14. nap: VIII. 16., szerda.
Uppony – Kánó.
71 km.

Hatkor erős duhogásra ébredtem. Egy rönkszállító pöfögött végig a gerincen, ötven méterre alattam. Kidugtam a fejem az ajtón, és megállapítottam: a hegypúp látható oldalára sikerült tegnap lefeküdnöm. Ők azonban nem vettek észre, vagy legalábbis nem tartottak veszélyesnek. A tegnapi riogató fényekkel egy irányba eső vadászház éppen lakatlan volt, padjai reggelire csábítottak. Előtte faragott és tetővel védett díszes emlékoszlopon egy bőgő szarvas volt kifaragva: "Állíttatta Kriston Nándor, 2004. – Ulman István, Baffy Lajos – Felvidék, Gömörország."

Előtte azonban éhgyomorra meghódítottam a Három-kő fakó vörösbarna szirtsorát, mely innen erős murvaúton, majd rövid jelzetlen csapáson érhető el, és nagyszerű kilátást tartogat. Reggeli után kikapartam a tegnapi sarat a kerekek mögül, és elszánt képpel megrohantam a K+ jelzést, mely a Damasa-szakadék felé ereszkedett.

Az ám! Az erdő talaja éppen mostanra érte el azt a ragadóssági fokot, amelytől sem előre, se hátra nem lehet tolni a biciklit. Nagyokat fújtatva és mérgelődve próbáltam elodázni az újabb sárpiszkálást, de csak azt értem el, hogy a hátsó sárhányót is elérte a testvérének végzete. Ezúttal nem várta meg, hogy jogos felindulásom egy hirtelen mozdulatával letépjem csavarjairól, hanem előzékenyen leszakadt maga. Ez volt az a pont, ahol a papagájfogó előlépett a csomagból és végrehajtotta a műtét többi részét. Azt tettem vele, mint a rakéta a kiürült üzemanyagtartályával: hálátlanul begyűrtem a szemétláda-zsebbe, majd Putnokon a kukába. A kerekek még a következő szakaszon is fedetlenek voltak, és ez így maradt egészen az év végéig.

Egyszerre megnyílt alattam a szakadék; két sziklafala napfehéren és homályzölden állt ellen a fényképezőgép mesterkedéseinek. Az ösvény egynyomosra szűkült, majd egy rándulással lenn termett. Az ám, de a kerékpárosforgalmat önhatalmúlag kizárta a képen látható, mozdíthatatlanul keresztbedőlt fa. Először leereszkedtem a hasadékhoz (lovamat ki se pányvázva), és különféle segédfényforrásokkal elkészítettem róla az áhított képeket. Az agyagos falak közé bemászva és jobb nézőpontot keresgélve nemegyszer úgy éreztem, hogy most már biztosan bele fogok szánkázni a torkába, de szerencsére csalatkoztam. (A jelzés alá is odapingálták: DAMASA Ω → VESZ!!!) Aztán visszatértem a természetes sorompóhoz, és megpróbáltam alatta átvonszolni a bringát – sikertelenül. Nem tehettem mást: nekivetettem a hátam, letekintettem a meredélyen, majd jobb kézzel a fatörzsbe csimpaszkodva átlódítottam a bicajt a túloldalra.

A Damasa-szakadék kiesik a Bükköt járó turizmus fősodrából, így nem csoda, hogy én sem ismertem eddig. Fenségesen szép hely. Meghagyták szigorúan védettnek még akkor is, mikor az Upponyi-hegység jó részét kivonták ezalól. A hasadékokban pincehideg van, a nyirkos levegőn moha lepi be a falakat. Odafenn éles kékség, alant a bizonytalan mélység. A szakadék alsó kijáratánál mintha óriások tivornyáztak volna: szoba nagyságú, kopott sarkú kőkockák hevernek szanaszét, közéjük kisebb-nagyobb törzsek dűltek, s mindezek alatt zegzugolva bujkál a turistaút. Egyik-másik összehajló sziklacsoport alatt tűzrakás nyomai láthatók, sörösdobozokkal. Mondanom sem kell, hogy kerékpárral a visszaút nagyon megerőltető, és föntről is célszerűbb gyalog jönni.

A jelzett csapás egy keletre nyíló szurdok bal partján mászott, amíg tehette, de amikor fiatal fenyvesbe ért, a favágók szekercéi nyomán járhatatlanná vált, így majdnem lekényszerültem a szakadék fenekéig. Ezután visszamásztam a hegyoldalba (bánatosan otthagyva pár csokor erdei csiperkét), s hamarosan megnyílt előttem a hegyoldal. Utamat a cserhátiakhoz mérhető bogáncsfák szegélyezték, olykor erdővé bátorodva a ligetes tájon. Egykor gyümölcsös lehetett itt, s a dús talaj kedvezett nekik. Aztán lapossá vált a völgy; gazosodó mélyén pár romház álldogált. Megmosakodtam és belovagoltam Bánhorvátiba. A két felekezet temploma szorosan egymásnak feszülve őrizte a régi idők keményebb viszonyainak emlékét.

