17. nap: VIII. 19., szombat.
Szádelő – Miskolc.
117 km.

Pirkadatkor visszatoltam karavánomat a nyeregbe, és segédfénnyel lefotóztam az itt található Mária-szobrot a kápolna mélyén, a maga spanyolos latinságú "Santa Maria! ORA PRO NOBIS" feliratával. Az út mellett egy őzike botladozott; teleobjektívemmel őt is megfogtam, bár a sietség miatt életlen lett a kép. A csattanást meghallotta és megugrott; az erdő szélét elérve pedig többször is kibocsátotta azt az ugató vészjelet, amit a tavaszi zempléni túrán még farkasénak hittem.

A helyenként kavicsok lepte aszfaltúton óvatosan ereszkedni kezdtem a Baksa-völgybe. Mellettem megszületett egy patak, s egyre bátrabban zubogott lefelé a mésztufa lépcsőkön. Vizem tehát már volt. Balra egy ismeretlen katona sírja állt szerényen felvirágozva, magyar táblával. Kisvártatva alpesi tetős menedékház tűnt fel az út mellett, majd elértem a Szádelői-völgyet. Minden kívánságot kielégítő kalapos útjelzőtábla árulta el, hogy a négy színt felvonultató turistajelzések innen milyen célpontokhoz vezetnek. Eredetileg föl akartam vala mászni a keletre emelkedő Szádelői-fennsíkra, de időm nem engedte. (Néhány felhős-ködös szilveszteri képet tudok majd mutatni erről, egy olyan BEAC-túra képtárából, amelyen nem voltam jelen.)

A következő képek mellé nemigen kívánkozik részletes magyarázat. A Szár-patak kivájta monumentális szakadékvölgy közvetlen környéke olyan szigorúan védett terület, hogy még biciklizni sem szabad benne. (Persze láttam pár kerekest még ezen a korai órán is, és engem sem kergetett világgá az a kotrógépes ember, aki a közepe táján elém került.) Az ismertetőtáblák több bennszülött növényt és gerinctelen állatfajt említenek. Lassan toltam lefelé a gépet, közben sűrűn kattogott a masinám a fenséges sziklafalak és -tornyok tövében, ősöreg fák és komor kőkapuk láttán. A masszív táblapóznákra ragasztott tréfás természetvédelmi lapocskák szerint itt farkasok is élnek, és nem szabad őket lelőni, mert ők vigyáznak arra, hogy ne irtsák mértéktelenül a fákat. ("Územie chranené vlkom!" stb.) A téli nyomokból ítélve hiúzok is kóborolnak a fennsíkon.

Kőtenger

A szoros természetes átjárást kínál a Rozsnyói- és a Kassai-medence között, tehát minden időben nagy volt a forgalma. Ezt használták ki a betyárok is, akik a toronyszerű sziklák rejtekéből előrontva előszeretettel sarcolták meg a kereskedők szekereit még a XIX. század közepén is.

Fél nyolckor már a völgy alján jártam, ahol néhány bukógát töri meg a rakoncátlan vizeket. A völgy kiszélesedett, egy esőkunyhónál biciklisták aludtak: még az őrszem is szunnyadt a padra borulva. Aztán a déli bejáratnál lévő parkoló nyújtott ülőhelyet nekem is. Egy magyar rendszámú autóból emberek szálltak ki, kattingattak. Reggeli után kihúztam két félcentis tüskét az első kerekemből, amely már egy napja lassan ereszt vala. A jéghideg patakban valamelyik fa gyökere élénkpirosra ázva kínálta magát fényképezésre.

Szádelőről egy hatalmas reklámsas figyelő tekintete alatt sebesen áttekertem Tornára, melynek várából mostanra is megmaradt néhány bástyacsonk és faldarab az iménti fennsík egy kinyúló hegyorrán. A falu szélén egy emlékkő árulta el, hogy 1924-ben innen indult az első Kassai Maraton. Az I. világháborús emlékmű és a régi temetőnek közös terméskő-talapzatba ágyazott ódon sírkövei a múltat idézik: "Ide temetkeztek őseink 150 éven keresztül. Nyugodjanak békében." Nemkülönben az 1919-ben itt elesett tizenhárom magyar katona vadonatúj, háromnyelvű emléktáblája, amelynek elődje megtalálható a sírkövek egyikén is, ilyen szöveggel: "A Vörös Hadsereg 13 hőse, akiket a Szlovák Tanácsköztársaságért folytatott harcokban 1919 júniusában halálra kínoztak." – A régi világban nyilván csak így lehetett visszalopni a köztudatba azokat, akik a születő Csehszlovákia ellen harcoltak; az önkormányzat és a r.k. egyházközség pedig minden dicséretet megérdemel, amiért fenntartotta emléküket.

