4. nap: VII. 8., szombat.
Mátraszőlős – Karancs.
83 km.

Mint minden nap, ez is kellemesen kezdődött. Pirkadatkor sátrat bontottam, éppen mielőtt elpöfögött mellettem egy kisfurgon. Leereszkedtem Mátraszőlősre, vizet töltöttem, és bevásárlás után továbbgurultam a Mátra felé. A tegnapról elhalasztott látnivalók egészen a kezem ügyében voltak már. A betűjét vesztett, kibelezett vasútállomáson két legényke várta a vonatot, amely azonban nagyot dudálva elrobogott mellettük. Megkerestük a rövidítőútként kínálkozó zöld keresztet a túloldalt burjánzó sarjerdőben, aztán értelemszerűen a pásztói országút mellett döntöttünk.

Itt népi építésű Palóc csárda zárva volt még, de előtte a szemétláda arról tanúskodott, hogy nem tartósan. Tar Lőrinc udvarházának romját kerestem a hasonló nevű községben, de sem kitáblázva nem volt, sem a térképen nem tüntették fel. Viszont az asszony, akitől megkérdeztem, azonnal megmondta. Szépen gondozott domboldalon áll az egyetlenként megmaradt romfal a templom tőszomszédságában, s le is ültem eléje reggelizni az árnyékba.

Ez a Tar Lőrinc (másként Rátóti Lőrinc) arról lett híressé, hogy az Úr 1411. esztendejében az alvilágba ereszkedék alá, és ott sok csodadolgot láta. Kegyes kulturista volt ő: azért zarándokolt a spanyolországi Compostellába és különböző más kegyhelyekre királyának útlevelével, hogy "vitézi tettekben gyakorolja magát s azokban gyarapodjék." A pokolnak fentebb mondott szája, amit Szent Patrik purgatóriumának is neveznek, voltaképpen egy büdösbarlang bejárata. Azt mondják, aki oda kellőképpen felkészülve lép be, minden kételye eloszlik a vallás igazságait illetően. De jaj azoknak, akik nem vértezik föl magukat hittel, gyónással, önmegtartóztatással s más kegyes cselekedettel, mert emiatt sokan "a halál szorításába kerültek, mások tisztátalan lelkek háborítása folyán mindörökre meghibbantak, olyanok is voltak, akik testestül-lelkestül eltűntek." (Tar Lőrinc pokoljárása. Magyar Ritkaságok, Bp. 1985, 226. o.) Lőrinc fölött is elénekelték a halottak litániáját és a temetési liturgiát, mikor öt nap böjtölés után új ingben és nadrágban térdre, majd arcra borult a bejáratnál. Aztán magához vett egy könyvecskét a hét bűnbánati zsoltárral, valamint több értékes ereklyét, és belépett.

Útjában gonosz lelkek rémítették, de a szent kereszt jelével elűzte őket. Aztán az ördög állt elé öreg zarándok képében, és megpróbálta rávenni az Úr Jézus megtagadására, de a kereszttől ő is elfutott. Harmadik kísértőként egy gyönyörű asszonyszemély igyekezett elcsábítani, hasonló egy korábbi szeretőjéhez, de ez is ördögi utánzatnak bizonyult, és lelepleződvén elkotródott. Végül Mihály arkangyal jelent meg előtte, és megmutatta neki rokonait, barátait, jótevőit és gyermekeit – egyetlenegynek a kivételével –, amint a tisztítótűzben gyötrődtek. Látott még sok mást is, amit azonban nem mondhatott el a ránk maradt beszámoló szerzőjének, Jacobus Yonge dublini jegyzőnek, de az őt eddig bizonytalanságben tartó kérdésre – hogy minémű dolog a lélek, ha anyagtalanként is szenvedhet – megkapta a választ.

A későbbi korok énekmondói azonben mást is tudni véltek Tar Lőrinc látomásából. Eszerint a vitéz egy tüzes ágyat is látott a pokolban, amely urát-királyát várja vala, a négy sarkán egy-egy elkárhozott nemesemberrel. Aztán felismerte magát Zsigmondot is a tüzes-kénköves fürdőben. Az eset érdekessége az volt, hogy mikor a király elé tárta látomását, az nem fejeztette le, hanem a pénzért mondott misék erejére hivatkozott: "... lészen arról nagy gondja, / mint ő ágyát pokolból kiiktassa, / és hogy menyországra igazgathassa." És el is zálogosított több szepességi várost Lengyelországnak, hogy az árán felépíthesse a Szent Zsigmond-templomot. (Valójában a velencei háborújára kellett ez a pénz.) Tinódi, aki ezt az epizódot beledolgozta a királyról szóló krónikás énekébe, mégis úgy vélte, hogy Tar Lőrincnek lett igaza, mert diplomáciai ügyessége és műveltsége mellett Zsigmond hiú, erőfitogtatásra hajló és csapodár ember volt.

