18. nap: IX. 14., csütörtök.
Miskolc – Hernádbűd.
114+3 km.

Szeptemberben, mikor már táskát vesznek hátukra a gyerekek, furcsa érzés fogott el amiatt, hogy hol volna a helyem. Friss munkanélküli voltam, és hiányzott még az iskola. – Mikor ezt a beszámolót befejezem, majd' egy évvel a túra után, immár elhelyezkedtem egy gyárban, a tanárival vetekedő fizetésért. Tehát elég megalapozottnak látszik a sejtés, hogy az oktatás tárgyi feltétele (vagyis a kréta) legalább tíz-húsz évre kihullott a kezemből, míg tűrhetőbb viszonyok és miniszterek nem jönnek. – Mégis, ennek a reflexként belémsajdult szeptemberi hiányérzésnek az enyhítésére mit sem találtam alkalmasabbnak egy kellemes és tartalmas kerékpártúránál. Kiszemeltem hát négy napot a vénasszonyok nyarából (így hívják a mi nyelvünkön a simogatóan langyos, sárguló lombbal ékes nyárutót), és a megelőző estén teljesárú vonattal elutaztam bevált támaszpontomra, Miskolcra.

Életemben először kelet felé pedáloztam ki a városból, és mikor a Sajó hídjáról körülnéztem a fekete éjszakában, felötlött bennem, hogy itt kéne aludni. Aztán elvetettem az ötletet, mert a váratlanul felbukkanó horgászok fölfedezhettek volna. Sokáig azonban nem haladhattam, mert erdő innen keletre alig van. Lefordultam hát a 3-as útról jobbra, és a füves-bokros könyökben szálláshelyet kerestem. A bekötőút folytatásától valami fényes sátorféle alkotmány körvonalai riasztottak el: bizonyára őrzött magánterület, kutyákkal. Még egyszer jobbra tértem, valami felhagyott, gyepesedő betonútra. Ez azonban vakon végződött, és még rámszabott fedezéket se kínált. Még ilyet: tán fölkényszerülök a Bükkbe aludni?! – Lefojtott lámpámmal tovább kajtattam a csillagok méla tekintete előtt; kétszáz méternyire ott berregett a 3-as útnak még ilyenkor is erős forgalma.

Egy learatott szántó mellett mély és széles árok kínálkozott, de tele volt folyondárral, nekem pedig harmatmentes (azaz fákkal fedett) terepre volt szükségem a sátorbontás nélküli, gyors és biztonságos távozás végett. Kicsivel odébb, a rét másik sarkában keskeny ösvény indult határozottan, jól kitaposva. Ötven méternyit haladtam rajta, majd meghallottam a Sajó zúgását. Úgy látszik, nem kapok mindig hegycsúcsot vagy erdőcskét hálóhelyül, és meg kell próbálnom az ártereket is. Kiszemeltem magamnak bal felől egy kellőképpen eldugott és alig agyagos fekhelyet a bodzabokrok sűrűjében. Aztán pancsoltam egy jót a hűvös folyóvízben, és hidegtől, szúnyogtól, horgásztól nem zavartatva aludtam hajnalig.

Derűs ég szürkült a párálló Sajó fölött, a harmatot felfogták a még zöld-eleven bodzalevelek. Többszöri nekigyürkőzéssel kiszorítottam a szuszt matracomból, amely valamelyik korábbi szakaszon egy rejtett lyukat kapott. Pirkadatkor keresztülsétáltam a hektárnyi tarlón, és az azt szegélyező vizes fűben felhágtam a töltésre, ahol a másodiknak leírt betonút futott. Szerelvényemet itt alaposabban megigazítottam, különösen annak láttán, hogy az első bekötőúton egy biciklista közeleg. Köszöntünk egymásnak, majd odapillantottam, ahonnan jött: a 3-as út alatt egy alagúton bújt át a motorral még járható utacska. Ennek lámpái már nem égtek, de éles elmével megállapítottam: innen jött este a fény, amely elriasztott a továbbhaladástól. Bálnabordás óriáscső volt, és eléggé látványos ahhoz, hogy visszajövet lefényképezzem.

