó hangulatot elhessentettem azzal, hogy az élmény még nem ért véget. Még haza kell menni, és teljessé tenni ezt a szép napot.

A tehenek lassan feltápászkodtak pihenésükből, és lassan elvonultak. Én is leballagtam a forráshoz, a rönkrakáson meguzsonnáztam, aztán a Kerek-hegyet megkerülő jelzett úton visszagyalogoltam a névtelen nyeregbe.

Turisták a Szvidói-nyereg alatti csordakútnál

Innen pihenő nélkül, sietősen továbbhaladtam keletre egy vízjárta, meredek völgyön. A térkép mindkét partra erdőt jelzett, de annak bizony nem volt nyoma se. Letermelték azt már több éve dőlés miatt. A völgy kisvártatva összetorkollott egy másikkal, és kopaszságában fölöttébb festői képet nyújtott. A tisztást térdig érően puhafa gallyak és ágak borították. A földutak sem úgy futottak már, ahogy a térkép jelölte őket. Még látszott egyik-másik, de mikor nekiindultam, perje és szeder akaszkodott belém. Erről kivergődve irányzomra rátértem egy harántolva emelkedő, széles murvaútra, tudván, hogy ezek mindig a nyeregbe tartanak.

A letermelés egykori központja

És csakugyan, naplementére el is értem a Cserhla-nyerget, ahol az utolsó étkezést terveztem. Dobozba zárt vízhatlan lapok mutatták, hogy egy tanösvény hetedik állomása a kunyhó. A téma: a különféle erdőtársulások védett gerinctelenjei. Ezután már egészen az aszfaltútig a sárga jelzésen, lejtőn haladhattam.

A Cserhla-nyereg

Az út egy szelídebb részén egy fél kosár áfonya hevert a keréknyomokben, és kitűnő vacsorakiegészítőnek bizonyult, mikor a nagyját fölszedtem a sapkámba, és az út menti csermelyben elöblítettem. Az sem zavart, hogy ennek során térdig beleszakadtam a vágott fenyőlombbal álcázott vízbe. Legyalogoltam Szentivánbocára, kiráztam cipőmből a törmeléket, a szürkületben előszedtem a világítóeszközeimet, és nekivágtam a nap utolsó feladatának, a Csertovicára felkanyargó országútnak.

Szentivánboca

Alig valamivel a hágó alatt finom csobogás adta hírül, hogy ma még zuhanyozni is fogok. Kulacsomat megtöltve felbaktattam a motelhez, leoldottam lovamról az érintetlen málhát, és a fenségesen bömbölő szélben a hegyimentő-ház mögötti tűzrakómélyedésbe vertem fel harmatgyenge sátramat. (A ház előtt egy dómsátor tojladozott az erőlködéstől, de annak rendben lehetett a rudazata, mert még reggel is állt.) Ugyanebben a gödörben, a bokrok menedékében végeztem el a tisztálkodást is a finom hideg vízben, ami már nagyon rámfért. Derekasan végigdolgozott, emlékezetes és kerek nap volt ez.