Tartól egy ugrásnyira van csak a Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentelt sztupa, ahová kellőképpen felöltözve és lecipőtlenedve léptem be. (A dohányzás és a húsevés is tilos a kapun belül a hely szentsége miatt.) A székely világutazó a magyarság őshazáját kutatta, "azt a helyet, ahol a legelső magyar ember született." Életét legalaposabban Baktay Ervin írta meg, aki maga is megjárta Kőrösi Csoma útját 1928-ban. A református székelyt, aki nemigen evett húst, és az indiai angolok közt is úgy élt, mint egy tibeti láma, 1933-ban bódhiszattvává, azaz afféle buddhista szentté avatták Japánban. Az itteni sztupát pedig a tizennegyedik dalai láma szentelte fel 1992-ben.

Kőrősi Csoma Sándor útlevél nélkül, igen lapos erszénnyel hagyta el az országot 1819-ben. Viszonylag zökkenőmentesen eljutott Teheránig, ott azonban egy végrendeletet írt, majd örmény ruhát öltve gyalogolt tovább. Hol a zord hegysivatagok, hólepte hágók, hol háborúk és rablóbandák hírei kényszerítették eredeti tervének módosítására, így Közép-Ázsia és Mongólia helyett Indiába és Ladakba (Nyugat-Tibetbe) jutott. Itt megtanult tibeti nyelven is, mert azt remélte, hogy a lámakolostorokban feljegyzéseket olvashat a magyarok valamiféle rokonairól. A szent és tudományos szövegek azonban ettől függetlenül is egyre erősebben magukkal ragadták. Egy fűtetlen szobában lakott háromezer méter magasan, kezét csak akkor húzta elő ruhája alól, ha lapozni akart. Pénzt alig küldtek neki az angolok, akik tanulmányaival megbízták, ezért gyakran nyomorgott. Szerzetesek voltak a tanítói, le is fordított tőlük egy rövid összefoglalót a buddhizmusról. De legnagyobb műve a tibeti szótár és nyelvtan volt, amellyel felnyitotta a világnak a tibeti irodalom elzárt kincsesházát. És amikor végre feltárult volna előtte maga az ország is, hogy a magyarok rokonainak vélt ujgurokat felkeresse, a malária végzett vele ötvennyolc éves korában, 1842-ben. Sírja Dardzsilingben található. Saját feljegyzései nagyon szűkszavúak, azokat is rendszerint megbízóinak írta. Ki tudósnak, ki ábrándozónak tartotta életében, s csak szótára megjelenésekor ismerték el képességeit a tibeti nyelv és irodalom terén. És hogyan vélekedtek róla a magyar kortársak? Sokan félreértették eredményeit és kipécézték hibáit. De lelkes csodálója, Széchenyi ezt írta róla: "egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve." Az Akadémia 1909-ben többek között e szavakat is emléktáblára vésette a helyszínen.

Csoma alakját Jókai beledolgozta És mégis mozog a Föld című regényébe, Barkó Pál néven. Egy székely népmese is olvasható a helyszínen róla, ilyen bájos részletekkel: "Temérdek földön, a kutya- és farkasfejű emberek hazáján éji időben szerencsésen keresztülhatolván, eljutott a csúszómászó állatok országába, melynek színét a mérges kígyók, békák és gyíkok hemzsegő serege borítja. Az ember itt csak úgy utazhatik, ha egész testét üvegbe foglaltatja." Ezen is átvágott, és egyszercsak elérkezett a világ végére. "Negyven nap és negyven éjen kellene a sötét tengeren utazni, míg az ember oda érkeznék, ahonnan elevenen lehet az égbe bémenni." Csoma nekivágott, de a haragos tenger visszavetette a partra. Ott aztán leült és belelógatta lábát a világ végébe, ahol senki nem járt, mióta Isten a világot teremtette. Aztán fejét egy titokzatos öregember ölébe hajtva elaludt, és föl sem ébredt többet. "Ennek így kellett történnie, mert az Isten azt rendelte, hogy azon ember, ki a világ végét elérte, egyszersmind saját élete végét is elérte légyen. Az ősz lélek Csomát szépen eltemette és megsiratta; a tenger hullámai őt a mai nap is siratják."