Éppen nyitáskor leptem meg a felsőzsolcai közértet, melyet munkába igyekvő furgonos munkásbrigádok vettek célba, majd ölükben kiflikkel, tejekkel távoztak. (Ebből is látszik, hogy a sörrel vagy pálinkával "indító" melós típusa már nem kizárólagosan jellemző.) Megnéztem a szemközti emlékparkot: a szabadságharc végső szakaszának zsolcai csatájában elesett honvédekre emlékeztet a mesterséges forrás és a fölötte álló obeliszk. Már 1867-ben felállította a Borsodmegyei Honvédegylet, aztán az ezredfordulón felújította az önkormányzat.

A Görgey vezette főerő Komáromból Vácon, majd Losoncon át vergődött idáig, miközben az osztrákok nyugatról fenyegették, délről meg az oroszok állták útját. Ebben a csatában (1949. július 25.) Pöltenberg és Leiningen huszárjai utóvédharcot vívtak Paszkievics hadaival, majd Görgey a fősereggel lélekszakadva továbbmenetelt a tervezett délkeleti összpontosítás körzete felé. Tokajnál átkelt a Tiszán, de a temesvári csatából már elkésett, és csak Aradig jutott...

Egy kopjafás emlékmű tövében leültem a padra, de semmi kedvem nem volt arra, hogy mindenki szeme láttára a csomópontban reggelizzem. "Nem, nem, soha!" – kiáltotta a faragott felirat, és felsorolta a régi vármegyéket. A sűrűn elpöfögő buszok gyerekeket vittek iskolába.

Nekem azonban északi célpontjaim voltak. Arnót felé fordultam, ahol valami nagy kőszitáló üzembe tűzött be az ég alján időző Nap. Hét óra felé járt: egy félig már beakácosodott kavicsbányában megreggeliztem. A kempingsajtot sós-savanyúnak találtam, és nem tudtam eldönteni, ez az ízkombináció mennyiben tulajdonítható a tájjellegű receptnek és mennyiben a hibás kezelésnek. (Aztán tizenegykor egy kukoricásba becsörtetve megkaptam a választ.) Sajnos a gyártót elfelejtettem fölírni, de enélkül is szégyellheti magát. – Sajópálfala előtt egy leláncolt kerítés üzent annak, akit az illet: "Figyelem! A szeszfőzde üzemel!" és " Kutyával és árammal védett terület!"

Boldván ráhajtottam majd' egy hónapos nyomaimra, aztán Edelénybe értem, ahol a múltkor már nem volt időm a l'Huillier-kastélyra. Ezt a nevezett családbéli Ferenc, Eger kapitánya kezdte építeni 1727-ben, aztán egyik családról a másikra szállt. A képen a L'Huillier-címer, alatta hollófekete asszony domborműve (bizonyára Croce Mária Magdaléna, az özvegy kapitányné, aki az építkezést befejezte) a családi címer dicsőségét örökké éltető latin felirattal. Ebbe az óriási és építészetileg is jelentős kastélyba a felújítással egyidejűleg vezetett bejárások is indulnak, de sajnos csak kilenckor, így fájó szívvel tovább kellett mennem. Azért mégis körbejártam ezt és a görögkatolikusok templomát.

Miközben a Damak nevű szomszédos falucskán tekertem keresztül, az emelkedőn két asszony jött szembe velem nyesedékes talicskával, mögöttük térdig érő kutya. Köszöntünk egymásnak, aztán az eb egy szó nélkül – nyilván a maga üdvözleteként – megharapta a lábfejemet. Szerencsére nem ártott még a szandál bőrszíjának sem, így nyugodtan mentem tovább. Célom az atlasz által is jelölt "népi rigmusos temető" volt Lakon, amelynek terméséből szeretnék bő – ámde semmiképp nem teljes – válogatást nyújtani, a néprajztudományra bízván az anyag avatott feldolgozását. A neveket nem írom oda, csak az elhalálozás dátumát, ezzel is jelezve (a Bartók Julianna 1997-es gyalogtúra-leírásában álló benyomással szemben), hogy élő szokásról van szó. Szintén elhagyom az állíttatóra és másokra vonatkozó prózai sorokat, bibliaidézeteket, hivatkozásokat, pálmákat, kelyheket. Máskülönben minden átvett rigmust teljes egészében ideírok, a tőlem telhető pontossággal, de a csupa nagybetűs szöveget az olvashatóság végett átformálva.