Nem volt már messze a bódvavendégi határátkelő, amely az érdekesen cikkcakkoló határvonal kifelé ütköző csücskében helyezkedik el. A falu a jobb oldalán, a kőbánya a balon esett odaátra – de úgy tűnik, az utóbbinak nem elsősorban a gazdasági jelentősége határozhatott az ügyben, hogy az Aggteleki-karszt keleti csücskét a Hosszú-hegyen túl teljes egészében ellenségeinknek ítélték. Sokkal súlyosabban eshetett latba az a szempont, hogy az esetleges magyar előrenyomulás sejthető útvonala, a Bódva völgye sokáig tűz alatt tartható róla. Ez a harcászati szempont a helyszínen még jobban kiütközött, mint a térképet nézve, mert a határ a maga pirosbetűs tábláival jó másfél kilométeren át kísérte az országutat és a – mára használaton kívül helyezett – vasúti síneket. Itt aztán beindítottam a rakétákat, és egy bevásárló célú megállótól eltekintve meg sem álltam Szalonnáig.

Egy házaspár két gyermekkel velem egyszerre jutott arra a gondolatra, hogy bebocsátást kér az ősi, román stílusú ref. templomba. Hengeres szentélye, masszív határoló boltíve, zsindelyteteje a néhány vörösfenyő alatt évszázadok üzenetét közvetíti. A szószéket és koronáját 1801-ben készíttette az eklézsia a "maga közönség. kölcségén." A boltív belsején látható szentképeket még a reformációt megelőzően festették, a templom mellett álló harangtorony pedig 1765-ből való. (Tudvalevőleg ekkor törvény tiltotta a protestánsoknak, hogy templomukra újonnan tornyot emeljenek.) Kifelé jövet összefutottunk két rimaszombati biciklistával, és valamennyit beszélgettünk az élet folyásáról odaát.

Legközelebb Szendrőn álltam meg a várak és a Kékfestőház kedvéért, de emez zárva volt, a Várhegyről meg azt mondta egy helybéli (akinek a bátyja részt vett valami ásatásban is odafenn), hogy nem sok megnézni való fal maradt odafenn. Ezzel felmentett azalól, hogy az erősödő melegben fölkapaszkodjam a bizonytalan célhoz. Sajnos sem ő, sem mások nem tudtak semmit a alsó- vagy Bebek-várról, amit fél órán keresztül hiába kerestem a főtér szomszédságában. Pedig neves véghely volt ez egészen a török idők végéig, különösen Eger eleste után. A két vár a szüntelen fejlesztés dacára is egyre cudarabb állapotba jutott; az alsót a Thököly-felkelés során a németek, a felsőt 1707-ben Rákóczi kurucai rombolták le, úgyhogy mostanára alig maradt valami belőlük, még a köveiket is széthordták. A képen látható harangtorony a leírások szerint az alsóvár egyik bástyája lehetett valamikor.

A Bódva hídjáról tanúja voltam, amint pár gyerkőc bele-belerohan a folyóba, aztán ismét szárazabb vidékekre vezetett az utam. A Szuhogy fölött lévő Zádorvárhoz meredek mászással lehet feljutni. Itt már levettem a pólómat is.

Forrásaim (Vártúrák kalauza, Sport, 1975. I. 185.) lelkesen hírlelik, hogy milyen vad tivornyákat folytatott ebben az ősi fészekben a XVI. századi Bebek Imre nagyváradi prépost, aki "pap létére megnősült, ennek ellenére a király meghagyta prépostságában." Hamispénzverő műhelyt is berendezett, melyet aztán a régészek annak rendje-módja szerint föl is tártak az öntőtégelyekkel, az alapanyagnak használt lemezekkel és persze a hamis érmékkel együtt. Aztán ennek is vége szakadt, s mikor Bebek Imre özvegye vonakodott átadni a várat a sógorának, az ostrommal vetette ki belőle, magát a várat pedig leromboltatta.

