13. nap: VIII. 15., kedd.
Miskolc – Uppony.
65 km.

A most kezdődő túraszakasz fizikailag nem kapcsolódott az eddigiekhez. Úgy döntöttem, nem Szilvásváradról indulva szelem át a Bükköt, mert ez a hegység, hasonlóan a Mátrához, önálló túrát érdemel. Ezenkívül az volt a kifejezett célom, hogy az északi országhatárt szegjem be kerekeim nyomával, és e két hegység ettől távolabb esett. Éppen ezért Miskolcot választottam bázisomul, s a Bükknek csak az északkeleti peremén haladtam végig. Aztán az Aggteleki-karsztot rendesen bejártam, és a Domica-barlang kedvéért kiléptem a kis országból. Ez a hurok északon Betlérig nyúlt, majd a Szádelői-völgyön át visszakanyarodott Magyarországra. Ezután gyorsan visszatértem Miskolcra.

Várakozásommal ellentétben Pereces inkább hasonlított hegyvidéki üdülőtelepre, mint a szénbánya körül egykor kiépült városrész roncsára. A világháborús emlékmű a régi templom kertjében díszeleg, itt reggeliztem. Azon a nyilvános adaton kívül, hogy a "Pünközsd hegy 14." szám alatt 34449-es "hejrajzi szám" állt a tulajdonos által készített táblán, megtudtam, hogy az itteni bányát már a régi világban bezárták, és a képen látható téglaépület a régi mozié. Ma is működik viszont az iskola, valamint egy kiállítóhely.

Most előszörre az Új Bányamécs Baráti Kör által jelenleg is építgetett emlékhely közelében, egy feketedő székelykapu mögött keresgéltem a régi Graenzenstein-bányavasút keleti bejáratát. (Két helybéli férfi talicskázta a földet különféle rámpákon az egykori színpad emelvénye körül.) Tulajdonképpen emiatt jöttem ide, miután három éve zaklatott körülmények között megtaláltam a másik végét, egy elárasztott alagútszájat. Egy kiállított fejtőgépen két kisgyerek lovagolt: őket megkérdezve el is jutottam valami boltozott pincéhez, amely a fejlámpás behatoláskor derékszögű elágazásokat és sekély belvizet mutatott nekünk, de kevéssé tűnt vasúti alagútnak.

A gyerekek nagyon ragaszkodtak hozzám, s miközben a nyeregben és a csomag tetején utaztatom vala őket, szembejött az utcán egy néni, és hírt adott egy bizonyos Feriről, aki nyolcadikos fejjel érte meg, hogy az alagutat 1980-ban betömték. Akkor már hét éve csak munkás- és turistaforgalomra vették igénybe, ami különleges élmény lehetett, mivel az alagút egyik végén betekintve jól látszott a kijárat fényfoltja. Üzemelt még egy vasúti alagút Lyukóbánya felé is: ez görbe volt, és emennél is korábban tömedékelték be. (Egy újabb alagút vagy pince kerek végszelvénye rácsos ajtó mögül nézett rám valamivel lejjebb, de a másik irányból.) A bányavasút egykori vágányáról már csak a bányagép körüli park hosszanti mélyedése árulkodik, és a bejáratot pontosan ott tömték be, ahol ma az 1947-es baleset emlékszobra és -táblája áll, rajta a kilenc bányász nevével. Szívesen meglátogattam volna a közeli emlékhelyet, ezért telefonáltunk a vezetőnek, de sajnos nem értük el. Elváltam tehát a gyerekektől; Feri a kislányával még elkísért a városrész legszélére, ahol az ejtőakna tornya ("kastorony") meredezik, jelenleg egy kőzúzó üzem területén.

A kék jelzés széles, barátságos földút, és a nyeregbe igen szelíden visz föl. Elhaladtam pár lezárt tárnabejárat és egy magánút leágazása mellett; balról földerengtek az erdő mélyén egy hatalmas betonkocka körvonalai. Feri erre is felhívta a figyelmem: egy dögkút. Annyiszor találkozni különféle leírásokban ezzel a szóval, hogy szinte a turista-alapműveltség körébe sorolhatnám, noha belülről sose láttam még ilyesmit. Most meg teljes nagyságában elém lép – no, jancsi legyek, ha kihagyom. Lezártam a bicajt, és pár perc alatt sikerült is (fényképezővel a hátamon) fölkapaszkodnom a falára a bedobó-vágásnál, ahonnan a könnyebb megközelíthetés okán egy kábelhüvelyt lógattak le. Odabenn egyéves csemeték élvezték a televény földet, amely a kezdetben nejlonzacskóba zárt állattetemekből képződött. A belőlük áradó enyhe bűz csakhamar eloszlott az erdőben.