A református kegyesség kissé kopogósan jár a halál mezsgyéjén, mert a népünk természetéből fakadó gazdag ájtatossági késztetéseket (a pogányság és a pápistaság ellenében) alaposan megnyirbálja. Itt nem szokás imádkozni a holtakért, misealapítványt tenni, de hivatalosan még gyertyát gyújtani vagy a holttal beszélgetni sem. – Még annyit tennék az idézetek elé méltatásul, hogy gyarló rímeikkel, kezdetleges fogalmazásukkal is a kultúránk részei ezek a sírversek, és így tiszteletet érdemelnek. Megfogalmazójuk nem szórakoztatni vagy csúfolódni akart, hanem gyászát az itt szokásos módon kimutatni, meg az elhunyt emlékét a múló időtől védeni. Ha csak ennyire volt képes, az betudható annak is, hogy ezek a művek nem csiszolódnak nemzedékek ajkán tetszetős alkotásokká, hanem megdermednek keletkezésük helyén. Ha úgy tetszik, az élő népköltészet egy megmaradt műhelye ez a temető, noha a mívesebb verseken hivatásos rímfaragó keze munkája érzik.

Emlékük nem e kő, de hű s áldó szivek őrzik, Életük áldás volt – áldva nyugosznak alant. (1903) Ifjú élted hazádért adtad, Itt csak a mélységes gyászt hagytad. A jó szűlék minden reménye, e néma sírba van letéve. Szentelt hely ez hol a jó testvér Fájdalmára gyógybalzsamot kér. Oltár lett ez a bús anyának, Enyhitője nagy bánatának. Megtört szíve csak ide vonzza, Lelke keservét hogy kiontsa Hol fájón száll fohász ajkáról Álmodj dicső boldog hazáról! Szelíd emlékezet virraszt álmaid felett! (1914)	Egy sirhant takar két testet, férjet, feleséget, hitveseket. 46 év volt a házas életük, ők elmentek szépen, csaknem együtt. Emléküket őrzik két fiok s unokák, Menyeik könnyezték kettőjük kimultát. De most mindnyájunknak egy a szent vigaszunk, A lélek él s egykor ujra találkozunk. (1939) Árván nőttem, mégis nagyon boldog lettem mert szüntelen az Isten állott mellettem. Ő tanított embert és hazát szeretni, ezért nehéz engem többeknek feledni. Az Isten éltemet soha el nem hagyta, Katókámat is 7 évre nekem adta. Kitől elválasztott jelenleg a zord halál, de idvezült lelkünk majd egymásra talál. Ezért Katókám sohse bánkódj csak higyjél: Hogyha meghalsz is, velem örökké éljél. (1943)
Mint hű férj és szerető apa családjáért áldozta életét. Melyért mig élünk, bánatos szivünk- ben hordjuk áldott emlékét. (1949)	Az a gyermek tudja ki az igazi árva Kinek édesapját e sötét sir zárja. (1970)
Drága becses jó Gyuszikám, miért hagytál itt ilyen korán? Isten akarta ezt vagy a rossz emberek, hogy a bánya mélyén halálodat leljed. Vérzik szivem, sir a lelkem, miért vagyok ily szerencsétlen. Édesapád is a Don folyónál maradt, ott nyugszik a teste idegen föld alatt. Még akkor ő is csak 28 évet élt, e sirkő neki is legyen hű emlék. Édes jó gyermekem búcsúzom én tőled, nyugodj békén mig én is hozzád térek. Szivemben éretted örök gyászt hordozok, mig Krisztus Urunk mellett reád találok. Szerető nagymama és a jó nagyapa, áldást kivánnak kihűlt poraidra. Lajos bátyád is búcsút int tenéked, legyen könnyű a hant mely eltakar téged. (1968)	Beborult az ég felettem, hogy itt hagytál kedves férjem Nekem a bánatot hagytad, a te tested pihen lassan Nem fáj semmid megpihentél, lehanyatlott a dolgos kéz Hihetetlen, hogy itt hagytál a helyedet keresem már Ha bemegyek a templomba, a te helyed üres ottan Tárogatód nem szól többet, teveled ő is megpihent Fáradt testtel nem fújod már, elragadott a zord halál Nótás kedvű édesapánk hej de többet nem dalolsz már Hozzád jövök kedves férjem, pihenünk majd csendességben Fájó szivvel elbúcsuzom, Isten veled ezt kivánom. (1972)
Drága szerettünk oly hamar itt hagytál el kellett menned, jött érted a halál. Sírodra már az esti szél s lelkünk sírni jár. Nehéz a kő, nehezebb a bánat, mely tőled örökre elválaszt. (1989)	Búcsúztam volna tőletek, de az erőm nem engedett. Így búcsú nélkül szivetekben tovább élhetek. (1998)
Itt hagyjuk nektek a hitünket, Szeressétek úgy egymást, mint mi szerettünk titeket. (2004)	Sokat fáradoztunk életünkben, most már megpihenünk Isten közelében (2006 – ekkor még mindketten éltek)
Elcsitult a szív, mely értünk dobogott, pihen a kéz, mely értünk dolgozott. Számunkra Te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, mint a csillagok. (?)

