Délnek fordultam hát, és egyre többször gyalogosítottam magam. Az elágazásokban hol az iránytű segített, hol az út jellege (széles? letöréssel szegélyezett? keréknyomos? meredek?); néhányszor mégis vissza kellett caplatnom, mert leágazó földútnak bizonyult. Aztán egyszer csak valami elemlámpa pislogott rám a távolból, jobbról. Bár nem a főút volt, arrafelé kanyarodtam. Vadászok voltak, a Tízes-bérci-forrás melletti háznál aludtak. Szerencsét kívántunk egymásnak, s mentem tovább. A Barátság-kerthez – úgy láttam vagy egy óra múlva – egy autó hajtott be előttem, ezért új helyet kellett keresnem.

A fennsíki műútra kiérve legurulhattam volna a csókási kunyhóhoz, de sajnáltam eldobni a megszerzett szintet. Ezért föltekertem Szentlélekig a félig-meddig letakarított úton, és a Látó-kövek felé mozdultam. Mehettem volna a szokásos favágókunyhóba vagy a három-kúti barlangszállásra, de az előbbit olcsó önismétlésnek éreztem, az utóbbit pedig meg sem találtam volna. Ezért hát leterítettem matracomat a sziklák tövébe, a kék háromszög végénél lévő egyetlen lapos foltra. Bebújtam a zsákba, magam köré csavartam a ponyvát és aludni próbáltam.

Az éjszakát sikerült épségben átvacognom, s a csoki bekebelezése után egy-két óra alvásra is telt a hőtartalékból. Hajnalra azonban eleredt a hó. A kulacsot jó előre magamhoz vettem, így az nem fagyott meg – ellentétben a cipővel, melyben aztán úgy éreztem magam, mint egy jég közé tett körmös csülök. A szakadó hószemcsék elől a ponyva alá bújva öltöttem magamra a nappali (egyrétegű) viseletet. Ekkor még túlnyomórészt száraz volt a málhám.

A most is bővizű Mária-forráshoz kutyagoltam el reggelizni. A havazás abbamaradt, az erdészházakat arasznyi porhó borította. A túrának ez lehetett a csúcspontja. Aztán ahogy fölkanyarogtam a Farkas-nyakba a műúton, orvul esőt bocsátott rám az ólmos égbolt, és a mellettem elszáguldó gépkocsik alaposan kikerültek, nehogy beterítsenek latyakkal.

Sok síző téblábolt a parkolóban, és elég rossz volt a kedvük, mert nem erre számítottak. Két-három felvonó így is üzemelt, de a pályák kopottak voltak, és egész napos ázás sejlett föl az égen. A síház előtt készítettem néhány képet (bepárásodott lencsével), meg a parkolóban egy otthagyott lovasszánról, aztán a Nagy-mező felé iramodtam. Ezelőtt azonban megtekintettem a sípályák tetejét és a szomszédos katonai objektumot, mely előtt egy személyautó parkolt.

Az emelkedő egyértelmű volt a fárasztó tolással, miközben lábszárvédőm egyre vizesebb lett, talpszíja időről-időre hátralazult, így lassan bokáig vízben álltam. A lejtő pedig valóságos rodeónak bizonyult: a kásássá vált tízcentis hóréteg a legkisebb kormánymozdulatra is elvesztette folytonosságát, azaz oldalt megcsúszott. A korrigáló rántástól még erősebben kiszaladt alólam az első kerék, és a menet még szerencsésen végződött, ha egy dühös nyögéssel le tudtam talpallani az útra. De vagy ötször én húztam a rövidebbet: lovam az oldalára feküdt, előredobva engem az útfélre, általában négykézlábra. Ebből a szempontból a kerékvágások csupán a labilis egyensúly helyei voltak. És felülről sem szűnt meg az áldás. Mikor a Nagy-mezőre leértem, meggyőztem saját becsvágyóbb felemet, hogy ilyen utakon még a déli végeken sem lehet a mostaninál hatékonyabban haladni. A zsák is úszott már, a pizsama is, lucskos sapkám komikusan leliffent a szemembe, olyan lazára ázott. Kesztyűmből tízpercenként kifacsartam egy fél pohár vizet... Egyszóval, elment a kedvem a folytatástól. A fennsíkon két sífutó jött szembe, nagyot nevettek: "Azt hittük, mi vagyunk itt a legvadabbak, de tévedtünk."

Egyre jobban elfáradtam. A Kis-kőhát nyergében megváltoztattam a tervet: Rejtek érintésével a Hór-völgybe csurgok le, megalszom a hutaromoknál, majd holnap eldöntöm, hogyan tovább. Egyre kevésbé vonzott már Bükkszentkereszt, a Csókás-völgy és a Kisgyőrtől Cserépváraljáig tartó menetelés, minden bizonnyal hasonló járhatóságú földutakon. Találkoztam egy újabb csoporttal: ezek már visítottak, ahogy megláttak, vagy ahogy meghallották sűrű csatakiáltásaimat. ("Afrancba! Jaaj! Neee!")

A szerpentines, erős lejtőn még néhány fél-esést produkáltam, és ezek hatására tudatomba nyomakodott Eger és a negyed ötös közvetlen vonat. Talán meg lehet menteni egy napot az évből egy későbbi kis túrára. Felsőtárkány felé fordultam tehát, halálra váltan az egyre jobban lefagyó latyak miatt. Fékgumijaim a végüket járták, mindkét pár kesztyűm fagyos vízzel telítődött. A Hereg-rétnél igazítottam a bowdeneken, csokit nyeltem, majd leóvatoskodtam a faluig. Mintha egy más világba csöppentem volna: csendes, langyos eső, jól körülhatárolt hókupacok a kapuk előtt, a boltok felé kései vásárlók ügetnek.

A közvetlen vonat már elment, ezért már nem is bosszankodtam, mikor az egri benzinkútnál az első kerék ütemesen elkezdte "érezni" az úttestet. Még jó, hogy ezt a defektet nem a fennsíkon kaptam meg. Ahogy a lyukkereséssel bíbelődtem, arra vetődött négy cigánygyerek, tíz és tizennégy év között. Készséggel segítettek, fogták a kormányt, hajtogatták a belsőt, amiért persze kaptak is valamit. Beszélgettünk. Ők engem "bácsiká"-nak szólítottak, és nagyon illedelmesek voltak. Mondták is, hogy hova valók (egy közeli dűlő nevét), de elfelejtettem.