21. nap: IX. 17., vasárnap.
Sárospatak – Miskolc.
83+3 km.

A helyszíni tábla elmondja, hogy a Tengerszem harmadkori, összekovásodott riolittufában alakult ki, miután a XV. századtól változatlan technikával kivájták a malomköveket a Megyer-hegy gyomrából. 1907-ben bezárták, mert akkorra már nem volt kielégítő a malomkövek keménysége; ekkor évente 300--450 darabot fejtettek itt ki.

A bányászat egyre mélyebbre hatolt, a talaj- és csapadékvíz kezdte elárasztani az üst formájú fejtőgödröt. Levezetésére 1844-ben vágatot mélyítettek az oldalába. Ezen egy kocsi könnyedén ki-be járhatott, ma pedig a turisták kényelmét szolgálja, akik az "üst" körbejárása után kedvet kapnak arra, hogy közelről is megnézzék a tavat. A víz átvezetésére ma egy földbe süllyesztett, arasznyi átmérőjű műanyagcső szolgál, rajta a környéken több ízben is felbukkanó felirattal: "Ember! Ne szemetelj!" A legjobb fotókat természetesen a tó közepéről lehet készíteni, ahová harmadízben is be kellett úsznom. A vízben póznájával együtt békésen korhadozott egy tojásdad természetvédelmi tábla.

Azóta másutt is találkoztam ezzel a felirattal, mégpedig úgy, hogy az "erdők-mezők-vizek lakói" megszólítják a természetbe lépő embert: "Te vagy köztünk a legokosabb, kérünk: ne szemetelj!" Ahogy azonban a vízlevezető vágat égbe nyúló falai közt füleltem, úgy tűnt, valami egészen mást hallok a két kijárat irányából, a víz és az erdő felől. Méltatlankodva, kiabálva bízták rám üzenetüket a természet kisebb-nagyobb lényei:

Mikor vesztél meg, nagyokoskám,
teremtés salakja, bukott urunk?
Járni sem tudtál, máris ártottál:
nyálas csörgőd a gyér fűre hullt.
Anyád fölvette, sose zsémbelt:
            Fiam, ne szemetelj!

Elkényesedvén így rikácsoltál
tanárodnak, ki rámutatott
egy galacsinra: "Én dobtam el tán?"
vagy így: "Hívja a takarítót!"
Lehajolt érte más, nem perelt:
            Haver, ne szemetelj!

A többit tudjuk. Potyog belőled
csikk, flakon, zacskó, bolti cetli.
Az erdőszélre pár kocsi sittet
bármikor el tudsz fuvarozni.
A tábla tilalma mit se jelent:
            Polgár, ne szemetelj!

Hegyekké hízik törmelék, bála,
folyókba ömlik vegyszered.
Exportálod: kezelni drága;
bírja a tenger. Habzik, lehet.
A "sötétzöldek" merengjenek:
            Ember, ne szemetelj!

Légy hát méltó e megszólításra!
Ötölj ki végre egy új anyagot,
mely kiabálja, ki volt gazdája,
s ránő a kézre, ha eldobatott.
Vagy halj ki, s többé ne szemetelj:
            Miénk lesz ez a hely.

E szózat csak gyenge mása annak, amit ott hallottam, de mentségemre szolgál, hogy emlékezetből kellett leírnom. Luther Márton atyámfia ötszáz éve nagyon is jól látta mindezt, mert Asztali beszélgetéseiben (Helikon, 1983. 21. o.) a következő megfigyelést tette: "Úgy tartom, Istennek legalább annyi munkája van a dolgok megsemmisítésével, mint megalkotásukkal és teremtésükkel. [...] Csodálom, hogy a világ réges-rég nincs az égig teleszarva."

Körbejártam a Tengerszemet, betekintettem a régi bányászlakásokba, és megkerestem a szárazon maradt bányacsücsök falába karcolt feliratot: "1833 Lipta(y?) Sahma(nn?)."

