Valamivel odébb, a hutahelynél egy utalásszerűen összerótt épület váza jelzi, hol állhatott a Csörgő-patak völgyének négy üvegműves telepe közül az egyik. A tábla bőségesen, rajzok segítségével ismerteti a gyártás menetét, az "üvegcsűrök" alakját, a települések történetét, és olyan érdekes részleteket is, hogy a XIX. században itt farkasok, medvék és keselyűk tanyáztak. Azt is innen tudtam meg, hogy a szlovák lakosságú Fiskalitáshuta (lefordítva: "kincstári üvegkohó," ma Mátraszentlászló) nevét a környékbeli magyarok és némely katonai térképészek sehogyan sem tudták értelmezni, ezért hol Kiss Kalitás, hol meg Kalitkáshuta néven emlegették.
Mátraszentistvánba (azaz Felsőhutára) erős emelkedésű kövesúton érkeztem meg. Egy hirdetmény a lakosság megértését kérte a napokban rendezendő autós raliverseny okán. Innen azonnal tovább is pályáztam nyugatnak az országos kéken, Ágasvár irányában. A gerincről szépen látszottak az Oszicsinszki-hegy oldalában létesített sípályák.
A mesés szépségű kék út a Szamár-kőnél megszülte azt a kék háromszög jelzést, amely kis cipelés után rögtön megajándékozott a Galya-tetőig terjedő szép kilátással. Egy sziklába vésve itt az olvasható: "NEWTON HITÉTŐL MENTSEN AZ ISTEN." A felirat érzésem szerint még nincsen ötven éves, afféle ős-graffiti lehet; és ha nem valami érthetetlen vicc, akkor tolakodó tapintatlanságról és esztelen bigottságról árulkodik az országnak ezen a becses vidékén. (*) A nagyszerű tudós (1642–1727) nem érdemelt ekkora gyalázatot, mert egyházias hitű protestánsként az Isten létét mindenkor elismerte, noha rosszakarói szerint titkos szentháromság-tagadó volt. Élete legmaradandóbb művének mindenesetre Dániel és János apokalipszisének magyarázatát tartotta – ezen értékelésében szerencsére tévedett.
Ágasvár a XIII.-tól a XV. századig játszott szerepet a történelemben, a hasznosi várral és a szomszédos Óvárral együtt ügyelt a Mátrán átmenőkre. Engem szerencsére már nem vámolhatott meg, mert a hegytetőn alig látható valami kőfalmaradvány. A hegyre három oldalról nagyon meredek feljárás esik, és teteje olyan szűk, hogy vajmi kevés embernek adhatott menedéket egyszerre. Zsákomat a csúcson található kisded tisztáson terítettem le. Kilátás csak Pásztó felé adódik, míg az ikercsúcsról szélesebb panoráma tárult elém másnap reggel. Itt főként a Cserhát vonulata látszik, de ahogy kivettem, a láthatárt a Visegrádi-hegység zárja le délnyugat felé.
Sajnos itt olyan irgalmatlan meredélyen kellett lecsúszkálnom dél felé, amely a gyalogosokat is próbára teszi. A turistaatlasz így fogalmaz: "A tagolt sziklalépcsőn a kezek használatára is szükség van a biztonságos leereszkedéshez." – A magam részéről harmadik lábnak használtam a bicajt a morzsalékos meredélyen, miközben kezeimmel a fékeket markoltam, minden eshetőségre készen. Odalenn a turistaháznál – reggel hét óra lévén – még többnyire hálózsákjukban hevertek a vendégek, csak kevesen hörpölték kávéjukat vagy tervezték aznapi túrájukat.
A turistaháztól az enyhén emelkedő murvaúton távoztam, ezúttal a szentlászlói Vörös-kő kilátóját megcélozva. Ez vascsövekből készült, alsó létráján a hegesztések fele elpattant, rövidesen tenni kell vele valamit. Annál is inkább, mivel észak felé a kilátást már elfogták a fák, dél felé meg jószerivel csak a falu látható. A hegyen parkerdőt építettek ki, padokkal. Szép, vonzó, tiszta vidék ez.
Reggeli után meglátogattam a "három falu templomát," amely 1942-ben épült, és nagy szüksége van adományokra, mert felújítás alatt áll. Itt sok autós turistával találkoztam. Galyatető után hosszú lejtők vittek kifelé a Mátrából; ezek mentén egy völgyfőben láttam egy ismeretlen rendeltetésű, földhátú épületet, talán bunker vagy vízmű lehetett. Sajnos a 24-es út egyik kanyarjában a kelleténél jobban figyeltem a frissen felküllőzött hátsó kerékre (hogy mennyire bírja a használatot), s mire föltekintettem, a szintén újonnan összerakott első kerék már a padkán járt (a legkisebb nyolcas nélkül), és célba vette az árkot. Eszemet vesztve húztam, csak húztam a féket, s a murván az első kerék ki is csúszott alólam, én pedig mintegy 15 km/h sebességgel mozogva letámaszkodtam az aszfaltra.
