előző nap a főlapra következő nap

10. nap: 2007. X. 1., hétfő, 7¹⁵ – 19¹⁵
Fenyves-hágó – Fabova (Fabová hol'a) – Burda-hágó (Sedlo Burda) – Randavica – Pätina – za Nehovým – Sedlo Sitárovo.
Táv: 36,4 km.

Sajnos a gödör kényelmetlenül feszítette a derekamat, ezért hamar előbújtam a sátorból. Mikor kiléptem a hűvös fenyvesbe, megoldódott a tegnap esti rejtély: nem valami kis állat rohangált körülöttem, hanem apró fenyőgallyak potyogtak a talajra és a sátorra. Másrészt meggyőződtem arról, hogy biztosabb helyen aludtam, mint este hittem. A köd éppen mostanra kezdett átcsapni az én kis nyergecskémen.

Rettenetesen fáztak az ujjaim, de lebontottam a sátrat, és visszaereszkedtem a faluba bevásárolni. Aztán újra felmásztam a hágó alá, és egy farakásnál megreggeliztem. A túra utolsónak betervezett hegyi terepe, a Murányi-fennsík Nemzeti Park előtt álltam. Mikor erőre kaptam, a piros jelzésen kezdtem tolni gépemet a fennsík legmagasabb csúcsa, az 1438 méteres Fabova felé. Ez a szlovák neve szerint Fabova hol'a, és az utóbbi szláv szó eredetileg "meztelen", kopasz hegytetőt jelentett. (Magyarul Fabó-galyának is nevethetnénk, mert nyelvünk is átvette ezt a hegytípusnevet, csak a jelentése már feledésbe merült.) Ennek megfelelően szép kilátást reméltem. A nemzeti park területén több hegység találkozik; a VKÚ-féle turistatérképeim közül a 134-eset ("Vepor") és a 135-öset ("Sztolica-hegység") használtam.

A Kučalach nevű telep utáni elágazásban szembejött egy rönköskocsi; aztán két másik embert is láttam, amint három egész, legallyazott fenyőt vonszoltak odébb traktorral. Útba igazítottak, megemlítve, hogy az általam megcélzott zöld jelzés, vagyis a Tri kopce (Három-halom) nevű csomópont felé vivő szintező síúton nagy a "kalamita," azaz tele van kidőlt fákkal. Nyugodtan menjek fel toronyiránt a Fabovára, mert az a piros út nagyon jól járható.

Hát én elhittem nekik, elvégre egész nap itt dolgoznak, és nekiveselkedtem az erős kaptatónak. Először egy tisztásra jutottam, de ott a jelzés a semmibe veszett, és vissza kellett térnem a síútra, majd iszonyú, úttalan kapaszkodón visszajutnom a pirosra. De a bajnak nem volt vége: a Fabova felé mintegy félúton a "jól járható" piros jelzést valósággal maguk alá teperték a kidőlt törzsek. Kitérni már nem volt hová, ezért a szomszédból csúfondárosan berregő fűrészricsaj közepette oldalazni kezdtem a megpakolt kerékpárral, hogy a Fabováról kelet felé tartó P-K-S jelzés valahogy megfogjon. Körülbelül fél óráig szenvedtem a laza hegyoldalban, mély fűben, biciklimet számtalan fatörzsön átemelve, vagy másokat kínkeservesen megkerülve. Aztán nagy nehezen kiverekedtem magam e háromszínű gyalogösvényre. Jóval lejjebb sodródtam a megcélzott Három-halomnál, de legalább a kidőlt fák elmaradtak. Alkalmasint ezzel az ösvénnyel tévesztették össze az enyémet a derék favágók.

Le sem zártam a biciklit, egyszerűen ott hagytam egy fa tövében, és gyalog másztam meg a Fabovát. A csúcskönyvbe beírtam angolul és magyarul néhány mondatot, és lefényképeztem belőle pár bejegyzést. Az első csúcsnaplót 1986-ban hozták ide, ebben az erdő fohásza (szlovákul) benne volt.

Lefelé nem találtam a biciklit - azazhogy nem emlékeztem, hogy milyen messze hagytam a Három-halomtól -, láttam viszont biciklinyomokat, és rádöbbentem, hogy valaki ellopta szegényt. Még póló se volt rajtam, csak a fényképezőstáska, és úgy állt a helyzet, hogy mindenem odalett. Nem tudtam elképzelni, hogy jutok haza. Szembe jött három férfi; kérdeztem, hogy nem láttak-e egy biciklistát errefelé. Azt mondták, nem, de egy málhás biciklit igen. A megkönnyebbüléstől leültem a földre, és hagytam, hogy a szívverésem lecsillapodjon. Hogy lehettem ilyen buta, hiszen otthagytam a biciklimet lezáratlanul egy lejtőn, ráadásul egy aszfaltutas hágó fölött, hogy a tolvaj azonnal olajra is léphessen!

Az út vége irtózatosan meredeken lejtett: traktorral szoktak ott fatörzseket levonszolni. Most is erre járt egy traktoros, és ahogy ebédeltem, szóba elegyedett a helybeli ház lakójával, aki valószínűleg tartósan ott élt a hegység közepén.

Körülbelül háromkor indultam tovább. A Burda-hágón keresztül útba ejtettem a nemzeti park egy jeles helyszínét: a Stožky nevű, 850 méteren fekvő, hegyek közé ékelt tisztást. Ez a két szomszédhegyről veszi a nevét: a Kis- és a Nagy-Sztozskáról, melyek régóta védett, pompásan szabdalt dolomitmagaslatok. Éles sziklaletörésekkel emelkednek ki a környezetükből, számos karsztos jelenséggel (sziklatornyokkal, párkányokkal, hasadékokkal, jeges vermekkel, víznyelőkkel és karsztforrásokkal) büszkélkedhetnek. Rajtuk mészkedvelő növény- és állatvilág honol, a mélyükön denevéreknek szállást nyújtó barlangok hálózata nyújtózik.

