előző nap

a főlapra

következő nap

7. nap: 2008. V. 30., péntek. 8:00 - 24:00
Jólész (Jovice) - Kis-hegy (Malý vrch) - Berzétei-szikla (Brzotínská skala) - K,Z,P Szilice (Silica) - Jablonca (Silická Jablonica) - Körtvélyes (Hrušov) - zöldhatár - Szádvár.
Táv: 55,1 km.

Elbúcsúztam az erőműves társaságtól, és kifizettem a szállást. Beszélgettem a panzió tulajdonosával a fennsíkra fölvezető utakról, túrázásról, egyedül alvásról, a régi csempészetről. Azt mondták, odafelé a dohány ment, idefelé a só. Az ő nagyapját kétszer le is csukták miatta. Rendszerint gyalog mentek, hátizsákkal.

Jólészen a kék jelzésen fellihegtem a fennsíkra. A biciklit letámasztottam, megtízóraiztam, majd gyalog elindultam a Berzétei-kő felé. A peremen (nem) futó ösvényt sokszor elveszítve, rengeteg zegzugolás és bujkálás után felértem rá. Kitűnő kilátást nyújtott nyugat felé.

Földutakon, majd a zöld-kék jelzésen mentem vissza a biciklihez. Négy terepbiciklis kölyök jött szembe, szlovákul köszöntek.

Szilice előtt letévedtem a pirosról, de sikerült visszatérnem rá. Előtte találtam egy igazi forrást, s ezt kihasználva jót ettem-ittam. Valahol ezután feltűnt egy terepbiciklis legény. Valószínűleg versenyezni akart velem, de tévedését belátva visszaszáguldott Szilice felé.

Kicsit később beleszaladtam egy juhnyájba. Ez körülbelül ötszáz állatból állt, s a pásztor magyar volt. Elmondta, hogy megéri neki állatokat tartani, de néha mégis veszteségbe csúszik. Van egy másik ugyanekkora nyája is, amely voltaképpen a szövetkezeté, azaz a közösségé.

Aztán elém került egy terepjáró - szlovákul a juhászt keresték, aztán magyarul folytattuk. Lementem Szilicére. A temető alapján teljesen magyar falu, és működő szívókutak vannak benne. A faluból aszfalton gurulhattam le a fennsíkról. A halastóba a horgászok lógatták a kukacot.

A Majkó-barlangot hiába kerestem, viszont a határnyiladékot igen. A Sólyom-szikláknál egy szlovákul kérdező országútis fordult hozzám, hogy hová megyek ezekkel a nagy csomagokkal. Magyarul folytattuk (leginkább én beszéltem), majd elváltunk. A Sólyom-sziklák alá próbáltam valahogy lemászni, de elvétettem a lejárást, mert e sziklák óriásiak. Kárpótlásul kifeküdtem a tetejükre.

Innen lefelé az aszfalton mentem tovább. Úgy láttam, itt minden falu magyar. A határ itt tőlem délre már nem a síkságon, hanem az Alsó-hegy jellegzetes gerincén húzódik. A szlovákok szemlátomást komolyan veszik a magyar hadsereget, mert a gerincre órák alatt fel tudják vonszolni a nehézfegyvereiket a messziről látható meredek nyiladékokon, amelyeket számos áteresszel és kavicsszórással védenek a vízkároktól.

A Torna folyóban megmosakodtam. Körtvélyesen megkerestem Raisz Keresztély sírját a gyümölcsösben, magas fűben - csak egy csapás visz oda. Besötétedett. Elindultam fölfelé a csempészúton, amelyet a helyi turistaeligazító tábla reggel és este 7 óra között használható "zöldhatár-útnak," a Cartographia-térkép "régi kövesútnak" nevez, mellette pedig a Csempész-barlang nyílik. (Trianon után ide dugdosták a dohányt a határőrök elől.) A Szádvárban akartam aludni, ezt ugyanis fölöttébb stílusos utolsó hálószobának tekintettem. Mérni akartam az időt, de sajnos ez meghiúsult, mikor föltévedtem a balra ágazó, szlovák oldali erdészeti útra. Ez szerencsére sáros és meredek volt, ezért hamar visszafordultam róla. Ezután már jó irányban haladtam, de néha a szlovák oldali murvaútnál is vacakabb terepen. Vidomájpusztából a vaksötétben semmit se láttam. Továbbcaplattam a kék jelzésen, jobb cipőm belecuppant egy kátyúba. A kék romjelzést nemigen láttam, ezért irányban indultam el, mert nem akartam a sötétben tüskebokrokat kerülgetni. Ezek a szokásos térdig érő fajtából valók, és az országos kéken teremnek a legszívesebben. Éjfélre végre-valahára fölszuszogtam Szádvárba, majd egy óra húszkor aludtam el.