Parád felé
Az esetről helyszíni felvétel nem készült, csak lefekvés előtt egy horrorfotó a mélyen lehorzsolt és addigra meg is dagadt bal kézfejemről. Ott helyben csak lemostam némi forrásvízzel, megnyomkodtam, bekötöztem, majd kicsit rápihenve ereszkedtem tovább. Szerencsére a vérzés nem volt erős, és a fájdalom is enyhült annyira, hogy Recskre érve ne az egri menekülőutat válasszam, hanem továbbtekerjek Szajlán át Pétervására és Bekölce felé. Szajla előtt a Búzás-völgyi-tóból fogdosták a halat a helyiek; általában horoggal, de egy összeszokott cigány duó varsával – vélhetőleg a sajátjukkal.
A kisebbségi jogok elkötelezett védői rendszerint a többségi társadalom fölényeskedő hozzáállásának jellemző bizonyítékaként szokták említeni, hogy még diplomás emberek is rutinszerűen tegezik le a romákat. Én a magam részéről a diplomáim dacára megkaptam ugyanezt az említett kisebbség tagjaitól: "Ne fényképezzél már, hallod?" – Így hát a többségi társadalom felelős tagjaként megígértem nekik, hogy ők nem lesznek rajta a képen, mire elhallgattak. Utólag meggondoltam magam, és csak az arcukat takarom le, hiszen éppen az ő tevékenységük volt a képen a legérdekesebb, és személyazonosságuk elrejtéséhez elegendő ennyi is. Ha valaki eljárásomban jogilag támadható elemet lát, kérem, figyelmeztessen a nemo44@hotmail.com címen.
A közúthálózati és domborzati viszonyok miatt lehetetlen a Mátrából gyorsan és könnyen átjutni a Bükkbe. Ez az út is erősen emelkedik Pétervására után, de a bekölcei leágazástól szerencsére végig lejt, egészen Bélapátfalváig. Itt a cementgyár éppen az utolsókat rúgja, a kéménye még áll, de az sem sokáig. A Bél-kő a küzdelemben súlyos sebeket kapott, de végül győzött.
A délután lassan estébe fordult, ezért nekem alaposan meg kellett fontolnom, melyik látnivalót hagyom ki a tervezettek közül. Végül úgy döntöttem, hogy Dédes vára lesz az, amit egyébként már egy korábbi táborozás alkalmával is csak megközelíteni tudtam, de idő hiányában elmellőztem. Az időről-időre meglazuló hajtókart rendszeresen utánhúzva elértem Mályinkát, s ott egy férfiból és három nőből álló hátizsákos társaság nyomába eredtem a Csondró-völgyben.
Az ember (gyakorlott hegyi versenyző, futó és bicajos) ugyan váltig igyekezett lebeszélni az útvonalról, és a szomszéd hegyhátra való átkelést ajánlani, mihelyst megtudta, hogy (az általa nem ismert, de a térképen megmutatott) Andókút felé igyekszem; és a Cartographia-féle atlaszt is elavultnak és hasznavehetetlennek nevezte. Sőt azt is megkérdezte, hogy Andókútra miért nem Tardonáról indultam. Egy darabig mégis együtt haladtunk; én győzködtem, hogy a jelzett utak mégsem annyira járhatatlanok, mint amennyire az őáltala ajánlgatott szekérút lesz hajlamos a térképtől való eltérésre. Aztán meg vannak olyan természetbarátok, akik nem csupán a megérkezés kedvéért szoktak túrázni, hanem főként az út és a mellette található szépségek miatt. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha csak az úticél számítana, akkor kétségkívül otthon maradtam volna Pesten, vagy egyenesen beledőltem volna a gödörbe, tudván, hogy végül úgyis oda visznek.
Aztán a völgyút összeszűkült, egyre sűrűbben feküdtek keresztbe rajta kisebb-nagyobb ágak, törzsek. Útitársaim elszakadtak tőlem, hogy negyedóra elteltével a bal fülem fölötti halvány vakuvillanás formájában adjanak jelt magukról. Felkiabáltam: "Emberek, hogyan mentetek oda fel?" – "Nehezen!" – "Az ott az odvas-kői barlangszállás?" – "He?" – "Van neki ajtaja?" – "Igen!" – Ekkor már tudtam, hol vagyok. A szentléleki természetjáró tábor egyik éjszakáján ellátogattunk ide, persze akkor föntről. [Ott helyben legalábbis ezt hittem, de tévedtem: akkor a háromkúti barlangszállást néztük meg.] Zihálva, sűrűn meg-megállva fölkaptattam hozzájuk, persze bicajostul – nagyot is néztek, de inkább bosszúsaknak látszottak, mint akiknek a rejtekhelyét holmi illetéktelenek fölfedezték. (Hozzá kell tennem, már csak becsületből is: ők azért jöttek, hogy mások után kiganajozzanak.) Én azonban megnyugtattam őket: továbbmegyek Andókút felé, aztán ott alszom, ahol tudok.
