1. nap: VII. 5., szerda.
Őrbottyán – Drégelyvár.
89 km.

Néhány halaszthatatlan ügy elintézése után a telekről indultam neki a régóta sóvárgott Cserhátnak. Galgamácsáig édesanyám is elkísért, majd visszafordult. A gumik sivítva harapták az aszfaltot a kacagó ég alatt. Itt egy régi magtárat találtam, meg a szemközti domboldal magas füvét égette valami illetéktelen. De Püspökhatvanban már megállított néhány érdekes emlék. Először is Szent Lőrinc vértanú szobra, kezében pálmaággal és a vasrostéllyal, amin 258-ban megégették. Sixtusnak, a szintén mártír római püspöknek volt ő a fődiakónusa, és röviddel utána követte is a halálba. A százhúsz évvel később élt Milánói Ambrus egyházatyától származó legenda szerint félig megégve még odaszólt a pribéknek: "Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!" A Szentek élete (Szent István Társulat, 1984. Szerk.: Diós István) ezt írja róla:

Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: "Íme, itt vannak az Egyház kincsei!" A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.

Egy közeli házból idős ember csoszogott elő a nagy melegben. Udvariasan köszöntem, megkérdeztem, ki ez a püspök és mi jót tett. (Azt hittem, a földművelést honosította meg a faluban, mert a rostély akár egy kezdetleges borona is lehetett volna.) De amit fentebb írtam, azt nem ez az öreg súgta meg nekem. Még visszaköszönt, de azután kizökkent a gondolataiból, furcsán kifejezéstelen tekintettel rámnézett, és a maga útjain bolyongva megkérdezte: ismerek-e valakit, aki haza tudná őt vinni, mert "itt képtelen megszokni." Hová haza? Hát Püspökhatvanba. Mert itt sehogysem tud beletalálni az életbe. Micsoda, hát van a határon túl is egy Püspökhatvan? Dehogyis, ez a falu Aszód és Balassagyarmat között fekszik, ott töltötte az ifjúságát, aztán ideszármazott, és képtelen megmaradni. "Maga nem tudna hazavinni? Megfizetném." – Valami jegesség mászott a szívem felé a verőfényben. A jó öreg kijön a házából, és azt sem tudja már, hol van. Fődolog a szeretet: szabadkoztam, hogy nincs autóm, majd elköszöntem. Ha csakugyan gyógyító ereje van a szülőfalunak, a bácsi majd megszokik itt (is), bár talán a Lőrinc háta mögötti ház csak valamelyik rokonáé.

A művelődési ház előtt érdekes drótszobor áll, de hogy ki is volna, azt még nem írták rá a talapzatára. Fontosabbnak láttam viszont a közeli pihenőparkot, ahol leülhettem és megreggelizhettem a hétvezéres stílusú faragott faszobrok és állatfigurás mászókák-libikókák között. Volt ott pipázó favágó, vérszerződők egy szkíta királysírból, vasorrú bába, kisdisznó, meg még tudom is én, hányféle kedves alak. Tiszta, szép park volt ez, a füvét sem csikkezték össze, mint az újpesti társasházak kertjeit. A Vendégváró.hu szerint a művész és tanítványai kivágásra ítélt fákból készítik alkotásaikat; ezen fák egyike a park közepén áll, immár lehéjazva.

A következő megállóm Acsa volt, a Prónay-kastéllyal. Ez erősen romladozik, a műemlékfelügyelet ki is írta rá, hogy "idegeneknek belépni tilos", azazhogy "a Kincstári Vagyoni Igazgatóság külön engedélyével" mégis szabad látogatni. A Prónayak az evangélikusnak megmaradt főnemességből való bárók voltak, a kastéllyal szomszédos templom homlokzatán is az ő nevüket örökíti meg egy felirat. Prónay Gábor tagja volt annak a küldöttségnek, amely a kiegyezés előtti zavaros időkben a protestáns egyházi önállóságot csorbító császári rendelkezések miatt Bécsbe ment tiltakozni, de akkor még hasztalan. Ferenc József is csak mint magánembereket fogadta őket, nem mint a – hivatalosan feloszlatott – protestáns egyházkerületek küldöttségét.