Nagybarca után elém állt a Sajónak Mátyás királyról elnevezett hosszúrévi hídja: "Erre vonult Mátyás király Gömörbe." A híd maga 2003 óta áll csak, de mellette régi hídfőket látni, melyek egyikét a 26-ost elkerülő utacskától szalagkorlát rekeszti el. Azt minden hangoskodó magyar gyerek tudja, mit művelt "Mátyás király Gömörbe," de ennél a tiszteletlen versikénél többet árul el nekünk egy (Garay Jánostól is feldolgozott) remek monda, amely elmeséli, hogyan dolgoztatta meg az igazságos király az urakat a gömöri szőlőben, amiért vonakodtak egy áldomást inni a parasztra is, aki a szőlőt kapálta. – Én pedig a folyó déli partján maradva folytattam utamat Putnok felé. Útba esett egy földpotenciált mérő oszlopszerű műszer (rajta felirat: "Korrózióvédelem"), egy mangalicatelep és a Bánattanya nevű, minden kényelmet kínáló tangazdaság. A táblák szerint lehet itt aludni, lovagolni, sízni, evezni, gyalogolni. Sajóvelezden elpocsékoltam egy órát az atlasz ígérte "Lenin kocsma" keresésével, ahol állítólag a régi világból való "ereklyéket" is bemutatnak. Tágas patakparti utcában egy fa harangláb és egy kiérdemesült kétkerekű boronaszerűség őrizte a múltat. Aztán óriási szénkupacok között beértem Putnokra, de fájdalmamra ezek orosz importból származtak, s itt csak szétválogatták őket későbbi felhasználás céljára.

Putnok a Gömör kapuja, azazhogy a megyéből nálunk maradt csücsöké. Ma tízezernél is kevesebb lakosú városka (egy időben még a rangját is elvesztette), és sokat szenved az ipar meg a bányászat leépülése miatt, ami kétezer ember munkahelyét ragadta magával. A Gömöri Múzeumot éppen festették, így amit négyszáz forintért láthattam, csak vigasznak volt jó. (Névválasztása a rendszerváltás előtti években a távolibb múlt tudatos-merész vállalását jelezte.) Néhány női ruhadarab a tizenkilencedik, de inkább a huszadik századból, melléjük hangulatos magyarázat, s mindez egyetlen folyosón, ideiglenesen az iskola épületében. Megtartóztattam magam, és kényes voltára való tekintettel a pulton hagytam a pompás Gömör-monográfiát több száz képpel, több ezer forintért. Viszont beszereztem egy Gömör-kártyát hatszázért, abban reménykedve, hogy az itteni és túloldali látnivalóknál kedvezmény formájában visszanyerem az árát.

Körülnéztem még a régi belvárosban a Szörnyű-völgyi-patak két partján: a tanácsi lakáskiutalási gyakorlat nyomán ebből mára lelakott cigánytelep lett. Egész családok múlatták a délutánt a magabiztosabb idők főutcájából mára kikoldusodott gyepsoron, a kapuban hangosan fecsegve vagy a szennyes patakparton bóklászva. Úgy terveztem, Keleméren meglátogatom a Tompa-házat, ezért itt véget vetettem a kultúrprogramnak.

Az erősödő emelkedőn visszabújtam az útiruhámba, és fentről közelítettem meg a Mohosvárat. Könyveim a nevét sem ismerik; a Cartographia-atlasz szerint földvár, majd kővár is állt itt valamikor, de a huszita háborúkban végleg elpusztult. A környéken asszonyok és gyerekek nagyokat kurjongatva szedték a tinórát, ahogy itt nevezik. Régi Zsigulikkal jöttek fel a faluból, melyek mellett egy-két férfi álldogált, alighanem a biztonság kedvéért. Ami a földvárat illeti, átmérője mintegy harminc méter, a sánca jó három méter magas, árka végig jól látható. Találtam itt egy-két pecsétviaszgombát: ezt dísznek szedik, mert fiatalon is nagyon kemény és száraz.

Következtek a Mohos-tavak, ezek a földcsúszással létrejött, jégkori maradványfajokat őrző sekély víztükrök, melyeket békalencse és a szárazabb helyeken tőzegmoha borít. Alighanem visszajövök még ide, mert a faluban található kiállítóhelytől (a Mohos-háztól) vezetett túrák indulnak. Érdeklődni lehet Szilágyi Jánosnál (0648-430-555 vagy 0630-6311-722).