A sztupa előtt indiai teázó várta a vendégeket, kis bódéban képek sorakoztak Tibetről, a buddhizmus nagyjairól, szertartásokról. Árnyéksátrak alatt buggyos ruhájú lányok gyakoroltak valami rituális táncot, s a sztupa előtti térségen hangosítók, ültetők serénykedtek. Valami nagyobb rendezvény készülődött, de nem maradhattam tovább. Tőlem eléggé idegen marad ez a vallás már csak ama szöveg miatt is, amit a sztupa közepén motorral forgatott, hétszázmillió mantrát tartalmazó "imahengerről" olvastam a falon: "Az imakerék szüntelen körbejárása az igéket mozgásba hozza és életre kelti, így az áldásuk szüntelen terjed minden irányban, és áthatja az egész világot. [...] Egy egész emberélet nem lenne elég annyi mantra elmondására, amennyi megáldja a világot a kerék egyetlen fordulata alatt." No hiszen, az áldásnak ez a motorikus felfogása méltatlan a magukat nemes céllal sanyargató szerzetesekhez. Sajnos saját házam táján, a protestantizmusban is akad példa efféle babonaságos szómágiára: "Ha elég kitartóan ismételsz valamit, akkor a szavak nyomot hagynak a szíveden. Ha pedig beépülnek a szellemedbe, akkor kontrollálni fogják az életedet." A szerző a "hit-mozgalom" atyja, néhai Kenneth Hagin: óvakodjon tőle, aki magának jót akar.

Utam észak felé vezetett, a Sámsonháza fölötti Fejérkő várába. A falu névadója a XII. században élt, amikor Vak Béla igyekezett a maga királyságát minden eszközzel megszilárdítani. Ellenfele Borics volt, akit Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem lánya szült Könyves Kálmánnak – azazhogy Kálmán szerint valaki másnak. Az elkergetett feleség Kijevben húzta meg magát, Borics már ott született. Ennek ellenére egész pártja volt neki magyar főurakból, köztük Sámson is.

Ama lovagias korban egy vak király valóságos istencsapásának számított, és Sámson is e szavakkal rontott be II. Béla király Sajó menti táborába (Heltai Gáspár Magyar Krónikája szerint): "Mit csinálsz hitvány eb? Üdő volna, hogy ördegbe mennél egyszer. Többet használna az országnak az Boricsnak esze, hogynem te vakságod. Jobb volna, hogy apádnak példája szerént egy kalastromba laknál, minthogy az országot akarnád bírni. Ki ördeg követne téged az hadakozásban, holott te magad nem vezérlheted magadat? Vaj ördegi merészség stb." A haditanácsban ülő urak üldözőbe vették Sámsont, aki menekülés közben végül a Sajóba fulladt. Vára nem sokkal élte túl őt, a huszita portyák nyomán dőlhetett össze végleg.

A vár fehér építőköve, amelyről nevét kapta, a hegytől délre lévő sziklából való. Egyetlen fala áll még úgy-ahogy, emléktábla és ismertető mögött. A tisztességes turisták köszönetet mondhatnak a tetőt benövő ürömért és szamárkóróért, melyek közül az első kapaszkodót kínál, a második pedig megakadályozza a vandál hajlamú ostromlókat abban, hogy az egyébként könnyen megközelíthető várat széthordják a tűzrakóhelyeik köré.

Visszatértem az országútra, ahol az országos hírű geológiai feltárás információs táblái fogadtak. A vulkáni kőzetet itt vékony mészkőréteg fedi, ami azt bizonyítja, hogy a kitörések után a környéket egy időre elöntötte a tenger. Az ismertető táblák leírják, milyen lehetett az a kitörés, melynek során pár centis kődarabkák (lapillik) hullottak a sekély tengerbe, és a vízbe ömlő láva a keletkező gőztől buborékos lett.