E tisztáson és az alatta lévő kettőn (Pätina, Klátna) tartalmas tablókat olvashattam. Az első leírta az erdőművelés átalakulását 1936 és 2003 között. A letermelés összefüggő területei mára 3 hektár alá csökkentek, ellentétben az előbbin látható tarra vágott hegyoldalakkal. A fenyvesek helyett ma inkább lombhullató erdőket telepítenek, mert azok kevésbé szenvedik meg tömeges pusztulással úgy a jég, mint a szú kártételét. A XIV. század óta tartó, tömeges legeltetés azóta megszűnt, így az erdőfelújulás gyorsabb lett. A hegységben jelentős múltra tekint vissza a szénégetés.

1918-ban 16 km hosszan megépült az erdőgazdasági vasút, mellyel a birtokos (a Coburg család) a megelőző télen nagy tömegben kidőlt fát hordatta le. Az építést és a fahordást orosz hadifoglyok és olasz munkások végezték, ami a világháborúban érthető is volt. A 760 mm-es nyomtávú vasút később személyforgalmat is lebonyolított, és 1963-ig üzemelt. A Pätinánál elágazó vonalon jobbára német gőzmozdonyok vonták a kocsikat, melyek közül az utaskocsi felújítva, kiállítási darabként a turistákat szolgálja.

A vasút megépülte előtt egy 1837-ben a Dudlavka patakból duzzasztott tó szolgált a fa lehordására: a gát megnyitásakor az árhullám levitte a völgyön az alája odakészített fát. (Ehhez egy 1857-ből való tervrajzot is közzétettek, amiből valószínűleg nem lett semmi.) A tó neve Vel'ký Tajch - magyarul is Nagy-Taj lehetett, a Teich német szóból származik mindkettő. 1916 után egy ideig halastónak használták, aztán sorsára hagyták. Mára feltöltődött, fű lepi. A közelében egy pisztrángkeltető kunyhó betonmedencéi látszanak. Ezt az ötvenes évekig használták: a patakból táplálkozó, egymásból nyíló betonmedencékben gyűlt rendre a hordalék, a megtermékenyített ikra, majd a kikelt ivadék. Innen eresztették tovább őket két kisebb nevelőtavacskába, hogy aztán a Nagy-Taj vizében leljék meg tartós élőhelyüket.

A Coburgok a vadászatot is nagyban űzték; a XX. században szarvasneveldét létesítettek, és több vadászházat is emeltek. Ezek közül a legtöbb 1944-ben, a szlovák nemzeti felkelők és a németek harcai során megsemmisült. Ugyanekkor égtek ki a mozdonyok is, úgyhogy az új rendszernek más vasútvonalakról kellett újakat áthoznia.

Majdnem öt óra lehetett, mikor a sárga jelzésen jobbra befordultam egy szelíden emelkedő völgybe. Túlzó reményeimben feltűnt a murányi vár, amint a lenyugvó nap fényében fényképre kínálja fel magát. A sárga jelzés azonban elhagyta a murvás völgyi utat, és egy meredélyre hívott volna jobb felé. Semmi kedvem nem volt a tüdőmet kiköpve tolni, ezért a szerpentinező murvautat választottam. Ez igen hosszú volt, a visszaforduló részén 10-15 bedőlt fával. Látszott, hogy az erdőgazdaság itt is előbb tisztítja meg a turistautakat, mint a saját útjait. Már csak az akaraterőm vitt tovább, meg a szégyen, hogyha visszafordulok, akkor nekidurálhatom magam a már elkerülni vélt tüdőköptető kaptatónak. Egyik akadályt a másik után gyűrtem le: toltam, rángattam és emeltem a gépet, s közben nem fukarkodtam az erdőgazdaságnak címzett jókívánságokkal sem.

Aztán csak fölértem a Szitár-nyereg (1079 m) fölé, ahonnan egy meredeken lejtő sáros traktorúton jobbra letérve sikerült megfognom a sárga és zöld jelzéseket. Egy régi tábla jelezte itt a tájvédelmi körzethez tartozó védőövezet határát, de ezt a nemzeti parkká alakuláskor meghaladta az idő. Följebb csakugyan egy rezervátumot jelzett egy újabb tábla. Eszetlen, szintfaragó oldalazás kezdődött, majdnem olyan meredek, mint a tüdőköptető. Sziklák tövében, póló nélkül lihegtem a sűrűsödő sötétben. Murány másnapra úszott át, és már csak alvóhelyet kerestem. Felértem egy újabb, kis nyeregbe, és bal felől egy hosszúkás hegyhátat szemeltem ki, mert kellően laposnak tűnt a sátrazáshoz. Továbbmennem nem volt érdemes a sötétben, mert rövidesen emberi lakok következtek. Letértem a sárga-zöld jelzésről, negyed nyolckor sátrat vertem, megmosakodtam, és kilenc órakor már aludtam is, mint akit fejbe vertek.

Már a Fabova után eldöntöttem, hogy ezen a túrán nem erőltetem a Szlovák paradicsom átszelését, mert azzal a túra útvonala természetellenes alakúvá torzult volna. Helyette néhány várat akartam meglátogatni a könnyebben járható déli vidékeken.