A hűvös-borongós időben kényelmesen leereszkedtem a Nagy-Bot-kő nevű gejzírkúphoz, ahol aztán megettem maradék kenyeremet, átöltöztem, majd elindultam Sárospatak felé. Túrám hátralévő része kultúrtájon vezetett tovább, vagy legalábbis úgy reméltem.

A Kollégium nagykönyvtárát vettem célba először, s míg kinyitott, sétáltam egyet a temetőben, ahol a régi kor nagyjai nyugszanak. Könyveim lapjairól és gerincéről ismerős nevek: Dr. Nagy Barna (1909--1969), Harsányi István teológai tanár (1874--1928) és mások. A legrégibb sírokból (Szathmári Paksi Ersébet és Susanna Sve(nska?), 1773) mára csak a feliratok széle maradt meg, kegyelettel a fűbe fektetve. Aztán néhány beszélő fejfa, melyről az elhunyt családi állapotát betűk nélkül is látni lehet. Ha lett volna rá időm, bizonyára még többet is találtam volna múltunk e kincsesházában. A sok szép márványfelirat mellett egy prózai fémtábla közölte (nyilván nem velem): "A temetőben a vízhasználat térítésköteles. Befizetés a temetőőrnél."

A Sárospataki Református Kollégium pedagógiai kiállítása volt az első, amit megtekintettem. (Ugyanekkor bukkantek fel itt a Füzéren látott turistatársak is, elismerő szavakat és pillantásokat zsebelhettem be.) A középkorban is jelentősnek számított a pataki plébánia iskolája: a latin auktorok szövegeinek elemzésén alapuló késői skolasztikus oktatási módszere valójában egyszerre szolgálta az erkölcsi épülést és a mindennapi életben való használhatóságot. Tágabb értelemben a humanitásra (emberségre) készítették föl az innen kikerülő köz-értelmiségi réteget: leendő jegyzőket, tiszttartókat, írnokokat.

A reformációnak kezdetben a lutheri, majd egyre inkább a kálvini felfogása vert gyökeret, miután Perényi Péter megalapította itt a protestáns iskolát. A hitbeli villongások a két irányzat között itt is lelkészek elűzésével, zsinatokkal és ellenzsinatokkal jártak. A fő vitapont az úrvacsora értelmezése volt: hogy ebben valóban Krisztus teste van-e jelen, vagy e kifejezés csupán a vele való (valóságos, de nem testi) táplálkozást bizonyítja. A magyar lelkipásztorok többsége már a század közepére az utóbbi szavakkal leírható kálvini álláspont mellé hajolt. Az iskola első rektora Kopácsi István volt, őt követte Thuri Farkas Pál, aki Kálvin Institutiójáról ama híres latin sorokat írta, melyek régi magyar fordítása így hangzik:

Az szent könyvek után, kiket az nagy apostolok írtak,
Ennél jobb könyvet még soha senki nem írt.

Az első magyar Institutio (Szenczi Molnár Albert, 1624)

A következő évtizedekben a hitviták dühe elől a filológia, retorika és a latin költészet mezejére lépett Szikszai Fabricius Balázs virágoztatta fel a még mindig csak gimnáziumi rangú iskolát. Perényi Gábor, az alapító fia adományaival és rendelkezéseivel megerősítette a tanárok anyagi bázisát, és elhelyezte az apácakolostor épületébe – ebből lett a kollégium központi, Trójának nevezett épülete, ahonnan "mintegy trójai falóból jöttek ki a kegyes és tudós emberek, akik most szerte Magyarországon az iskolákban és az egyházakban dicséretesen szolgálnak." (Szikszainak patrónusa felett mondott emlékbeszédéből való ez az idézet.)

Habán kancsók.
A habánok üldözött morva anabaptisták
voltak, akiket hazánkba is befogadtak.

A helvét reformáció térnyerése a Luther-követő Perényi Gábor halála után lett teljessé. Az új patrónus a református Dobó Ferenc lett, a tanárok időtálló latin és görög nyelvtanokat írtak, s a teológiában Melanchthon Loci communes (Közös helyek, értsd: tanokat bizonyító szentírási szakaszok) című munkáját határozott kálvini szellemű dogmatikák váltották fel. A vita immár a jezsuiták ellen is megindult, akik a XVI. század utolsó éveitől terveket szövögettek Patak katolizálására. Időközben örökösödés útján a város Rákóczi-birtokká lett.