Valóban: úgy véltem, sebem újrakötözéséhez sok vízre lesz szükség, ezért eszembe se jutott, hogy megpróbáljak itt aludni. Egy fénykép készült, majd továbbkaptattam a piros háromszögön, míg egyszer csak valami zúgásra lettem figyelmes. A csuda vigye el, gondoltam, ez már az annyira rettegett zápor szele! (Semmiféle esővédő ruha nem volt nálam, és sátor sem, elvégre ez mégiscsak nemzeti park.) De akkor miért nem mozognak a lombok? Ez tán mégsem szélzúgás! És valóban, a bal kéz felőli mélységbe lezúduló patakok hatalmas forrásai tőlem jobbra, a Nagy-Kacsitán nevű hegy oldalában fakadtak. Vízfőnek hívják ezt a helyet, s úgy döntöttem, itt éjszakázom, különösen mert egy kidöntött fa közelében tűzrakóhelyet is találtam. Másnap reggel láttam csak be, mekkora szabálysértést követtem el. Szigorúan védett területen háltam, ahol külön tábla tiltott meg mindent a nézelődésen és a továbbhaladáson kívül.
Esti horror
|
A Vízfő egyik patakja
|
A bükki kék
|
A Buzgó-kő
|
Kilátás északra
|
Reggeli után útnak eredtem az átrajzolt jelzésű vidéken, keletnek, a Buzgó-kő felé. (A kék háromszög megszűnt, helyette a piros megy fel a sziklás oromra.) Én a bükki kéken ereszkedtem le a Harica-patak völgyébe, s csakhamar a Farkas-gödör fölött találtam magam. Egykor ez volt a Lillafüredi Állami Erdei Vasút végállomása, de mikor megépültek az erdészeti feltáróutak, forgalma visszaesett, és megrövidítették Taksalápáig. Ahogy én megfigyeltem, nem áll meg a Bükk-atlasznak az az állítása, hogy "1992-ben a vasút sínjeit Taksalápa és Farkasgödör-Örvénykő állomások között egyszerűen ellopták" – hacsak azóta legalább egyszer nem pótolták őket. Mindkét vég felől megvannak a sínek, bár bevallom, nem jártam végig az egész szakaszt, csak valamivel Farkasgödör alatt néztem meg még egy helyen. Viszont a sínek között csak gyalog érdemes mozogni, mert a növényzet lassan visszahódítja a terepet.
Kulcsosház
|
Elapadt forrás Farkas-gödörnél
|
Vasúti híd helye
|
Peronrom
|
Ezután a bükki kéken (mely a térképhez képest odábbköltözött) tovább csurogtam lefelé a Harica völgyében. A fakitermelők részben szekérrel, részben gépjárművekkel közlekednek, s ez utóbbiak gyalázatosan összemászkálják az egyébként sem tömegek járta csapást. Magam láttam, amint a markolókocsi nem mert visszamenni a saját maga mélyesztette sáros kátyúban, hanem brutálisan belekanyargott az erdőbe. Az alapkőzet itt igen mélyen fekhet, a patak hordalékába akár fél méterre is bevájhatják magukat az erdészet járművei, s ennek a biciklijét toló turista tud a legkevésbé örülni. Az ösvény helyenként roppantul gazos is volt, méltatlanul a színéhez.
Taksalápánál szénégetés maradványai látszanak, Mahóca felé nincsenek meg a sínek. Az Ivóvíz-forrás (!) vize egy arra járó erdész szerint hasmenést okoz. Innen murvaúton gurultam, majd másztam tovább (sérülésem miatt nehézkesen fékezve) a pár házból álló Fónagyságig, melyet közúti névtábla mutat be az arra járónak. Ugyanott "forgalomlassításra" (azaz fekvőrendőrre) és békákra utaló tábla is található, ami mindenképpen becsülendő. Mahócánál két társaságba is belebotlottam: három bringás srác és egy csoport hátizsákos fiatal; ez utóbbiak a síneken jöttek, Andókút felől. A Taksalápa felé induló sínek azonban hiányoztak. A varbói tanösvénynek már a kezdetét sem találtam (alighanem elgazosodott), ezért az aszfalton kapaszkodtam fel a sárga jelzésig. Útközben találkoztam egy serényen dolgozó fakitermelő-brigáddal (láncfűrész, traktor, s valahol egy lónak és egy markolónak is lennie kellett).