Lakon délnek fordultam, mert egy nagy cikkcakkal meg akartam nézni Kupán a mezőgazdasági múzeumot. Az első falu, Tomor megörvendeztetett a Mohácsnál elesett kalocsai érsek, Tomori Pál (1475–1526) szobrával. Minden kisdiák fújja Gárdonyi sorait róla: "Tomory, szegény, dicső emlékű, nagy hős volt, de nem vezérnek való. Azt gondolta, hogy a vezérség tudománya csak ez az egy szó: "Utánam!" Hát egyet imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: "Utánam!" Azzal megindult a seregünk, mint ősszel a fecskék tábora, neki a török közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúdfalka. Mink meg rohantunk vakon, neki az ágyúsornak." – A turistaatlasz nem állítja, hogy ő itt született, de az biztos, hogy apjának birtoka volt Tomoron.

Fraknói Vilmos szerint (Egyháznagyok a magyar középkorból, 1920 körül, kivonat a 266–336. oldalról) Erdélyben szerzett politikai tapasztalatot, majd Budára került, ahonnan török követséget is járt. Bornemissza János seregének elővédjét ő vezette a Dózsa-parasztháború első csatájában, ahol az urak könnyű győzelmet arattak. Ezen és más szolgálatai megalapozták hadvezéri hírnevét. Az országgyűlésben az udvari pártot erősítette Zápolyáével szemben. Vagyona és birtoka egyre nagyobb lett, és mellé még többet kívánt. Mikor azonban két menyasszonya is hirtelen elhalt, elhatározta, hogy szerzetbe lép. Onnan hívta vissza a közakarat 1521-ben, mikor Nándorfehérvár elesett, és az országnak vezér kellett.

Feladott birtokai és méltóságai helyébe a kalocsai érsekséget kapta meg, de durva posztóruháját továbbra is viselte. Főhadiszállását Péterváradon tartotta. Az újra fegyverkező, csapásra készülődő török hírére bandériumával a Szávához sietett, és szétverte Ferhát boszniai pasa seregét (1523). Ez volt az utolsó jelentős hazai győzelmünk az ország veszedelméig. A következő években az éberség lanyhult, az urak visszavonták bandériumaikat a védelemből, ezért Tomori kétszer is benyújtotta lemondását. A másodiknak az időpontja 1526. áprilisa volt. Ez időben írhatta Burgio pápai nuncius a maga nagyemlékű szavait a három forintról.