A múltkorinál kevésbé agresszív szeméttelep peremén megérkeztem Varbó és Parasznya határára. Régi gyümölcsös (?) fekete csontvázai ácsorogtak a fölém magasló domb oldalában. Délcegen léptetett a Nap a zenit felé, az úton pedig fagylaltárus poroszkált segédmotoros kerékpárján, közbe-közbe tilinkózva. A Galya-patak árterének mély sarában delelő marhacsorda mellől föl is pattant egy legényke, de a motor berregése elnyomta kiáltásait. A parasznyai focipálya mögött, a domboldalban szép temető nyújtózkodott.

Átpedáloztam Radostyánba és fölkapaszkodtam a református templomhoz, melynek kertjében a Szózat szavaival emlékeztek meg a két világháború helyi áldozatairól a két Magyarország egymásba rajzolt térképe alatt. A fából faragott cafrangokkal díszített harangláb hegyében a ref. egyház ismert szimbóluma, a kakas peckeskedett; aljából félig kihasítottak egy deszkát, hogy bekukkanthassak a belsejébe, a portól lepett vaskos gerendák közé. A templom körül szunnyadtak az egyházközség ölén elhunyt keresztyén atyafiak, középen a lelkipásztorokkal. Egy-egy régibb építésű ház őrizte a hagyományt elöl ablakkal, hátul vakon záródó oszlopos tornácával.

Utamat Kondó felé folytattam. A falu határában az átvevőhely értesítette a vadászokat arról, hogy a nevüket tegyék be a hűtőbe, és hogy szíveskedjenek "a vadat mindig meghónaljazni, a mintát beletenni." Az Index.hu vadászati topikjában érdeklődésemre elárulták, hogy a hónalji bevágás a hús hűlését gyorsítja, a vadhoz csatolandó minta (tüdő, vese, mandula stb.) pedig a hatósági állatorvos munkáját segíti, aki ebből állapítja meg, beteg volt-e az állat.

A ref. templom kakasa a templom hegyiben van felnyársalva, hogy a csillag is elférjen fölötte, és szétmeredő lábaival úgy látszik, mintha szaladni akarna. A falu régi tűzoltófecskendője egy büdöskékkel és ciprusfenyőkkel (?) ékesített zöld szigeten pihen, melyet körforgalmú út övez. Itt találkoztam újra a fagylaltossal, aztán a nyugati végen elhagytam Kondót. A postaépület meszelt falán egy csodalámpa és egy dzsinn volt látható több kisebb figura között. Az út murvássá vált, és egy földúti letérő végén fölbukkant az 1996 augusztusában bezárt Harica-bányatelep ("Béke lejtősakna") néhány alámosott és kibelezett épülete. Mivel az odavezető utat a Harica-patak vize és a parti csalán zárta el, visszatértem a kövesútra és mögéjük kerültem. Az itteni bejárati utat egy dömperről leborított zúzalékkal javítgatták éppen. A legépebben maradt háznak is össze-vissza törték a közfalait; ajtaján több tízezer voltos feszültségértékek árulkodtak arról, mi is lehetett itt.

Továbbhaladtam: egy turistapihenőnél bezárt házikó őrködött, mellette nagy kupac durva kő hevert, alighanem betonút alapozásához. Utam lassacskán emelkedni kezdett, majd bezárult fölötte az erdő. Hosszas mászás után megérkeztem egy deszkából összerótt vadászkunyhóhoz és a szomszédos alumíniumkonténerhez, amiken időrágta feliratok díszelegtek: "Közlekedni csak a kijelölt utakon és turistautakon szabad! Vadászat miatt a kijelölt utakról letérni életveszélyes!" (Ez a rozsdás vastábla még a régi világból származhatott.) "Az erdőben tüzet gyújtani és égő cigarettát eldobni tilos!" (Az így szóló fatábla értelemszerűen frissebb volt.) "A kígyókat bántani tilos!" (Ez pedig egyszerű faszenes firka alakjában kiabált rám a deszkákról, alig pár éves lehetett.) Valami bohókás kedvű látogató még tódította is a sok "tilos"-t egy szenes nyárssal. A két házikóhoz illemhely is tartozott, s én nem is kérettem magam.

