5. nap: VII. 9., vasárnap.
Karancs – Salgótarján.
7 km.

Erre a napra alig maradt valami, még városnézés sem: a nagy szárazság miatt haza kellett térnem a társasház kertjét locsolni. Körülnéztem a Szent Margitról elnevezett kápolnában, ahol a házaspár a takaróit hajtogatta. A fólia alatt helyben olvasható leírás szerint a bronzkori sáncok közrefogta csúcson IV. Béla idején már állt egy kápolna, melynek viszonylag ép maradványai közt a XVIII. század végén még remeték laktak; volt mellette kert, pince, istállócska is. E részletek forrása, Mocsáry Antal ezt emlékeiből merítette; 1826-ban már csak elhagyott omladékokat látott a hegyen. Ezek 1927-ben, amikor a neves turista-szakíró, Dr. Dornyay Béla leírta őket, egy méter magasan álltak.

Végre 1937-ben újjáépítették, nagy rendezvény kíséretében felszentelték, de hamarosan mostohább szelek kezdtek fújni. 1950-től kezdve a kápolnát széthordták, harangját ellopták. Aztán még egyet fordult a világ, és az én hajléktalan ismerőseimet is többször megsegítő Szőllős Géza (az ÉMÁSZ helyi vezetője) 1987-es kezdeményezésére négy év alatt néhány hivatal és a helyiek pénzéből, munkájából újjáépítették és felszentelték. Azóta szépen mosolyog a takaros épület a rendszeresen kaszált hegytetőn. Nyitott belső terében oltár, kegykép, más festmények, terítők, szobrok találhatók, de a sűrű gyalogosforgalom és a közeli határőrség visszatartja a gazokat attól, hogy valami nem helyénvalót tegyenek. A közeli feszület feliratát Káposztás Imre karancskeszi esperes fogalmazta:

Emeld fel szívedet, Közel van itt az ég, Ha Jézus szenvedett, Te zúgni fogsz-e még? Küzdj, ne ingadozz, e jelben győzni fogsz.

Megreggeliztem, leszereltem és eldobtam az összegyűrődött első sárhányót, aztán összecsomagoltam és átbandukoltam a Karancs másik, magasabb ormára. Rádiótorony fogadott, benne a személyzet éppen reggelizett. A félreértések meggátlása végett jó nagyot csöngettem, és mentem tovább. És csakugyan, mire a kilátóhoz értem, bőgő motorral megérkezett a határőrök kocsija is. Barátságosan köszöntünk egymásnak; én felmásztam a kilátótoronyba, ők kaszálni kezdték a határnyiladékot.

Jól látszik innen a Mátra, sőt valahol a szürke seprőtől takarva a Szanda kettős csúcsa is földerengett, de a legszebben Somoskő és a Salgóvár kúpja integetett. Erre fogom valamikor folytatni a túrát kelet felé, mondtam ki repeső szívvel. Aztán leszálltam a vastoronyból, és személyi igazolványom felmutatása után megnéztem a határátkelőt. (A határőr azt mondta, ezzel az egy kártyával akár Stockholmig elmehetnék.) A felirat szerint reggel és este hét közt lehet itt átlépni "gyalogosan, kerékpárral." Szép ami szép, de inkább a kövesúton, gondoltam. Mindenesetre átléptem a nyiladék túlfelére, hogy hasztalan ne jöttem légyen.

A vízműként is használt, betonkockába foglalt Tőke-kútnál szembejött velem egy középkorú gyalogtúrázó tarisznyával, fokossal. Elbeszélgettünk. A környéken sokat barangolt már, egyszer például a Tepkére mászott fel, s olyan sokára sikerült lejönnie, hogy az orra előtt elment az utolsó busz is, és húsz kilométerrel a lábában kutyagolhatott tovább a betonon Pásztóig. A fokos jól jön a kutyák ellen, meg persze kisegíti a fáradt térdeket a nehéz helyeken.

Óvatosan szánkáztam lefelé az egyre tűrhetőbb, de végig morzsalékos dózerúton, és még kellemesen langyos időben érkeztem a Kercseg laposa fölötti elkerített parkolóhoz. Kissé lejjebb népszerű kirándulóhely található az erdő mélyén. A vonatokat kivételesen felírtam otthon, ezért tudtam gazdálkodni a hátralévő idővel: összeszedtem a hiányzó fél kiló érdestinórut, majd az utolsó lakatlan elágazásba félreálltam zuhanyozni, átöltözni. Alattam nevetgélő, beszélgető csoportok jelezték, hogy a városiak is szívesen járnak a Karancsra. Éppen végeztem a kényesebb műveletekkel, mikor előbukkant egy idősebb emberekből álló csoport. Nevetve köszöntünk egymásnak, majd a magunk útjára tértünk. Lecsúsztam a vasúthoz és hazautaztam, még nem tudva a következő nekifutás kiindulóhelyét. Szabadidő-tartalékaimtól függően Ipolytarnóc vagy Drégely egyaránt szóbajöhetett.