A hadak lassan gyülekeztek, a török észak felé nyomult, Pétervárad is elesett. Az utolsó tanácskozáson Tomori rávette a királyt a csata vállalására, annyira szedett-vedettnek hitte a török sereget. Fraknói szárazabb szavakkal fejezi ki ugyanazt, amit Dobó István az egri védőknek mondott: "...azt hitték, hogy merész elhatározás, az erkölcsi bátorság nagy ténye biztosítandja részükre a győzelmet és a legelső erőteljes roham el fogja dönteni a csata sorsát." Tomorit a tanulmány végén így jellemzi: "Nélkülözte a hadvezér leglényegesebb tulajdonait: a szilárd akaraterőt, a külső körülmények befolyásától független erélyt... Azonban, habár nem tartozik a történelem kimagasló nagy alakjai közé, nemes jelleme s valóban tragikus sorsa minden idők tiszteletét és részvétét biztosítja emlékének."

A szépen nyírt környezetben eléggé elhanyagoltnak tűnt a kupai mezőgazdasági múzeum épülete. ("Cserehát Turistája bélyegzőhely.") A közeli házból cigány-popzene harsog; a legény igazított útba, kit keressek. Visszakaptattam a főútra, ahol a gólyafészek és a harangláb között éppen egy traktor veselkedett neki valami benzinkút kiemelt és vontatóra vett tartályának. A gondnokként megnevezett Ági nénit azonban hiába zörgettem-csöngettem a kisbolt fölött. Ettől kedvemet vesztve legalább a közeli földvárat meg akartam hódítani, de a patakátkelés után az út elfogyott, így beértem egy távoli, rossz fényképpel a meszes letöréssel a háttérben. A Pogányvár nevű komolyabb magaslatra pedig nem volt kedvem fölmászni tarlón-perjén át.

A felsővadászi Rákóczi-kastélyban a körzetes általános iskola működik. Jövetelemkor éppen tornaóra folyt az udvaron, mindazonáltal zokszó nélkül beeresztettek, sőt maga az igazgató vezetett körbe a folyosón. A becsületkasszába valamivel többet tettem a névlegesen előírt száz forintnál.

Az első Rákóczi, aki Felsővadászról nevezte magát, Zsigmond volt: Bocskai után egy évig erdélyi fejedelem. A nagy II. Rákóczi Ferenc is több ízben lakott ebben a kastélyban; a bútorzat elég régi, de talán nem az ő idejéből való. A Rákóczi-indulóról itt tudtam meg, hogy őseredeti magyar szerzemény: a XVIII. században alakult ki olyan forrásokból, mint a kuruckori tábori fúvós- és fanfármotívumok, a Rákóczi-nóta ("Jaj, Rákóczi, Bercsényi, / Magyarok híres vitézi, / Bezerédi! / Hová lettek magyar népnek / Vitéz vezéri...") és a verbunkos zene elemei. Hector Berlioz csak feldolgozta, de őelőtte megtette ezt Liszt és játszotta Erkel is. Az 1850-es években a Habsburg-önkény betiltotta, s e megtiszteltetés miatt még több joggal tekinthetjük régi nemzeti himnuszunknak.

Az indulni készülő gyerekek körém csoportosultak, lefényképeztették magukat. Szinte az összes környékbeli faluból voltak itt. A gyerekek is kiveszik a részüket a Rákóczi-életmű ápolásából: rajzokkal, plakátokkal, szöveges összefoglalókkal hirdetik a fejedelmi család dicsőségét. Az életrajzot Rákóczi-emlékeknek helyszínek szerint csoportosított tablója kíséri Szécsénytől egészen Erdélyig.

Kora délután folytattam utamat északra, majd keletre. Gadnán az emberek kinn ültek a kapuban, csoportokban beszélgettek. Itt néhány visszaköszönés mellett begyűjtöttem egy ökörbődülést is (emberi szájból), de mentségére szolgáljon az illetőnek, hogy fiatal legény volt, aki bizonyára így akarta játszani a janit az idősebbek előtt. A helyszínen azonban nem ez a név, hanem a somogyi birtokán lassan elvermelődő Berzsenyi Dániel jutott eszembe, aki Vitkovics Mihály költőtársának így panaszkodott:

... Szívemnek ember és rokon kebel kell, Kivel vegyítse érzeményeit; Elmémnek elme, mely megértheti, S melyben sugárit tükröztetheti. Van itt is ember, mondd, de millyen ember? Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz. Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, S utálja mindazt, aki boldogabb. S mi szép mulatság látni izzadását? Mi szép nekem még rajta szántanom S aszott kezéből lesni sültömet? ...

