előző nap

a főlapra

8. nap: 2008. V. 31., szombat. 9:00 - 15:00
Szádvár - Lakatos-forrás - K, P - dózerút - K - S - Vecsembükki zsomboly - Tornanádaska.
Táv: 51,3 km.

A kései fekvés miatt csak nyolckor keltem, és indulás előtt körülnéztem a várban. Ezt a tatárjárás után kezdték építeni, "hegyi királyi lovagvár" volt. Leghíresebb ostroma 1566-7-ben esett meg, ekkor Bebek Györgyné Patócsy Zsófia védte Schwendi Lázár csapatai ellen - öt napon át, majd szabad elvonulás fejében feladta. Végül 1685-ben robbantották fel a Habsburgok, s azóta romokban áll, de számos jelentős falmaradvány látható belőle ma is.

Kilenckor indultam utolsó napi túrámra. Fogytán volt a vizem, de a kék sáv és a kék romjelzés találkozásánál lévő forrás meg volt rongálva, vagy más baja lehetett, mert a víze nem mozdult. Ez általában rossz jel az ihatóság szempontjából. Továbbmentem a kéken, és a Lakatos-forrásnál végre meg tudtam tölteni kulacsaimat. Szotyolát is sütöttem.

Arra vetődött egy fiatal pár, turistaatlasszá átdolgozott, lefóliázott Aggteleki-karszt-turistatérképpel. Beszélgetésbe elegyedtünk. Nagyon hamar vallási témára váltottunk. Jehova Tanúinak tűntek, és nem akartam lerázni őket, hanem érdeklődéssel vitáztam velük - olyannyira, hogy a beszélgetést emlékezetből fel is írtam. Csakhamar az igazság forrásainál, a Szentléleknél és az egyházi dogmáknál jártunk, görög szótárakról és írástudatlan halászokról beszéltünk. Jól álltam a sarat, de a "polüpoikilosz," vagyis "sokféle tarkaságú" szónál már elszégyelltem őket. Szegényeket még a vadonban is a térítésre utasítja a felekezeti beprogramozottságuk, és ilyen szavakat, beszélgetéseket is természetesnek kell, hogy tartsanak. Lassan szedelőzködni kezdtem, szépen elbúcsúztunk. Normális embereknek látszottak, de lerítt róluk, hogy más eredményre számítottak.

Ezután továbbmentem a megjelölt utakon, számolgattam a hátralévő időt. Szép nagy töbrök mellett haladtam el - sajnos ezek nemigen voltak fényképezhetőek, mert sehogy se mutattak az erdőben. Talán egy téli légi felvételen jobban mutatnának, gondoltam. Hol tekerve, hol tolva elértem a Vecsembükki-zsombolyt. Ez hazánk egyik legmélyebb barlangja, és az országhatár nagyon közel húzódik hozzá.

Innen az idővel versenyezve szerpentinező gyalogösvényen (rettenetes szúrósokon, de néha szép füveseken és derekasan leküzdendő köves terepeken) kb. három órára értem le Tornanádaskára.

Egy vízcsapnál fejet mostam. Megvettem a vonatjegyet, majd megpróbáltam a Bódvához eljutni fürdeni, de a térképem cserbenhagyott: a vasúti átjárónál lévő kereszttől semmiféle dűlőút nem akadt a folyópartra, csak egy hajszálvékony csapás a gaztengerben. Szerencsére csalán csak a végén volt, de így is megjártam, mert nem a Bódvához jutottam el, hanem csak a folyó egy kiszáradt mellékágához. Visszamentem hát a feszülethez, kulacsból megmosdottam és átöltöztem, majd lóhalálában visszatértem a vonathoz.

A sok csípés sajgott a bőrömön, kullancsaim is lehettek, leégtem - de nagyon jól éreztem magam. Kellemes, szép, tartalmas és kedves túra volt mögöttem.