Ezután az idő szűkében elhatároztam, hogy a visszafelé már egyszer bejárt útvonalon átvágok Hollókőnek. A Zsunyi-patak Kisbárkánytól ered, és nyugatra folyik, lassan mélyítve széles völgyét. Mellette nagyfeszültségű távvezeték mutatja az irányt – arra az esetre, ha a földút nem volna eléggé meggyőző. Előttem egy biciklinyom kanyargott, s megállapíthattam, hogy otthagyója valamivel vállalkozóbb volt nálam a tócsák környékén. Az alsó szakaszon egyre erősödő zúgás adta hírül, hogy a kőbánya most is dolgozik, és a robbantásokat még órák múlva is hallani lehetett. Természetesen mindkét irányból be lehet menni a bánya parkoló- és feldolgozóterületére, és fényképezni is szabad. Mindenesetre ajánlatos beköszönni az őrházba, mert a kutyák bizonyosan nincsenek állandóan láncon.

Ebédelni egy régi kőhíd peremére ültem le az országúton, napernyő alá. A távolban feltűnt a hollókői vár, de ekkor már tudtam, hogy oda csak később juthatok el. Ebédeltek azok a lábasjószágok is, amelyeket jobb kéz felől láttam, villanypásztor mögött. Megpróbáltam a lehetetlent: hogy négy órára Ipolytarnócra érjek, amíg nyitva van a bemutatóhely. Ha tudtam volna, mi vár még addig, nem siettem volna félannyira sem.

Nem Szécsényre gondolok elsősorban, a fejedelemválasztó országgyűlésnek erre az érdemes városára, mert azon csak csak átszáguldottam. Csupán a híres ferde tűztornyot fényképeztem le (állítólag egy világháborús bomba tehet róla), meg a Forgách-kastély alatti, bekerítkezni készülő tavasparkot, s elhatároztam, hogy a következő nekifutáskor ide is beiktatok egy nagyobb megállót.

Néhány kerékpárost lehajrázva továbbvágtattam észak felé. Egy terménytároló után kis kápolna következett jobb kéz felől, melynek rácsos kertjéből alkalmi őrszerepben kis kutya csaholt felém. Nógrádszakálnál mellémkanyarodott az Ipoly, jól látszott néhány túlparti község templomtornya. Rárósmúlyadon még egy érdekes kupolás épület is áll mellette, de közelebbit egyelőre nem árult el magáról.

Hanem egyszer íme, vörösre pácolt fatábla hirdette ki a jobb oldalon, hogy a Palóc Grand Canyonhoz érkeztem. Ezt a rövid, de a kavicsos üledékben igen mélyre vágódott szurdokot a Páris-patak munkája alakította ki, és a hirtelen esőzések nyomán még ma is görögnek rajta lefelé a jókora lecsiszolódott kövek. Úgy döntöttem, hogy itt leszállok, és az elkésést is vállalva felmegyek a végéig. Kalimpáló kezem sűrű szúnyogfelhőbe ütközött, és csillogósra izzadtam magam, mire eljutottam azon helyek egyikére, amelyeket a szurdok kezdetének lehet nevezni. A lassan szélesedő és mélyülő völgy hangulatát a képek egészen jól visszaadják, és velem sem történt semmi érdemleges egy háromméteres mélység fölé történő vakmerő kimászástól eltekintve. Ennélfogva megengedhetőnek tartom, hogy a tájleírás helyett egypár drámai jambusban szóljak azokról, akik rámtapadtak és életemet megkeserítették. Ha pedig derék emberek olvassák, nyilván örülnek a stílusbeli változatosságnak.

Véradás
Tanmese egy jelenetben.

Szereplők:
        Célszemély,
        Vérszívók
.

Helyszín:
        Egy sötét völgy az országban.

Történik:
        Nehéz időben, még komiszabb évek előtt.

Őrszem:
        Naplopók! Az ínyeket ma nem kaparja spájzi vér:
        Ímhol áll a völgytorokban emberarcú célszemély!

Célszemély (sebesen talpal):
        Ej, ti ronda vérszopók, a rosseb jött miattatok,
        Én hazám e völgy, varázsa vonz, ezért kattogtatok.

Vérszívók (utánaerednek):
        Ráfaragtál: itt a vámjog minket illet, senki mást.

Célszemély (lelassul, liheg):
        Üsse kő, de tartsatok be vendégjogot, jószokást.

Vérszívók:
        Fáradunk, s az illem elmarasztal ám, ha így rohansz.
        Hintaló, madárijesztő, birka légy, ha jót akarsz.

Célszemély:
        Engedek, ti lusta népek, új meg új döféseket.
        Így se megy? De tompa lett vevőberendezésetek!

        (A vérszívók mérgezett nyilakat lőnek
        a célszemélybe, aki hadonászni kezd.)