Lorántffy Zsuzsanna

Johannes Amos Comenius

A puritánus belviszály után hanyatlásnak indult iskolát a világhírű pedagógus, az apai ágon magyar, anyai ágon morva származású Comenius lendítette fel (1650–1654). "Pánszófikus" iskolamodelljében a latin nyelv már nem öncél volt, hanem a hasznos ismeretek szerzésének és a nemzetközi érintkezésnek fontos eszköze. A lélekölő magoltatás helyett önként vállalt közös munkát várt el diáktól és tanártól. Korábbi tankönyveit a helyi tanárok lefordították és a helyi sajátosságokhoz igazították, latin nyelvtani illusztrációit pedig temérdek magyar szóval és szólással egészítették ki. De egyik legjelentősebb műve, az Orbis (sensualium) pictus... egyenesen Sárospatakon született. Teljes címe lefordítva: "A látható világ, azaz minden e világon lévő derekasabb dolognak és az életben való cselekedeteknek ábrázolása és megnevezése." Patakon nyomtatott töredékei mellett legjelentősebb a nürnbergi kiadása: 1658, illetve latin-német-magyar (!) háromnyelvű változatban: 1669. A fordító nem sárospataki, hanem dunántúli ember volt.

Vetítőgép az Orbis pictus ábráihoz

Bibliai jelenetek

Az Orbis pictus műfaját ma úgy határoznánk meg: gyermek-enciklopédia, alapeszméje pedig a szemléltetés. Comenius ezt írta A nagyfényű Pataki Iskola tervében: "Személyes tapasztalat megköveteli, hogy a világosság e műhelyétől minden, ami az "ő mondta" bélyegét hordja magán, és megparancsolt hitet, bizonytalan tudományt és balga érzést kelt, távol legyen. Mivel az ilyesmi akkor alakul ki, amikor a tanulók a dolgokról hallanak ughyan, de őket maguknak a dolgoknak személyes megszemélélésére, ízlésére, tapintására, azaz saját érzékszerveik használatára nem bocsátják, mindenképpen arra lesz szükség, hogy itt mindent világossággal, szemlélhetőséggel s így tiszta öröm lehetőségével töltsünk meg." (Ford. Kováts Gyula. in: Dr. Tóth Gábor: Egyetemes neveléstörténeti kresztomátia I. 1976. 184. o.) A tudományban a skolasztikus tekintélyelvvel szemben Galilei küzdötte ki a tapasztalatnak ezt a létjogát, amely ma már magától értetődik.

Álljon itt egy szemelvény az Orbis pictus brassói kiadásából (1675, reprintben: MTA, 1970), mely erősen tördelt, párhuzamos latin és magyar szöveget tartalmaz. A képen egy teremben teniszező emberek láthatók, az ablakban pedig a künn labdát hajigáló gyerekek. A szöveget itt aposztrofok nélkül adom, mégpedig a 285. oldalról. Szintén kihagyom a szövegbe illesztett számokat, amelyek az ábra bizonyos megjelölt részeire mutatnak.

A lapta-játék

A lapta-verő házban (helyben) jádzanak laptást: (laptával) a mellyet eggyik el-üt, a másik el-fog és viszszá-üt az háló-formán-csinált lapoczkával; és ez a nemessek játékja, a testnek mozgatására. A nagy lapta, fel-fujattatván a szél-eresztő cséve-által a szabad ég alatt ököllel ide s-tova verettetik.