Sajnos a Tompa Mihály Emlékmúzeum négykor bezárt, így utolsó reményeimmel átgurultam Gömörszőlősre. Ebben a kihalás szélére sodródott faluban aztán mindent megkaptam, amire vágytam: tájházat (számtalan ínycsiklandó masinával, pl. egy forgatós kötélverőgéppel), kisgalériát (válogatás a Gömöri Műhely nevű művésztelep tíz évi terméséből), kiskönyvtárat (biblia-reprintekkel, Tompa Mihály eredeti műveivel, sokkötetes irodalomtörténeti alapművekkel), és egy szabadtéri mezőgazdasági kiállítást. Az előbbiek 2003-ban az Év Múzeuma díjat is elnyerték – ezt tanúsította a költő beltéri domborportréja melletti oklevél.

Egy teremtett lélek se jött, hogy beeresszen, mégis mindent apróra megnézhettem, majd a becsületkasszába tettem a belépődíjat és a könyv árát. Kevés helyen merik így intézni a múzeumi vezetést, és bizonyára itt is dolgozik nap közben valami gondnokféle, mert a fű rövid és a szobák takarosak. A régi kovácsműhelyre emlékeztető néprajzi gyűjtemény falán régi vastábla: "Borsod Gömör Kishont T. E. VM. / Gömörszöllős község / Kassai-utca." Ugyanitt kéktúra-bélyegző lóg, és mindenre ügyel egy cserkészbetűs felirat: "Csendet, rendet és tisztaságot kérünk!"

Cserkészek csakugyan vannak a közelben: egy Turnips (Répácskák) becenevű angol csapat tagjai készítették a játszóparkot a falu fiataljaival és az önkormányzattal együtt, mégpedig egészen újonnan. Ezzel nemes hagyományt folytatnak: Florence Ayshford-Wood úrhölgy munkáját, aki az első világháború előtt kalandvágyból hazánkba költözött és férjhez ment, majd megözvegyülvén itt maradt és angoltanárként dolgozott. Emellett a környékbeli szegény gyerekeket felkarolva nevelő és jótékonykodó tevékenységet végzett. Ennek meg is lett a büntetése: a harmincas években a környékbeli birtokosok kitiltatták a környékről, dokumentumaikat a csendőrök elkobozták. 1949-ben halt meg.

Az említett könyv címe Erdei emberek: favágókról, szénégetőkről, csempészekről és hasonlókról szól. A történeteket összeszedegette É. Kovács László. Hősei névvel (vagy legalábbis ragadványnévvel) szerepelnek, és az anekdotaszerű történetek lejegyzésük éveivel átfogják a huszadik századot. Némelyikük igen vaskos, másuk egész bájos. Ez utóbbiak közül való az is, melyben Angyal Pistát egy druszája kőművesmunkára hívja a házához, de ő maga kimegy a mezőre. Pista bácsi cselhez folyamodik, és munka közben hangosan szólongatja önmagát mint saját segédjét: "Hozzak maltert!" És rögtön hoz is. "Hozzak vizet!" És hoz azt is. Az asszony a nyilvánvaló őrülttől megriadva férje után fut, aki kisvártatva megáll az ajtóban és furcsálkozva mered a másikra: nincs-e valami baja. Az meg nevet: "Nincs. Csak a hantlóvererom nem bírja má szusszal. A helyébe küldhetnél másikat." A másik Pista értett a szóból, és délután már vissza se ment a mezőre: odahaza hordta-keverte a maltert. "Meg is ugrátattam úgy, hogy estére má alig bírta a lábát."

A buszmegálló körül kialakított szép tiszta térségen megvacsoráztam, aztán egy párnaszerű, gyepes dombháton átmásztam Zádorfalvára, majd Ragályba. A faluban a Balassi Bálint Általános Iskola székelykapuja, a régi "sárga kastély" és a román stílusú ref. templom érdemelt figyelmet. Aztán újabb vonulatok következtek; a magasabb hegységeket idéző átlátható tölgyerdőben, a keskenyre fagyott aszfaltút mellett egy táblájától megfosztott közlekedési oszlop figyelmeztetett valami rejtélyes veszedelemre, ami "1000 m"-en át tart. Üzenetét azóta bizonyára egy vasudvarban próbálják hasznosítani.

Későre járt, ezért mikor elhagytam Imolát (egy aranyos zugocskát, ahol gyerekek bicikliztek lámpa nélkül), majd Kánót (a "Borsodi Sörpintő"-vel), elhatározássá érett bennem az alvás eszméje. Égerszög előtt a gerincen futó földúton félre is gurultam, s egy mobiltelefon-torony előtt bevágtam a gyertyánosba. Naplómba ezt írtam tíz óra tájban: "Nehéz a tervet tartani, kevés az idő. Több aszfalt kellene, vagy korábban kelni." Álmomat egypár őzön kívül nem is zavarta semmi.