Életrajzi háttér
az északi túra bevezetőjéhez

Attól tartok, a bevezetőben olvasható áttételes célzásokat az elkövetők nem tudják felfogni, ezért elmondom a dolgot egyenesen is – hátha az évek során még idevetődnek. Nem jóvátételt várok tőlük (hiszen az alábbi vádpontjaikkal sem engem kerestek meg), hanem a saját lelkiismeretük felébresztését azzal, hogy eléjük tárom: mit műveltek. A külvilág előtt pedig leleplezem vádjaik rosszhiszeműségét, s így tisztázom magam. Ezt a jogot senki nem vitathatja el tőlem, ha nem akar kettős mércéje miatt Isten és ember előtt pironkodni. Volt munkáltatóm sem szoríthat sarokba a "szolgálati titok" ostorával, hiszen az egész kerületet bejárta az ellenem koholt vád. Ha az (aláírt) elbeszélés általi védekezéstől is eltiltanának, az az erkölcs leggyalázatosabb arculcsapása volna. (Amikor az előző iskolámban hasonló vádakkal támadtak hátba, az igazgató elhajtotta vagy hozzám terelte az illetőket, és a rágalom nem fröccsent ki az iskola falain. Ott azonban tudtam az áskálódók nevét is, ezért arról egyelőre semmi egyebet nem mondok.)

Hogy föl ne keltsem a belemagyarázás ösztönét azokban, akik önvédelem címén leginkább ráfogásokhoz folyamodnak, kijelentem: nem támadok senkit, nem keltem rossz hírét senkinek. Sem diáknak, sem tanárnak. Nevet vagy azonosításra alkalmas adatot nem közlök azokról, akikre panaszom van, s nemcsak azért, mert nem is tudnék. Volt iskolámról sem mondok rosszat – hacsak azt nem, hogy oda ilyen emberek is járnak. Azzal sem tud senki falhoz állítani, hogy "bizonyára elfelejtettem saját bűnömet," mint egyik-másik kiosztott feladatomat is. Hiszen magamnak legjobb ismerője én vagyok, s ez mégiscsak biztosabb emlékezet, mint amivel mások szavait elraktározom. Igenis tudom, mikor és mire mondtam, amit aztán a szelek szárnyán szerteröpítettek egynémely belátást nélkülöző fiatalkorúak. Igazamat fenntartom akár az egész világ ellenében is, mert az a tisztelet, amelyet az iskola tantestülete és volt tanítványaim iránt érzek, nem kötelez arra, hogy a sárfoltot hagyjam megszáradni az arcomon. Ettől nem leszek monomániás ellenségük az illetőknek: nem futom körbe Újpestet ezzel a leleplezéssel, hanem egy olyan internetes oldalra írom föl, amely a (naponta kb. tíz ember látogatta) címlaptól három ugrásnyira van. Az éles szavak pedig jogosak és helyénvalók attól az embertől, aki e mocsokpacni miatt az állását veszítette el. Rágalmazóm nem fizetheti ennek a töredékét sem.

Az első vádpont így szólt: "Nem érdekel, hogy érted-e; én leadom az anyagot és megíratom a témazárót." – Gyalázóim tiszta lelkiismerettel mondhatták utánam e szavaimat, de csak azért, mert a beszédhelyzet és a szövegkörnyezet menten kiszorult a memóriájukból. Help: kétszeri dolgozathalasztás és harmadszori magyarázat után valóban mondtam ilyet. És nem gúnyból vagy kitolásból, hanem a sokszori engedmények után végre a sarkamra állva. Aki ezt ellenem szóló bizonyítékként lobogtatja, annak elment az esze – ha volt neki valaha.

De mit is mentegetem magam: én vállaltam a hajnali ingyenkorrepetálásokat már három jelentkező esetén is (bizony, fizetést sem kaptam érte), én javítottam ki hetente a tét nélkül beadandó házi feladatokat, én adtam lehetőséget újrapróbálható felelésre, én fogadtam el meseszintű házi dolgozatokat még a lezárás napján is (bármiről, ami fizikával kapcsolatos, csak kézzel legyen leírva), én számoltam a fekete pontokat jóval a (máskor elégtelent termő) négyen túl a kitörlés reményében, és így tovább. Mindenben elmentem a szakmai és pedagógiai elveim határáig, s néha még át is léptem őket a diákok javára. Szolidáris voltam velük, minden észrevételt meghallgattam: ha máskor nem, legalább a szünetben. Senki nem mondhatott tekintélyelvűnek, sem felkészületlennek, sem kérges szívűnek. A többség, úgy tűnt, méltányolta a dolgot, mert a megszakadásig küzdött a jobb jegyért. Ezek a részletek persze nem juthattak el a többi iskola igazgatói irodáiba. Csakhogy aki engem a fenti váddal igyekezett elmeszelni, mindezeket megtapasztalta, és ezek tudatában okádta világgá gyalázatos rágalmait. Az Isten irgalmazzon neki.

