előző nap

a főlapra

következő nap

6. nap: 2008. V. 29., csütörtök. 8:00 - 14:00
Krasznahorka-Váralja (Krásnohorské Podhradie) - Várhosszúrét (Krásnohorská Dlhá Lúka) - Jólész (Jovice) - Rozsnyó (Rožňava) - Várhosszúrét.
Táv: 33,9 km.

Reggel azt kellett látnom, hogy kis betonos betérőutam végére beállt egy furgon. Attól tartottam, hogy egy vízműves autó, márpedig én az ivóvízbázis védőövezetében aludtam. Igaz, jó pár szemétkupac is éktelenkedett a betonút mellett, azok sokkal jobban veszélyeztették a vízbázist, mint az én egyszeri éjszakázásom. Visszagurulhattam volna a tegnap esti kilátóponthoz, hogy a gyárat nappal is megnézzem, de nem volt hozzá kedvem.

A Koliba Soroška, vagyis Szoroskő Fogadó éppen kapóra jött, mert se kajám, se főzni való időm nem volt, és hideget vásárolni sem akartam. 230 koronáért enyém lett egy furmanský tanier, vagyis fuvarostál, ami sztrapacskát jelentett savanyú dinsztelt káposztával és főtt hússal. Az árba belefért két félliteres gyümölcslé is, és tolongás sem volt, noha ez a legrövidebb út Kassa és Rozsnyó között.

Nagy forgalom közepette legurultam a nyeregből. Hárskút nem is tűnt fel, pedig ott akartam bevásárolni. Következett az Andrássy-mauzóleum (a századfordulós hazai szecesszió egyik remeke), ahol sajnos csak kívülről volt szabad fényképezni. Egy "őrház" feliratú épületből kijött az egyik idegenvezető, egy magyar nő. Eléggé kurtán mesélte el a tudnivalókat. Kárpótlásul vettem egy ismertetőfüzetet. Most ennek kivonatolása helyett utalok egy jó honlapra, ahol minden tudnivaló megtalálható.

Innen ráérősen haladtam tovább, és betértem Krasznahorka vára felé. Átöltöztem szép ruhába, majd félmeztelenül feltoltam gépemet a várhegyre. Odafent egy gyerekcsoport állt, de én már nem kaptam jegyet - a pénztár bezárt. Ebédszünet előtt voltunk jó negyedórával, de betelt mind a két turnus, és újabb látogatókat nem eresztettek be. Így sajnos elment háromnegyed óra. Borzasztó meleg volt odabent, megázott cipőm büdössége megtöltötte a szobát. (Ekkor fogadtam meg magamban, hogy tavasztól őszig szandálban fogok túrázni, és legfeljebb a technikásabb gyalogos terepekre viszek cipőt.) Beszélgettem két magyar hölggyel, anyával és lányával. Az öregebb hölgy olyan műanyagbottal járt, amely háromlábú székké is átalakítható. Ők tegnap Martonházán nézték meg az Aragonit-barlangot, arról meséltek. Következő céljuk a mauzóleum volt.

Odacsapódtunk egy hangos szlovák gyermekcsoporthoz. Szlovák nyelvű ismertető hangzott, amit elég jól értettem. A Máriássy, Bebek és Andrássy családokról esett benne szó. Emlékezetemben megmaradt egy legalább 100 méter mély kút, amely a patak szintjéig nyúlik le. Szerencsére a beltérben is szabad volt fotózni. A sok magyar arisztokrata (szlovákosított) neve eléggé untatta a lurkókat, nagyokat röhögcséltek, piszkálták egymást, vezetőiknek sűrűn kellett őket fegyelmezni.

A várból háromnegyed kettő tájban léptem ki. Gyors mérlegelés után beláttam, hogy aszfalton már nem jutok át időben Várhosszúrétre, ugyanis ott a barlangtúra kezdete két órára volt megbeszélve. Hát irány a földút - ez elég jól járható, és végig lejt - csakhogy a végén egy karámfélébe fulladt. Kétrendbeli postakábel-szalag jelezte, hogy "nincs átjárás." Én azonban mindkettőn túltettem magam, kihasználva, hogy a kutya még kicsi volt, és nem tudta, mit tegyen a belülről jövő idegenekkel.

Pontosan két órakor érkeztem meg a barlangászházhoz. Gellért a főutcán köszönt rám, és elárulta, hogy az erőműves csapat még nem indult el. A tervnek megfelelően együtt jártuk be a barlangot. A legjelesebb látnivaló a Rozsnyói barlangászok cseppköve - egy több mint 32 méter magas állócseppkő, amely a mellette lévő halott cseppkőóriásból vett kormeghatározó minta alapján körülbelül kilencezer éves lehet.

Visszaérkezés után még elbicikliztem Rozsnyóra, és bevásároltam. Ezen a napon a panzióban vacsoráztam és aludtam az erőműves csapattal.