A pataki iskola 1671-ben száműzetésbe ment: Lorántffy Zsuzsanna halála után a vakbuzgó pápista Báthory Zsófia ágyúkkal kergetett el tanárt, diákot, a könyvtárat pedig széthordták a jezsuiták. Több itt nevelkedett lelkész gályarabságra jutott, például Séllyei István és Csuzi Cseh Jakab seniorok. Huszonkettejük emléktáblája odakinn található a bujdosó iskolát jelképező domborművel együtt. A kollégium maradványa Debrecenben, majd Erdélyben talált menedéket. Thököly felkelésekor a diákok megpróbáltak belakni az üres épületeket: tanáruk nem lévén egymást tanították. Rövidesen ismét elűzték őket, ezúttal Göncre, s innen is kivetették őket a jezsuiták. Kassán sem maradhattak méltó épületben: egy faház jutott nekik a városfalon kívül.

Aztán felkelt Rákóczi a haza felszakadt sebeinek orvoslására, és tiszáninneni seregének parancsnoka, Csicseri Orosz Pál 1703-ban visszaadta a kollégiumnak a sárospataki épületeket. Levelének kiállított másolatában jól olvasható: "S.Patak várossában a szabados közönséges isteni szolgálatot és a réghi pusztaságban lévő collegiumot resignáltuk." A szabadságharc bukása után Ráday Pál kiharcolta az udvarnál, hogy ne zaklassák többé őket, és csakugyan, a jezsuiták ezután már csak sikertelen kísérleteket tettek az épületek lefoglalására. A türelmi rendelettel pedig tényleges nyugalom köszöntött be az iskola számára, amiről a tablók is tanúskodnak. Lent például az itt iskolát járt Kazinczy Ferencnek szorultságában a kollégiumnak eladott 1748 könyve közül látható néhány.

Az enyhület éveiből későbbi évekből jó néhány fizikai szemléltetőeszközt véltem hasznosnak ide beemelni. A felguruló kettős kúp (1794) működési elve azon alapul, hogy bár a széttáruló "sínek" valóban fölfelé tartanak, az emelkedés csak látszólagos, mert a közéjuk beguruló facsiga súlypontja lejjebb kerül. A második eszköz szellemesen bizonyítja, hogy a lejtő alját vízszintesen elhagyó golyó a levegőben parabolapályán mozog. A harmadik fotó pedig két egyszerű villanymotor-modellt (Jedlik szavával: villamdelejes forgonyt) mutat a XIX. század elejéről.

Utána tablók következtek a '48-as időkből, majd Móricz Zsigmondtól néhány emlékező sor, melyben bevallja, hogy "jó iskola volt, szép iskola volt, nagytekintélyű iskola volt, de -- nehéz iskola volt. Itt ugyanis a tanárok az akarták, hogy a diák tudjon." -- No hiszen, a mai világban még tán a minisztérium esélyegyenlőségi muftija is rámozdulna egy ilyen kijelentésre, amely nyilvánvalóan a manipulált pszeudo-diákvélemény kategóriájába esik, és semmiben nem tükrözi a züllesztési csomag-keret-alaptanterv iránti lojalitást. Pedig Móricznak lett volna oka a neheztelésre, hiszen a hatodik osztály félévében három tárgyból is megbukott, s hogy ne maradjon szégyenben, el is ment Kisújszállásra érettségizni.

Ezután a csoport átment a Nagykönyvtár szomszédos épületébe, ahol szabad volt fényképezni, és ráérős, bőséges magyarázat járt a régi kötetek elmét vidámító társasága mellé. A Rákócziak több ezres gyűjteményéből mára alig maradt valami, helyette magánszemélyek adományaival gyarapodott. Ma a félmillióhoz közelít a könyvek száma.

A Károli-tradícióhoz tartozó bibliafordításoknak több ősnyomtatványa található itt, s az ismertebb régiségek közül Zwingli főműve, az Igaz és hamis vallásról (1531 előtt), Pósaházitól a Pázmány Kalauzát is cáfoló Igazság Istápja (1669), Debreceni Ember Pál református egyháztörténete (1728), s a későbbi évekből is sok értékes mű. A tárlókban Boethius: A filozófia vigasztalásáról (1473), Ágoston: Isten városa (1490), Lyra Miklós egykor alapműnek számító bibliakommentárja (1492), Luther Nagy postillája (Melanchthonnak dedikálva), az utóbbinak már említett Loci-ja (1561), és ezek még csak az engem különösen vonzó darabok. Egy életet el lehetne itt tölteni hasznos lapozgatással, ráadásul úgy hallottam, megindult a digitalizáló munka is.