A másik förtelmes bűnöm pedig ez a mondat volt: "Semmiképpen nem leszel jobb, mint hármas." – No igen, ez meg félévkor hangzott el: az átlagok kiszámítása és egyeztetése után, egy "nem lehetne-e mégis" kérdésre válaszul, és a fenti bőszítő mondat helyett így szólt: "Nem." Csak éppen a rágalmazó elfelejtette az előzményt is hozzátenni, mert akkor senki nem ugrott volna rá páros lábbal a becsületemre: "beskatulyázós, pofára osztályozó tanár!" Pedig ha valaki e téren méltányosan járt el az iskolában, az én voltam: mindenki tanúsíthatja, hogy három tizedtől fölfelé mindenkinek adtam javítási lehetőséget, holott a Csokonaiban a félévi osztályzatok effajta eldöntését nem javasolják, és kevesen is gyakorolják. A hármas tehát (fogalmam sincs, kié) az átlagszámítás és a házirend alapján jogos volt, mely utóbbi (nem mellékesen) törvényi erővel kötelez engem is, és semmi okom nem volt a fölfelé való héttizednyi "kerekítésre." És aki engem ezzel sározott, mindezt jól tudta, mégsem süllyedt a pokol fenekére szégyenében. Remélem, idővel tesz is valamit azért, hogy később se süllyedjen oda.

Más vádat nem is hoztak fel ellenem, de nem is kellett: a határozott időre szóló szerződés lejártakor nem kell indoklást adni. Az a suttogva terjesztett információ sem akart valódi indoklássá fejlődni, hogy "miattam nem jönnek a Csokonaiba a gyerekek. Munkáltatómtól pedig nem várhattam el, hogy előbb állítsa helyre az én tisztességemet, mint az iskoláét. Ha a rágalmazó nem feltétlenül erre számított is, mindenképpen a mostanában szokásba jött "hátulról fejbe" típusú elégtételszerzést gyakorolta. Bizony, már Voltaire kiadta a jelszót: "Hazudjatok, hazudjatok: valami majd csak rájuk ragad belőle." Helyesen mondta az apostol is, hogy az ember által bűnre használt testrészek legtüzesebbike a nyelv.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy bizonyos közegben nem érdemes nyílt sisakkal, tekintélyi szó helyett a partner belátására apellálva érvelni, mert ezt bunkósbottal használják ki. (Voltak ugyanis másfajta rosszakaróim is, de azok legalább szemből támadtak.) Az egyetem jókedvű légkörében (1992–7) és a Babits Gimnáziumban töltött első tanári éveimben elfeledtem a józan észnek ezt az alaptételét, s mivel az ország ez időben különösen nagyot roskadt egzisztenciálisan és emberségben is, a saját bőrömön kellett megtanulnom: a nyíltság veszélyes, Thomas Gordon pedig tévedett. Az őáltala feldicsért "én-üzenetek" (pl. "Nem esik jól nekem, ahogy beszélsz") fordítva sülnek el, ha a "partner" célja kezdettől fogva a tanár kikészítése, de legalábbis a munkával töltött idő megrövidítése.

Immár istenhozzádot mondok annak a pályának, amelyhez oly lelkesülten és olyan tiszta eszményekkel telve kezdtem kilenc éve, mint még kevesen; de csak az lett az eredménye, hogy kiszívták a véremet: a lelkesedésemet, az iskola nevelő szerepébe vetett hitemet, a jóindulatomat. – De félre a komor gondolatokkal: engem megvigasztal az a tény, hogy ebben az országban még az örökmozgó teoretikusai, a csillagjósok és a fengsui-babona terjesztői is képesek megélni, nem is beszélve a köztudat azon befolyásolóiról, akik még magyarul sem tudnak. Nekem pedig van néhány diplomám, tudok pár nyelven, értek ehhez-ahhoz, és Istennek hála, az egészségem is rendben van. És ha nem ér valami nagy csapás, ezúttal olyan munkát választok, amelyben nem mások agyának működése (?), hanem a magamé fog nekem gyümölcsözni.