Nem mondhatom, hogy személy szerint bármi anyagi hasznot hajtott volna nekem bármelyik helybéli, de nemzetgazdasági méretekben bizony igaz, hogy Budapest és az ott fészkelő tőke nagyon sok életerőt elszív vidékről. Elsősorban a képzett embereket, az esélyesebb fiatalokat, akik aztán nem térnek vissza soha. (A pénzelvű ideológia persze elsikkasztja ezt a tényt, mert kizárólag személyekben láttatja a boldogítandók körét, s nem közösségekben.) Aztán a "piaci verseny" csatakiáltásával elrekvirálja a mezőgazdasági javakat, mégpedig cinikusan alacsony áron. Végül pedig a megmaradottak kétkezi munkáját facsarja ki valami óriáscégnél, éhbérért. Sokan úgy vélik, hogy az ország elmaradott részei csak fölemésztik a jobb módú tájegységek termelte javakat, holott ez legalább ennyire igaz megfordítva is – csakhogy a gazdasági elemzők nem rendelkeznek olyan eszközzel, amely az így kiáramló életet számszerűen jellemezni tudná.

Szanticska, ez a tündéri falu valamikor a nyolcvanas évekre teljesen kihalt. Néhány lelkes magánszemély rendbehozta, föltámasztotta és hagyományőrző teleppé alakította. Van itt méhész-, kovács-, fazekasműhely és sok tájjellegű bemutatóház; a ma Abaújlakhoz csatolt Szanticska az erdei iskolák ideális helyszíne.

A görögkatolikus templomnál két asszonnyal beszélgettem a helyi nagybirtokosokról (aktív politikus és volt katonatiszt): ők irigykedve meg is nevezték ezeket, de egyszersmind elismerve munkaadói tevékenységüket. Sok errefelé az építkezés, s ha akad munka, hát azzal is több. Panaszkodtak a központi támogatás elapadásáról, s egyikük a kormányfőt szidta. (Pár nappal még az öszödi beszéd kipattanása előtt voltunk.) Tőlük vettem hírt a Nyéstára menő elgazosodott téeszútról. Ezért úgy döntöttem, hogy toronyiránt átvágok az országútig a piroson. Az utolsó száz méter volt a legborzasztóbb, mert a fátlan, meredeken megmászható nyeregben kedvére tenyészett a tüskebokor; a csapás egészen elveszett benne. A magas-hegyi kis kilátóban ebédeltem, és eldöntöttem, hogy kitérőt teszek Abaújszolnokra, ahol a környék legnagyobb görögkatolikus temploma található.

Ez azonban szorosan zárva volt, és mivel a pap biztonsági okból megtiltotta a gazdasszonynak, hogy bárki fiának kinyitogassa, az én érdeklődésem is visszapattant róla. Kárpótlásul fölszedtem pár almát a földről. A közeli buszmegállónál utánamkiáltott egy cigánylegény, mintha feledtetni akarta volna ama másiknak a modortalanságát: "Szervusz, testvér!" Mikor a kocsma előtt másodszor elgurultam, innen is felharsant az invitálás: "Állj meg egy sörre!" Sajnos a sört nem szeretem, a bortól álmos leszek, ezért az aszfaltos kitérőt visszafejtettem az elágazásig, s onnan terepen, tájolóval megcéloztam Gagyapátit, a másik, szintén a kihalás szélére sodródott települést. Tüskén-bokron, elvadult gyümölcsösökön és szőlőkön át vergődtem le a dombvonulat túloldalán megbújó, 750 éves faluba.