A bányaút kiágazása után jobb felől áll a Telekesi-kápolna, ahonnan szép kilátás tárul ki észak felé a temetőre és Alsótelekes községre. Itt haraptam valamit, aztán az enyhébben emelkedő, széles betonúton megcéloztam a Rudapithecus-lelőhelyet.

Hajdan egy egészen fedett, kiadós bemutatóhely lehetett itt, amit viszont mára teljesen leszereltek, vagy elpusztított a vandálok dühe. Még a hullámos bádogtetőt is letépdesték, ahol a földről felérték. A civilizáció egyetlen jele a helyszínen egy szemetelést tiltó tábla, egy sorompó és egy kék nejlonzsák volt. Odakötöttem lovamat a fedél egyik lábához, és a legszükségesebbekkel lemásztam az egykori fejtés akác borította, omlatag földlépcsőin és benőtt meddőhányóin a mesésen kék bányatóhoz.

Mások is voltak ott: két nő gumicsónakon sikítozott valami kétszáz méterre tőlem, mert nem számítottak idegenre. A férfival pedig kedélyesen elbeszélgettünk a kellemesen hideg vízben a tavak gyönyöreiről, az idő jól töltésének módjairól, munkanélküliségről. Ők nem az általam választott nyaktörő lejtőn jöttek le, hanem a korábban és magasabbról kiágazó földúton, amely csaknem a tópartig húzódik, bár helyenként alámosta a laza törmeléken lecsorgó víz, és olyan erősen lejt oldalra, hogy autóval nem járható.

Visszakapaszkodtam a bicajhoz, és újra megmásztam az idevezető beágazást. Aztán lassan gurulni kezdett alattam a gép a Rudabányai-hegység igénytelen erdővel benőtt gerincén, és egy hajlobogtató lejtő után megérkeztem az aznapra tervezett utolsó kultúrhelyszínre. Sajnos a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum tatarozás miatt nem fogadott látogatókat, így Gömör-kártyámat a legyőzött bajvívónak azzal a dohogásával csúsztattam vissza a helyére, mellyel vetélytársa szemtelen cselfogásának adózik. Botor döntés volt hatszáz forintért megvásárolnom összesen kb. feleannyira rúgó kedvezményt.

Rudabányán egy cigány kompánia az út széli Ladára felrakott magnó zörejeinél mulatozott; egy fiatalasszony még hujjogott is a kedvemért. Újra rákapcsoltam, és a dél felé lejtő utakon legurultam a részletes térképlapokról. A két atlasz egyesített áttekintőtérképe azonban elárulta, hogy nyugodtan kikerülhetem Kazincbarcikát és a forgalmas 26-os utat, sőt az utolsó miskolci vonatig még arra is van időm, hogy tegyek némi kitérőt az Edelényben található borsodi földvár felé. Múcsony után egy mesés szépségű, szőke füvű dombháton át is másztam a 27-es útra, s onnan már nem volt messze a cél. Edelényben valami nagy rendezvény volt éppen, polgárőrök terelgettek idegesen bruhogó autókat, én meg áttörtem közöttük, és az északi városszélen, a tájház fölött meg is másztam a tízegynéhány méterre fölhányt sáncokat.

Odafenn a gyepes emelkedésen csak egy esővédő faház van, no meg egy Szent István-szobor. Anonymus szerint (Gesta Hungarorum 18.) Böngyér fia Bars itt épített várat, miután kikémlelte és megerősítette a lengyelek földje felé eső határvidéket. A nevéhez illesztett -d régies kicsinyítő képző (amely mára földrajzinév-képzővé homályosult) azt jelezte, hogy e vár nem volt valami nagy. A kutatók sokáig összetévesztették e honfoglalás előtti sáncot a máig feltáratlan, középkori eredetű borsodi-szendrőládi kővárral.

Edelényt a kisebb forgalmú úton hagytam el, Borsodszirák felé. Száguldásomat kényelmes tempóra enyhítettem, aminek meg is lett a gyümölcse: nem suhantam el vakon a román stílusú boldvai templom ódon tömbje mellett. A régi és az új Bódva-híd látványa megint előcsalta fényképezőgépemet. Szántóföldek és autólerakatok között, kisebb-nagyobb utakon végül bemasíroztam Miskolcra, amely rögtön egy útfelbontással örvendeztetett meg. Véget ért hát túrámnak ez a negyedik szakasza.