A másik örömteli tény, ami a legnagyobb emelkedőkön is átsegített: velem egy időben bukott alá posztjáról az a megnevezni sem érdemes fő-fő herdátor, aki az "integráció" varázsigéjével és a "szegregáció" taszítószitkával hadonászva még a középiskolai felvételit is eltörölte volna, hogy így a diákok válogathassanak az iskolák között. No hiszen: ha a tanulókat nem is, de az iskolákat bizonyosan sikerült volna így egy szintre hozni! Szerencsére ez a birkaiskola-modell még a mostani híg viszonyok között sem valósulhatott meg: a fenti egyén miniszterelnöki főnöke a könyvében (Útközben) kifejezetten csak az általános iskolára nézve mondta kerülendőnek az iskolák burkolt "diákválasztási jogát."

Ugyanez a siralmas csődtömeg volt az, aki valamelyik őszre titoktartási kötelezettség törvénybe iktatásával lepte meg a pedagógusokat: a tanárt eltiltotta attól, hogy a diákjának esetlegesen megtudott vagy bevallott drogfogyasztását (mert a törvény összekoholói hangsúlyosan erre gondoltak e ponton) akár a szülőnek is elmondja, nem is szólva a gyámügyről vagy a rendőrségről. Aztán a közfelháborodás rákényszerítette, hogy legalább a szülőre nézve kivételt tegyen, de ezt a visszavonást (mellyel voltaképpen saját családellenes összeesküvésének metszette el a gyökerét) álnok módon "magyarázatnak" álcázta, hogy szakmai és politikai tekintélyét legalább külsőképpen fenntarthassa.

Hogy a kétszintű érettségi ügyében a minisztérium minő szánalmas kapkodásának lehettünk tanúi éveken keresztül, azt nem kell részleteznem sem diák, sem tanár előtt. Ezen évek alatt, mikor legalább a gimnáziumi évfolyamokra nézve érett és következetes tanterveket, tankönyveket és követelményeket kellett volna produkálnia, azt láthattuk, hogy még az érettségi vizsga tervezett tartalma, lebonyolítása és koncepciója sem forrta ki magát. A politikai színeket váltó minisztériumoknak az egymást agyonütő NAT, kerettanterv és új NAT körüli komikus lambadázása még csak nevetésre ingerelt; annál bosszantóbb volt, ahogy az új tankönyvek és feladatgyűjtemények rendre lekésték az érintett évfolyamokat, és akkor is tele voltak hibával. Az a tanár, aki szeptemberben végigülte az érettségi tájékoztatót, letöltötte az OM honlapjáról az éppen érvényes brosúrákat, fél év múlva már azzal a veszéllyel nézett szembe, hogy szülői értekezleten valami bődületes marhaságot mond, mivel addigra a brosúrák legalább felerészben elavultak.

A kapkodás beismerésének csalhatatlan bizonyítéka volt az a tény, hogy a próbaérettségi és az első új érettségi feladatsorainak szakmai színvonala (középszinten, ami a diákok túlnyomó többségét érintette) szánalmasan primitív volt. Ennyire rettegtek attól, hogy az éveken át bizonytalanságban tartott diákok leverik a lécet, ezzel ítéletet mondva a birkaiskolát propagáló miniszter fölött. Ennek a szakmai és politikai mélyrepülésnek csak a szükségszerű büntetése volt az emlékezetes tétellopási botrány, amely pl. matematikából teljesen érvénytelenné tette a vizsgát. A mindezért személyében felelős miniszter még ekkor is néhány meggyanúsított diákon akarta leverni saját ordító mulasztását, és ingadozó székét csak a kormányfő elvtelen jóindulata tudta megóvni a csúfos feldőléstől. De utolérte őt az isteni büntetés: 2006-ra már minden pártfogójának elege lett belőle, kibukott tisztéből, és neve jó időre szitokszóvá aszalódott a magyar iskolákban.

Németh Ferenc
2006