A hódoltsági adóterhek miatt lakói elvándoroltak, s helyükbe szlovákok érkeztek. Ez a népesség sem bírta a rendszer díszletei mögött lassan őrlő nyomorúságot: elöregedését az iskola bezárása jelezte (1964). Ide az 1928-as indulás után sok állami gondozott gyereket fogadtak be messziről. Egészen 1960-ig száz-százötven körül ingadozott a lakók száma, aztán meredeken zuhanni kezdett a 2002-es mélypontig (14). A központban nagy fatáblákon olvasható a hanyatlás története a reménybeli fordulóponttal. – Borsod-Abaúj-Zemplén megye 2001-es településrendezési terve 15 éven belül húsz falu teljes eltűnésével számolt. A vészharangot addig kongatták, míg valami tényleg megmozdult. 2006-ra önkéntes családok ideköltözésével 26-ra sikerült visszatornászni a lélekszámot; emellett kiirtották a "dzsungelt," hidakat és padokat építettek, rendbehozták a közvilágítást, focipályát nyitottak, a hivatal számára számítógépekről és telefonról gondoskodtak, és nem utolsósorban virágokkal ültették tele a faluközpontot, úgyhogy a megyei parkosítási versenyt is ők nyerték. Többen vásároltak telket, beköttették a vizet, s egy új házat is építettek. Én is egy kertitörpés-miniszélmalmos-agyagszobros ház mellett buktam be a faluba a vadászoktól használt agyagos kocsiúton, és láttam is pár beszélgető embert. A tábla szerint hétköznap reggel és délután jön ide busz.

Utamat az egyetlen közúti kijáraton, Alsógagyon át folytattam; a nyugvó Nap lágy sugarai rőtbe vonták az túlnan legelésző göbölyöket. Görögkatolikus szokás szerint domborítatlan (azaz festett) Krisztus-kép nézett rám a kőkeresztről, melyen felirat is állt: "Isten dicsőségére és hazatérésének emlékére állíttatta Rakaczki István és neje, Kavalecz Ágnes, 1947." A nevek alkalmasint ruszin eredetre vallanak, a hazatérés pedig a hadifogolytáborból történhetett. A kereszten egy kehely mutatta, hogy aki a római katolicizmusnak ezt a rítusát (ágazatát) követi, az az Úr vérét a bor színe alatt (is) veszi a misében. Más feszületeken az jelezheti a keleti rítust, hogy nem a latin "Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum", hanem a magyar Názáreti Jézus, Zsidók Királya feliratot rövidíti a négy betű.

Fél hétkor megérkeztem Baktakékre. A templomot itt már nem is akartam kinyittatni, de amennyire tudtam, megközelítettem. A patak melletti szegényes házsoron mellém verődött pár gyerek, ezúttal inkább lányok. Ragaszkodtak hozzá, hogy mindegyikük rajta legyen a képen, ezért ahogy lassan mindegyikük megérkezett, sorra készítettem a fotókat. (Ez az egyik nagy haszna a digitális fényképezésnek.) Aztán véget vetettem a barangolásnak, és erősebb tempóra kapcsoltam. A Fancsal felé vezető úton, egy küzdelmes hegyháton át igyekeztem közelebb lopakodni a Zempléni-hegységhez, miközben jót versenyeztem egy váltós biciklin száguldó legénnyel. Bevallom, az emelkedőn lemaradtam tőle, amit nem merek kizárólag a már megtett kilencven kilométernek tulajdonítani; hanem aztán a hosszú lejtőn Forróig sikerült visszakapaszkodnom rá. Így értem el a 3-as utat Encsnél, és itt végleg rámsötétedett.

Fölkapcsoltam a villogót, vizet vettem, és a kiszemelt szálláshegy felé tartottam. A városhoz tartozó Gibártnál jobbra fordultam, és egy beszántott nádas mögött találtam helyet az esti fürdéshez is – a Hernád partján. Ezután új atlaszra váltva Hernádbűd felől lassan feltoltam bringámat egy mélyúton a Gata-földvárhoz. Ezt a helyszínen semmi nem árulja el, csak másnap a bozótos letörésből sikerült azonosítanom. Szerencsére a mezőket felerészben már learatták, így a napraforgós szélén nem volt nehéz átvágnom arra a helyre, ahol a villamos távvezetékek találkoznak. Visszagondoltam a nap kezdetére, és elégedetten láttam, hogy sikerült egyik folyótól a másikig jutnom. Bebújtam a bokrok alá, és napfelkeltéig úgy aludtam, mint a tej.