Taksalápa
|
Mahóca felől
|
Mahóca
|
Andókút felé
|
A jelzésen leereszkedtem Andókútig, melynek csakugyan idilli a környezete, ahogy a Bükk-atlasz mondja: bővizű forrás, gáttal felduzzasztott víz, alatta mesterséges tavacska és a közepére emelt esőkunyhó; a tó körül padok, szemétgyűjtők, tűzrakóhely. Egy ott reggeliző család szerint a helyben sátorozó fiatalok elfelejtették eloltani maguk után a tüzet, ami kevésbé nedves helyen komolyabb bajt is okozhat. Én itt ebédeltem, majd nekirugaszkodtam a kelet felé lankadó sárga jelzésnek. Ez a színéhez képest meglepő módon szinte végig járható volt; egy helyen, ahol a vasutat keresztezi, sok gazt láttam a sínek között. Úgy látszik, helyenként külön irtják is a növényeket, csak ide nem jutottak el.
Az Andó-kút (Lenke-forrás)
|
Tavacska
|
Gombaszedők
|
Ortástető
|
Ezután egy nagy rétség szélén végiggyalogolva megérkeztem a kisvasút Ortástető nevű állomására (külön megállóvágánnyal büszkélkedik), és mivel mást itt nem találtam, rögvest nekiláttam földutat keresni az aznapi utolsó célom, a volt Graenzenstein-bányavasút alagútjának nyugati bejárata felé. A térkép azonban egész mást mutatott ez ügyben, mint a terep (lehetett valami igazság a csondró-völgyi ember szavaiban), és akaratom ellenére háromnegyed óra múlva ismét a bükki kéken találtam magam, amely egy bezárt szeméttelep mellett végigröstelkedve befut Varbóra.
Varbó fölött
Kínomban én balra fordultam a betonúton, remélve, hogy a térkép által "régi vasútnak" titulált út még járható, és hogy el is jut az alagút kapujához. Titokban (igen életszerűtlenül) azt reméltem, hogy ez utóbbin fejlámpámmal felfegyverkezve át is hatolhatok, hogy végül kibukkanjak Miskolc szélének bányavidékén. Az eszembe sem jutott, hogy egy használaton kívüli, de nyitva felejtett alagút miféle szubhumán életformákat szokott vonzani, s hogy ezért az okos tanácsurak bizony bezáratják az ilyet.
Egykori vasút töltése
|
Az alagút szája
|
A "régi vasút" bejáratánál girhes fehér ló álldogált egy csűrfélében, körülötte cigány iparosok műveltek valamit, amit inkább nem akartam hosszabban figyelni, hogy el ne játsszam a bizalmukat. Találkoztam egy helyi gombaszedővel, aki megnyugtatott, hogy az alagút bejárata nem a szeméttelep alatt rejtőzik, viszont be van betonozva, ráadásul az odavezető út is igen gazos. Kíváncsiságból utánam iramodott két gyerkőc: egyikük egy vészesen kattogó olcsó montival tekert, a másik csak szaladt utána. Azt mondták, az alagúthoz vezető ösvény "nagyon csanálos." Ők nem is oda igyekeztek, hanem valami csúszkálóhelyükre a völgykatlanban. Öt perc múlva, a mérsékelt dzsindzsán átvágva (s ezzel is igazolva, hogy a helyieknek csak kezdetleges fogalmaik vannak a gazosság fokozatairól) végül megérkeztem a bejárathoz. Egy vaskos deréknyi lyuk kínált betekintést, s amit fejlámpám fénye mutatott, az a legkísértetiesebb álmaimat is lepipálta: az alagút ugyanis el volt árasztva!
Az egész túrán felhalmozódott nyúzódást és feszültséget megkönnyebbült kacajjal vezettem le. Hát így oldották meg a tanácsurak a helyzetet! Az alagútba idő jártával a hegy gyomornedve mindenképpen behatol, s ha a kifolyását gátolják, akkor a békákon kívül aligha fog oda gerinces élőlény beköltözni! (No ez nem feltétlenül igaz, én pl. láttam egy denevért.) Kijutottam a betonútra, békés lassúsággal áttekertem a hegyen és Lyukóbányán, megmosakodtam, majd vonatra szálltam. Otthon adtak egy tetanuszt és egy négyhetes gipszet az eltört kézfejemre. Ez a nyár végi túra mindent összevéve nem végződött rosszul.