Még egy Comenius

Pallasz Athéné

Híres pataki diákok

A kollégiumból kilépve azonnal a Rákóczi-vár felé indultam. Ide is csoportosan lehet csak bemenni, s a következőnek az indulásáig volt egy kis időm, hogy betekintsek a római katolikus templomba.

A Rákóczi-vár, benne a Vörös-toronnyal – talán meglepő módon – nem középkori, hanem a XVI. század közepéről való. Perényi Péter koronaőr, a pártváltásairól elhíresült főúr a Mohács utáni zavaros időkben úgy kívánta megerősíteni növekvő hatalmát, hogy a töröktől védett országrészben fejedelmi lakótornyot rakatott magának. Aztán idővel Rákóczi Györgyé lett, aki egy robbanás után lakályosabbá építtette át: külső lépcsőt és audienciás szobát alakított ki. A későbbi hadi építkezések során jöttek létre a második emeleti nagyterem boltívei. A Rákóczi-vár Sub Rosa-termében, a bolthajtást összefogó rózsadísz alat folyhattak a Wesselényi-összeesküvés előkészítő tárgyalásai. A toronyban nem szabad fényképezni – még pénzért sem.

Népes csoportunk sebesen loholta végig a kopár vagy díszes, lapos vagy boltozott termeket, a kőtárakat, a bokályos (török csempés) házat; alighanem egy különtúrára kellett volna befizetnem, ha valamit érdemben látni akartam volna. De odakinn már sorban álltak az újabb látogatók, s én néhány füzet és könyv vásárlásával kárpótoltam magam.

A két nevezetesség meglátogatása nagyon sok időmet fölemésztette. Ahogy útnak eredtem délnyugat felé, gyomrom nagyon csúnyákat kordult, de vasárnap lévén nem tudtam mit kezdeni vele. Evés helyett megengedtem magamnak egy félórányi szundikálást, aztán befordultam Tolcsvára, melynek hagyományai közt első helyen áll a bor. Sajnos a bormúzeumot zárva találtam, ami délután négykor igen gorombán érintett. Néhány fényképpel kárpótoltam magam a templomról, pincékről, Szent Orbánról, aztán visszatértem a 37-es főút által tehermentesített párhuzamos útra, amely felfűzi a Bodrog völgyének falucskáit.

Az enyhülő délután szinte mindenhol kicsalogatta a gyerekeket az úttestre: ott játszottak nagy tömegben labdával, ugrókötéllel, dobókoronggal, kutyával. Szinte mind cigányok voltak, s nagyon otthonosan érezték magukat ezen a más célra szánt közterületen. Én még baj nélkül kikerültem őket, de egy hónappal ottjártam után (2006. október 15.) Szögi Lajos tiszavasvári tanár nem volt ilyen figyelmes. Könnyebb sérülést okozva elütött egy kislányt, mire a feldühödött rokonok kirángatták kocsijából és vadállati kegyetlenséggel agyonverték. Két lánya vele volt a kocsiban, s miután őket is megfenyegették, egy közeli házba menekültek. Az eset "olaszliszkai tragédia" néven vált ismertté, és azóta is ott mérgesedik az ország közéletében mint a cigányság körüli rettenetes bajok legfájóbbika. A közhangulat heves hullámzásba jött, sok érintett a bosszútól tartva elmenekült. Az újságok hosszan acsarkodtak egymásra annak kapcsán, mennyiben kell a cigányok életformáját egészében felelőssé tenni az esetért, de megoldásra nem jutottak. A parlamenti bolondokházában hamar pártpolitikai gumicsonttá silányult az ügy, s engesztelő emlékként csak egy virággal borított jelképes sírhant maradt belőle az úton. Az esetről és következményeiről röviden és óvatosan szól a Wikipédia cikke; a Népszabadság dossziéja bővebb, de több kommentárt is tartalmaz.