Az egykori birtokkapu mellől ma már elkopott a kerítés, de az ív fölötti emléktábla betűi keresztülderengtek a lombokon: "Si vis habere portam / contentari diu ianua / ait suis filiis / Gabriel à Prona / MDCCCLXIV." Azaz ha jól fordítom: "Ha kaput akarsz, érd be egy darabig egy ajtóval is – mondta gyermekeinek Prónay Gábor 1864-ben." Talán így fejezte ki azt a nevelési elvet, amit az evangéliumban úgy olvasunk, hogy "kevésen voltál hű; sokra bízlak ezután." – A Prónay név azóta beszennyeződött a tanácsköztársaság utáni fehérterror egyik irányítójának, a más előnevű Prónay Pálnak és "különítményének" rémtetteitől, de attól ez a kastély nem lesz kevésbé szép. Sajnos a parkja és az udvara is erősen burjánosodik, s az épületek sincsenek a legjobb karban.

Acsán nyugatnak fordultam, és elhaladtam a Sinkár-patakból duzzasztott horgásztó mellett. Ez a tábla szerint "állami tulajdonú horgász vízterület... Csónakázni, fürdeni, szörfözni, jetskizni tilos!" – Még szép, milyen volna egy ilyen motoros vízicsúszkával beleszaladni valami korhadt farönkbe, vagy akár a képen látható egyik nádcsomóba. A közelben homokbánya harapott a partfalba.

És immár ott is voltam az első nagy célom, a Csővár község fölött uralkodó nevezetes várrom alatt. Miután megebédeltem a parkban és kulacsaimba vizet töltöttem, nekivágtam a patak völgyében haladó jelzetlen útnak. Ezúttal dél felől akartam belopni a várat – csakhogy egy alkalmasan odaérkező kocsiból hirtelen három ember szállt ki, és aziránt érdeklődtek: hol lehet itt a várhoz jutni. Gyorsan a rendes, jelzett útra hessentettem őket, amely hosszan és egyenletesen emelkedve csavarodik a hegyoldalba, magam pedig eltűntem a völgyben. Enyhén emelkedő földút fogadott, majd egy gázló után füvesút. A gázlóba fél lábbal belecsúsztam, a füvesút csalánjai összeszurkáltak – mi jöhet még? Ahol a piros jelzés leér a patakhoz, legelni küldtem lovamat, s nekilódultam a meredeknek. Öt-tíz perccel érkezhettem korábban, mint a kocsi utasai, de legalább nem kellett a bicajt is felvonszolnom, és így is biztos helyen hagyhattam.

A vár az 1300-as évek elején már megvolt, egymás után több család birtokolta, egy időre a husziták is megkaparintották, s végül minden bizonnyal a török időkben ment tönkre. Megmaradt egy fal toronyszerű sarka, a ciszterna (szépen bekerítve), és egy kétablakos faldarab. Sajnos elég nagy a növénysűrűség, úgyhogy mozogni éppen lehetne, de fényképekre kevés mód van. Aki ide jön, mindig ugyanazt kénytelen fotózni, no meg a kilátást, amely csakugyan fenséges. Először a Sinkár-patak völgye szép fehér kőkiszögelléseivel és a mélyén kanyargó ösvénnyel, aztán a szomszéd hegyek, messzebb pedig a Gödöllői-dombság vonulatai. Elbeszélgettem a többiekkel, majd levettem a zoknimat (így kevésbé csúszott) és visszaereszkedtem. A gázlónál megejtettem egy tetőtől-talpig mosdást is.

Pencen zárva volt a múzeum (fertőtlenítés miatt), és nem is egy-két hónapja, hanem legalább egy éve. A kiállított tárgyak is be vannak dobozolva, vagy innen ötven kilométerre láthatók. Úgy tervezik, a bezárás (második?) évfordulójára fognak kinyitni, azaz valamikor idén ősszel. A falu szélén terült el a temető: úgy látszik, mind az élők, mind a holtak kitöltik a rendelkezésükre álló teret. A temetőig viszont nem álltak házak, így egy gyomos töltés átvágásán, régi szekérpallón eltűnhettem az autósok szeme elől, és visszabújhattam az útiruhába.

Keszegen egy régi pincebejárat érdemelt meg egy fotót, aztán élettől zsibongó, üde völgyek fölött kanyargott velem az út. Ősagárdon a buszra várók között zsákmányoltam egy Flórián-szobrot, bekukkantottam a templomba, s azonnal továbbléptem a Börzsöny felé. Az útfélen tágas ribizlimezők és málnások dicsérték a vulkáni alapkőzetet, mellettük a tulajdonosok hajolgattak, az út szélén autóik szellőztek. Hat óra felé járt, kezdett kellemessé enyhülni a forróság.