A közeli Rákos-kúthoz gazos földlépcsők vezettek le, s a tetején egy lesúlyozott papírlap közölte velem hidegen, hogy "a forrás vize nem iható." Mellette rönkasztal, padokkal; nyilván elijesztette a népet a mind jobban nekibátorodó csalánnép és a figyelmeztetés, ami mellé kedvem lett volna odakörmölni a folytatást Arany János nyomán: "kénköves bűzt lehel a tó." (A följebb lévő Ivóvíz-forrás sem hű a nevéhez, legalábbis ezt mondta nekem a 2003-as túrán egy erdész.)

A hol elszűkülő, hol meg kiterülő völgy mellett egyre meredekebbé vált az út, de néhányszor megközelítette az aszfaltosság szintjét. Felkapaszkodtam Taksalápáig és megebédeltem egy amolyan cirkuszkocsiféle mellett, ahonnan talán a síntolvajokra ügyelnek éjszakánként, de valószínűbb, hogy a szénégetőknek szolgál szállásul. Ez utóbbiak illemhelyét és kádas mosdóját meg is találtam a Mahóca felé egykor indult sínek elgöröngyösödött helyén, egy-egy festőien összetákolt vityilló képében.

Ahelyett, hogy tovább nyomultam volna dél és a Szamentu-barlang felé, mint egy közelmúltbeli téli túrán, visszaereszkedtem nyugati irányban a Harica-patakhoz, melynek áteresze csapadékosabb időben zuhanyzásra is használható volna. Ama közönséges hegyoldalban, melyet a térkép a mesébe illő Szederinás (!) és Hársas névvel illet, szembetalálkoztam egy motorossal, aki kedvesét szállította a hátsó ülésen; mindketten integettek és mosolyogtak. És csakugyan szívvidító dolgok vártak rám: az út nyeregbe ért, a táj kitárult, és hosszú lejtő vezetett a Hársas-forrás felé. Ehhez egy füvesúton kell jobbra-hátravágni, elmenni néhány bezárt hétvégi ház mellett, és egy hajdanvolt kerítés mögött máris ott van a Jókai-vizet ontó, görbe csövön kivezetett forrás. A közeli betonkocka és a benne lévő rozsdás elágazócső arról árulkodik, hogy csak a fölösleg folyik ki, és a zömét elvezetik Tardonára, és a térkép ismertetője szerint valahol palackozzák is.

Tardona ugyanolyan takaros és tiszta falu, mint az eddigiek, de itt mozgást is tapasztaltam. A focipályán néhány ledöntött bicikli mögött gyerekek rúgták a labdát, mások fölfelé kerekeztek vagy sétáltak azon az úton, ahol én idegurultam. Felmásztam a Tardona-patak itteni mellékágát zsombékos tóvá rekesztő gátra, hogy fényképeket készíthessek; ezek ára egy kiadós horzsolás lett, mert a lyukacsossá mosott gát combig beszakadt alattam. De ezzel mit sem törődtem, mert volt még némi reményem, hogy a Jókai-emlékházat kinyitják nekem.

Papíron (vagy inkább fémtáblán) igazam is lett, mert a ref. templommal szemközti TKM-pecsétes tájház, benne a Jókai-emlékszobával azt hirdette feliratával: "Nyitva: állandóan! Kulcs megtalálható: Rákóczi út 8." Odanyargaltam, mert a hét óra körüli este éppen az udvariatlanság határát súrolta, de sem a kiabálásra, sem a csöngetésre nem jött elő senki, s az arra járó felnőttek és a helyben trécselő kölykök sem tudták, hol lehet a tájház gondnoka. Ez lett volna ma az egyetlen kultúrlátnivaló, és csak azért mulasztottam el, mert az Elvira ("az intelligens vasúti menetrend") elriasztott a 830-kor érkező vonattól: arra "a kerékpárhely-foglalás kötelező!" A naplóban valamicskét előreszaladva elárulhatom, hogy ilyen jegybéli szörnyszülöttről a miskolci pályaudvar pénztárosai egyesült erővel sem tudtak semmit, s a miatta elvesztegetett két óra most bosszulta meg magát.