Még lefényképeztem a templomot (1634-es évszámú táblájával), aztán egyre sebesebben kezdtem pedálozni kifelé a vidékből. Éhségemet vízivással enyhítettem, a göröngyös főutcára ráunva visszatértem a főútra. Balról a tokaji hegy, jobbról a Zemplén utolsó nyúlványa búcsúzott szívet emelő látvánnyal. A szőlők közt seregélyek regimentje kódorgott ide-oda, le-lecsapva. Valahol Szerencs előtt megálltam egy szép közkertben, és bedobtam a frissen vásárolt nápolyit a hasamba – három stilizált halom és egy keresztmarkolatú, koronás kard tövében.

Szerencsen este hat után már semmit nem találtam nyitva a betervezett látnivalók közül. A fejedelemválasztó országgyűlésnek (1605) ez a városa megérdemli a visszatérést, a még ismertebb cukorgyár pedig így hangsúlyozza jelentőségét: "Egy hektár cukorrépa egy év alatt 15 millió liter oxigént termel. Ez háromszor-négyszer akkora, mint amit ugyanilyen erdőterület nyújt, és ez 58 ember egy éves oxigénszükségletét fedezi." Matekpéldának sem utolsó ez a szöveg, pedig csak egy óriásplakát kiáltja világgá, hátha az Unió (no nem a szovjet, hanem az európai) megkegyelmez a cukorrépának, és nem irtatja ki, mint egy közelmúltbeli diktátumával sok szőlőnket. – Nagyon szép még a modern római katolikus templom és környéke a kilátótoronnyal, kőtáblán a Tízparancsolattal, mely nem tartalmazza a bálványkészítés tilalmát, és a szombatnap helyett az Úr napjának (vagyis a vasárnapnak) a megszentelésére int.

Ezután még jobban felpörögtek az események. Minden fényokádó szeremet harcba vetettem, és valósággal száguldani kezdtem a 37-es úton nyugat felé. Miskolc még vagy ötven kilométernyire lehetett, de csak a másnap reggeli vonatot tudtam megfogni. A közvetlen cél az volt, hogy minél kevesebbet haladjak sötétben, mert a hátsó villogóm a végét járta, és ha jól emlékszem, tilalmas is a kerékpározás ezen a valóban igen forgalmas úton. A keskeny sávról gyakran lekényszerültem a tűrhető útpadkára. Térképeimről ez a szakasz teljesen lelógott, a nagy atlaszt meg nem hoztam el, pedig csak abból tudhattam volna meg, hogy velem párhuzamosan tehermentesítő utak futnak Gesztely és Onga érintésével. Aztán az alsózsolcai elágazásban kikerült egy elterelő- és egy zsákutca-tábla a 37-esre, de úgy döntöttem, hogy továbbmegyek. Folyó nem állhatott már az utamba, legfeljebb a vasút, s azon valamirevaló kerékpáros még sötétben is átvergődik valahogy. Így is lett. Az egyre jobban elporosodó úton már nem járt egy lélek sem, a bal oldalon építkezés kocsikaravánja aludta álmát. Hengerelt földtöltés vezetett fel az utolsó emelkedőn, ahová a vasút fölötti hidat tervezik, de most még csak az építkezés közepe feküdt ott, s az éjjeliőr jött elém kutyával. Megbeszéltük, hogy nem jövök ártó szándékkal, átengedett és szívélyesen el is igazított, bár valószínűleg nem hitt teljesen normálisnak.

Túrámnak háromnegyed kilenckor értem végét a szakasz első éjszakázóhelyén, a Sajó partján. Most sátrat vertem a kis tarló sarkában, fürödtem egy nagyot, s a másnap felzendülő napsütésben bekarikáztam Miskolcra. A vonat egy elkomorult Budapestre vitt haza, ahol már forrtak az indulatok az öszödi beszéd kapcsán. Mérlegemet megvontam, a beszámoló megírását elhalasztottam, és egy időre újból városi emberré váltam.