előző nap a főlapra

12. nap: 2007. X. 3., szerda, 8⁴⁵ – 15⁰⁰
Kiéte (Kyjatice) – Rimabrézó – Rimaszombat (Rimavská Sobota) – Rimaszécs (Rimavská Seč) – Abafalva (Abovce) – Bánréve
Táv: 70,3 km.

Hajnalban eleredt az eső. Szerencsére az a fény, amitől tegnap megijedtem, egy álló tanya lehetett, mert nem jött közelebb. A sátorban elköltött reggeli végeztével elém tornyosult a kérdés, hogy hazamenjek-e ma, vagy csak holnap reggel. Első esetben Bánréve a mai cél, a másodikban pedig Kékkő fölött az erdő. Út közben döntöttem el a dolgot. Bár az eső már indulásomkor elállt, a köd oszladozni kezdett, az első megoldást választottam. Kell az az egész szabadnap otthon a mosásra, rendrakásra, internetes tennivalókra. Majd egy későbbi túrán jöhetnek a dél-szlovákiai várak szép sorjában.

Az egyetlen betervezett túracélom ma Kiéte (Kyjatice) volt. Ez egy cigányos, lepusztult falu. A faluvége-tábla teljesen hiányzik, a kékre festett szívókút nem működik. (Két percig próbáltam szóra bírni.) Sok romos vagy romladozó ház van benne. A tanácsháza is igen középszerű, akár még csűrnek is elmenne jobb helyeken. A kiétei hamvasztásos kultúra lelőhelyének emlékparkja szegényes, az ismertető szűkszavú, a betűk lekoptak, olvashatatlanok. A falu és a gerinc között volt egy körtefa, juhnyáj és pásztor, cigánykunyhó-pár (egy vagon és egy rönkház).

Rimabrézó nappal valamivel elevenebb volt: iskolájából hang és fény szűrődött ki, de tanítás nemigen folyhatott. A református templom jelezte, hogy valamikor ez is magyar falu lehetett, ahogyan szinte az összes Rimaszombatig. De a neve csak a déli kijáratnál van magyarul is kiírva - persze ott meg mindkét bemenő tábla tűnt el. A magyarok a városközpontban lakhatnak, mert ott az utcatáblák kétnyelvűek, de rengeteg a lakótelep. Látszik, hogy a csehszlovák rezsim mindent megtett, hogy a magyarokat a városokban felhígítsa. Itt már nem kerestem semmit, csak sétálgattam a főtéren, a Hatvani István utcában, meg a Bartók Béla utcában. Két könyvesboltot kívülről néztem meg, és bevásároltam a Lidlben - leginkább vásárfiát: édességet, sajtot.

Innen délnek csupa kétnyelvű faluval találkoztam, kivéve Bottovót és Oravkát. Sejtettem, hogy ezek lakóit Masarykék telepítették ide, és ez aztán a netes keresés során be is bizonyosodott. Orávka vagy Kisárva arról kapta a nevét, hogy telepeseinek többsége a szegény Árva megyéből származó szlovák volt, akiket a jobb élet reménye vonzott az újonnan megszerzett magyar területekre. Bottovo pedig Jan Bottóról, egy XIX. századi szlovák költőről vette a nevét, és ugyanolyan telepesfalu volt.

Pálfalván láttam egy macskaköves járdát, amit érdekesnek találtam, mert a két háború közti időből származónak tűnt. Rimaszécsen sok magyar cigányt láttam. Az egyiket megkérdeztem: az a ház, amely előtt állunk, ugye egy magtár? Az volt. Elmesélte, hogy hét gyereke van, az asszony elhagyta, és nagyon keserű a sorsa. Pénzt nem fogadott el tőlem.

Jánosiban lefényképeztem egy fán növő gombát. Az utolsó falvakon már csak átrohantam, hogy elérjem a magyar vasút legszélső nyúlványát, Bánrévét - és végül sikerült. Sok szép táj és élmény gyűlt össze mögöttem, hálás vagyok érte Istennek és az embereknek egyaránt.