Nem volt mit tenni, vert seregként kifutottam Tardonáról nyugatra, Dédestapolcsány felé. A lemenő Nap édes-sárgás fényében nagyon hangulatosan kínálta magát a kopjafás Tardona-emlékmű. A kaptató túlfelén balra egy katonai telep romjai állomásoztak, melyek közé habozás nélkül behajtottam. Négy oszlopszerűség (bebocsátókapuk?) között áthaladva csakhamar ott álltam a cserjék ostromolta, szétdúlt szerelőhangár előtt, és leolvashattam a mennyezetgerendán a rendszámot: HS-18-49. Kint találkoztam egy versenyzőféle fickóval, aki balról jött, tehát velem szembe, és két nővel, akik jobbról, Tardonáról. Legurultam Dédestapolcsányba, miután az ágyba készülődő Nap halovány tüzében utoljára felcsillant előttem a dédesi várhegy kúpja és a Kisvár sziklatömbje.

Dédestapolcsányon a későre járó idő miatt csak átrohantam. Egy hirdetmény a 8. Bánhorváti Falunapokat népszerűsítette (aug. 19.): a sok program között volt zenés-táncos felvonulás, ökumenikus istentisztelet, az új kenyér megszegése, népi együttesek műsora, motorosok gyorsulási versenye, hastánc, tűzijáték, szabadtéri bál, gyerekeknek ugrálóház. Ha nem ígérkeztem volna haza, bizony szívesen tölteném vidéken az ünnepet – gondoltam –, mert a légiparádé meg a tisztavatás csak egy lehetőség a sok közül. Most viszont rohamosan fakult a fény, s alig láttam már a Láz-bérci-víztároló bejáratánál lévő táblákat. Volt ott ismertető a tájvédelmi körzetről, a horgászegyesület tájékoztatója és egy környezettudatos szabályzat ("A tározó védőövezetében halat tisztítani tilos," "Sörösdobozokat és üdítőspalackokat a gyűjtőbe helyezés előtt szíveskedjenek laposra taposni" stb). A tavalyi évben 231 mázsa pontyot, valamint pár mázsa egyéb halat telepítettek ide, és száz mázsára menő zsákmányt ejtenek évente. A horgászegyesület évente hat környezetvédelmi napot szervez, melyeken többek között a horgászhelyeket gondozzák, gyomot irtanak, szemetet szednek. "Egy környezetvédelmi nap megváltható 1900 forinttal vagy 2 db süllőfészekkel vagy 2 db szemetesállvánnyal."

Rövid beszélgetés után ("nem félek-e egyedül utazni és aludni") elsuhantam a tó mellett, s miután a túloldalon húsz percig hasztalan keresgéltem a Dedevárat a sötétben, Upponyból a K+-en a pincesor mellett feltolódzkodva megcéloztam a Szilas-tetőt. Emlékszem, a 2002-es szupertúlélőn embermagas gazban sodródtunk le ezen a lejtőn, és itt fúródott bele az engem követő Nóra gyomrába a saját kormánya. Most viszont a hegyoldal teljesen csupasz volt, és többször is megakadtam a sárban. Izzadva fölkepesztettem a mondott magaslatra, s a gerincen futó erdőgazdasági dózerúton összeszedett további sárrögök miatt még dühösebben vonszoltam-toloncoltam gépemet. Az atlasz leírásrésze mindennek tetejébe így vezetett félre: "...a Köbölic-tető délkeleti gerincén ülő Három-kő barna, kopott lávasziklái..." Ha meggebedek, akkor is ezeken fogok aludni, gondoltam. De ha a térképet is megnéztem volna, kevésbé mérgelődtem volna, mikor a nevezett hegytetőn (szanaszét vagdosott fiatalosba felcipelve gépemet) semmiféle sziklát nem leltem. Hozzá kell tennem: ez a gerinc tényleg jó hosszú, és a szóban forgó túlvégét Három-kő-bércnek hívják. Mindenesetre féltem továbbmenni, mert a közelben (!) egy ház lámpája fénylett: alighanem a jelölt vadászlaké. Sátrat vertem hát a púp valamelyik oldalán, és bíztam a takarásában.