A 2-es út keresztezése után jobbra egy vadaspark terül el, ahová vezetett fényképezős túrák indulnak, csak pár nappal előre be kell jelentkezni. Ezt a gazda fia mondta el nekem, kezembe adva egy zsebnaptárat (a honlapjuk még nincs kész), aztán engedelmet kért és visszament a műhelybe dolgozni. Fotózni itt nem tudtam, mert a tulajdonos a vendégeivel az enyhelyen beszélgetett, és illetlenség lett volna. Az udvaron ételszállító furgonok, mezőgazdasági gépek, a külső műhelyből erős kopácsolás hallatszott.

A nógrádi várban körülbelül egy éve jártam, ezért most beértem egy alulnézeti fényképpel. Át is surrantam Diósjenőre, egy parkolóvá átalakított benzinkutat mellőzve. A kutakról a gumicsövek leszerelve, tetejükön muskátli nő, de köztük változatlanul autók állnak.

A Börzsöny belsejébe tartó, elvileg csak engedéllyel használható úton tíz-tizenöt gépkocsi is elberregett mellettem, ahogy a nemzetipark-határt jelző tábla tövében állva megvacsoráztam, lábam száráról a szúnyogokat csapdosva. A tábla hírt adott a szokásos farkas- s hiúzmegfigyelési akcióról, de a jelen sanyarú körülmények között egyre inkább csak a vágyak birodalmába adott bepillantást. Két lábbal állt viszont a valóság talaján az a szelíd kérlelés, hogy "ne közlekedjen autóval, motorbiciklivel, quaddal erdészeti utakon, ne veszélyeztesse a gyalogos turistákat, kiránduló gyerekeket." Mert némelyek ezeket gyakorolják, és a vadakat is megriasztják. A quad (magyarul talán négykerekű tereprobogó avagy kistraktor lehetne) a legnaprakészebb huligánok játékszere, a motorkerékpárnál is menőbb, fordulékonyabb járgány, és idővel rendszámot is kap, ha az erdészetek ki tudják kényszeríteni. – A biciklisták ellen az a fő kifogás, hogy nesztelenül suhannak oda az állatok közelébe: korábban, mint a szaguk vagy a hangjuk, így éktelen riadalmat okoznak nekik. Nos, a magam részéről alig haladtam, és erősen izzadtam is, így nem kétséges, hogy e szempontból hová tartozom.

Fél nyolckor átbuktam a Závozon, és olyan mértékben ragadtam már, hogy a Kemence-pataknak a képen látható gázlójánál végre kellett hajtanom egy újabb teljes mosdást, ezúttal ténylegesen víz alá bukva egy alkalmas gyűlhelynél. Szívesen időztem volna a jéghideg vízben, de sajnos eléggé ki voltam téve a kíváncsi szemeknek. Nekiugrottam hát a maradék pár kilométernek a Wenckheim úton a Pénzásás nevű nyereg felé (380 m). A térképen nem is látszik kellőképpen, milyen meredek ez a finomszórásos dózerút, amely a (Mátyás) Király-kútnál kezdődik, és a Wenckheim grófok hajdani erdei lakjáig vezet. Utólag derült csak ki, mikor megnéztem a szintvonalakat, hogy hatszáz méterre kapaszkodtam fel a 444 méteren lévő drégelyi várrom kedvéért.

A közeli várak (Csehvár, Kámor, Salgóvár) egy ideig huszita kézen voltak, és csak Mátyás meg a korabeli urak tudták kifüstölni az utoljukat. Szárnyára is kapta a hír a rablólovagok kincsét, boldog-boldogtalan a földet túrta a Pénzásásnál és másutt. A Kámor barlangja különösen alkalmasnak tűnt e célra, de ott sem találtak semmit. Zsigmond király jó nyomon járt vala, amikor a Salgóvárat leromboltatta (hamispénzverés miatt), de errefelé még abból sem jutott. A Bernecebaráti felé lejtő erdészeti aszfaltúton kanyarogtam egy csipetnyit, aztán egy alkalmas szögletben lépcsőn felváltottam a piros jelzésre. Túl sok böglyöt és szúnyogot vontam magam után, ezért kénytelen voltam úgy rezgetni a könyökömet tolás közben, mint valami pózoló kiskakas, és úgy trappolni, akár egy durcás óvodás. Aztán végre feljutottam a várhegyre, ahol nagyobb a gaz, mint korábban, de a jelek szerint folyamatosan építik. Végső erőfeszítéssel felvonszoltam a gépet az alagúton át a tetőre, sátrat vertem, majd a nap folyamán harmadszor is lezuhanyoztam. Kellemes, langyos szél fújt.