előző nap a főlapra következő nap

2. nap: 2007. IX. 23., vasárnap, 9³⁰ – 20³⁰
Őrbottyán – Galgamácsa – Acsa – Becske – Balassagyarmat – Tótgyarmat (Slovenské Ďarmoty) – Nagykürtös (Vel'ký Krtíš) – Kékkő (Modrý Kameň) – Szénavár (Senohrad) előtt.
Táv: 111 km.

Indulás előtt még bevásároltam: felvágott, sajt és nápolyi került a csomagba. Ez egy győri típusú nápolyi volt, de az íze méltatlan volt a márkához. Őrbottyánból Galgamácsa felé távoztam. Magyarnándor előtt szunyókáltam egy fél órát, annyira megviselt a kevés alvás és a bőséges ebéd. Kolbászos, szalonnás sajtos kenyeret ettem hagymával, paprikával és majonézzel. E túrán, ellentétben a tavalyi őszivel, "utolsó hazai beszélgetés" sem adódott, csak becskén egy cigány kislány köszönt rám, és megkérdezte, hogy nagyon nehéz-e a csomagom, meg hogy hová megyek.

Ezután nagyon kellett rohannom, hogy Balassagyarmaton nyitva érjem a Palóc Múzeumot, de pechemre vasárnap zárva volt. Előtte gyerekek kunsztoltak: biciklivel nekiszaladtak egy széles törzsű fának, felgurultak rajta, majd a levegőben leszálltak a bicikliről, és úgy értek talajt. Az ügyesebbje vissza tudott fordulni, és a kerékpár a kerekével ért földet.

A Palóc Skanzen - bizonytalan ideig, műszaki okok miatt - szintén zárva volt.

A határt körülbelül négy órakor léptem át. A közforgalmat megkerülő kis kerékpárút-szakaszon a gyerekek lapátoltak homokot egyik oldalról a másikra, miközben bicajaik az úton-útfélen hevertek. Nem tudtam, hogy mit dolgoztak, de a lapátos kölyök majdnem elém támolyodott. A túloldali falvak közül Tótgyarmat elvileg szlovák, de rengeteg tábla kétnyelvű. Zsély elvileg kétnyelvű, de minden tábla szlovák. Szklabonyán semmi Mikszáth-utalást nem láttam. Egy cigánylegény megszólított, de nem értettem. Egy magyarul tudó szomszéd eligazított volna Nagykürtösre, de nekem nem arra vezetett az utam. Itt nagy lakótelepek vannak - nyilván, hogy az iparosítás köntöse alatt kiszorítsák a magyarokat a megfelelő arányból.

Kékkőre a várhoz meredek utcán erőlködtem fel háromnegyed ötre. A csoportok kilenc órától négyig óránként indulnak. A gondnokkal beszélgettünk szlovákul. Ennek során nem jutott eszembe az a szó, hogy "szabadságon vagyok" (ezt "dovolenkának" mondják). Erre azt mondta, hogy "magyarul is beszélhetek." Teljes két percig hagyott engem dadogni, pedig nagyon szép palóc kiejtése volt, és nem is tűnt úgy, mint akinek elkopott a magyartudása. Ide visszafelé be kell térnem, mert a leggazdagabb látnivalók a termekben vannak, ahová már nem jutottam be.

Egy magyar család fényképezkedett éppen a hídon; én pedig még fölmentem a kálváriához. A templomhoz legurulva láttam, hogy csúszkál a bal lábam a pedálon. Bizony, zsírban tapostam, mert kiesett egy golyó, és a többi is jött volna nemsokára. A csudába, ez lesz a mostani túra gyönge pontja, egy nyomorult kónuszcsavar! Otthon nem találtam pótlást a megszakadt menetű jószág helyett, és kínomban csak a megkevesbedett golyókat pótoltam, megzsíroztam, és egy új kontraanyával rászorítottam. Persze a kontraanya csak akkor ér valamit, ha a rögzítendő kónuszcsavar is kapaszkodik az orsón. Sötét gondolatok vettek elő: Zólyomban vennem kell egy bal pedált (vagy csak egy kónuszcsavart, ha árulnak még ilyesmit). Vajon le tudom-e hajtani a pedált? Otthon is csak nehezen sikerült.

Hatkor megvacsoráztam, fölvettem a mellényt, és elindultam a Szénavár felé induló gyönyörű úton. (Ezt a nálam lévő országtérkép az útvonal mellé tett zöld sávval jelzi.) Kékkőnek Récska (Riečky) nevű kis telepe mellett egy katonai ellenőrzőpont található. Szerencsére nem arra kellett mennem. Az őr eligazított. Ahogy megláttam a "Szénavár 3 km" táblát, földúton fölváltottam egy kaszálóra. Holdfényben sátrat vertem, és fél tízkor már aludtam is.