Vérszívók:
        Ezt kapod cserébe! Tűrd csak! – így beszél a rendelet –
        Mert az érdekünk a főszabály a többi elv felett.

Célszemély:
        Hol van itt a jog, hiszen ti véradóra lőttetek,
        S véradónak lenni társadalmi hasznú közszerep.

        (Odasóz nekik. Azok fölrebbennek
        és teli torokból süvöltöznek.)

Vérszívók:
        Aj, cudar szadista lény, te véradásra képtelen,
        Híred átfut öt hegyen meg körbezeng a völgyeken,
        Nyíleső követ: ha elpucolsz is, meggebedsz, piszok.

Célszemély:
        Nesztek egy tükör, hogy végre szívetekbe lássatok.

(Elfut.)

Ilyen váltságot fizetvén megszabadultam tehát a szúnyogok karmai közül, és az első kínálkozó helyen az Ipolyba vetettem magam. A kellemesen hűvös vízben kiázott belőlem a harci düh, és kimászás után higgadtan vettem tudomásul a mérő üzenetét, hogy fél négy van. Valahol lejjebb gyerekek ugráltak a folyóba.

Litkén elmaradt mellettem egy otthagyott homokzsák-töltés, aztán az elágazásba kiírt nyitvatartást megpillantva belenyugodtam a sorsomba: az őslábnyomokat majd a következő alkalommal tekintem meg. A napnyugta messze volt még, így csak Tarjánból tervezhettem volna visszafordulást, de a nagy távolság miatt ez pazarlás lett volna.

Mihálygerge egy angyalszoborral, majd egy gémeskúttal gazdagította gyűjteményemet. Karancskeszin megvacsoráztam a parkban, ahol egy eléggé kopott tábla ismerteti a falu történetét. Itt lakott Zách Felicián, a hírhedt merénylő a XIV. században. Egy leágazó utcában harminc-negyven autó állt: valamelyik kertben kirakodóvásár és mulatság volt, cirkusszal és bömbölő gépi zenével. Aztán Karancslapujtőn elém ugrott a 727 méteres Karancs, és ezentúl minden erőmet arra tartalékoltam.

Az átvevőhelyen lévő kiírás szerint egy kiló vargánya ötszáz forintot, a "vargánya II." pedig kétszázat ér. (Nyilván az ehető tinórugombákat nevezik így, megkülönböztetés nélkül.) A Kalmár-Makara-féle gombáskönyv a nyolcvanas években hivatkozás nélkül azt mondta, hogy személyes szükségletre két kiló gomba szedhető – de e jogszabálynak ma sehol semmi nyomát nem találtam. A közelmúltban tiltólistára tettek tíz-húsz gombafajt, olyan ritkákat, hogy az egyszerű gyűjtő aligha botlik beléjük. A szigorúan védett területeken azonban semmit nem szabad leszedni, még a közönséges fajokat sem. Állítólag a közeljövőben születik egy új jogszabály, az minden gombára érvényes lesz.

A térkép mutatta zöld jelzést még a faluban elvesztettem, s ezúttal is működésbe lépett bennem a turistabüszkeség, ez a régi hiba: nem gyalogoltam vissza fél kilométert, hanem a kellően szélesnek tűnő és jó irányba induló földutakra bíztam magam. Azonnal bele is futottam egy tanyába: csak a néni volt otthon, felnőtt fia a hatalmas vadkárok ellenére is kitart a gazdálkodásban. Meglepő módon csak szárnyasaik vannak, meg pár tábla szántójuk. A néni megmutatta, mennyire összetúrták a vaddisznók az egyiket, s elmondta, hogy nagytestű kutyájukat agyarára vette és megszaggatta az egyik. A másnapi kilátói fényképek közé bekerült e tanya felülről is.

A patakra fektetett gyalogátkelő után induló földutat valószínűleg erdészek, favágók használhatják, mert elágazások nélkül is egyre vészesebben vékonyodott. A fákon föl-fölbukkant valami ősrégi piros jelzés. Makacsul törtem fölfelé, böglyökkel a sarkamban. Aztán a völgy összeszűkült, s a meredek szurdokban az út egészen elfogyott. Először balra próbáltam egy mellékvölgyet keresni, aztán visszafordultam jobbra, és bőségesen izzadva, fürdőgatyára vetkőzve rézsútosan tolni kezdtem masinámat a meredek parton. Eközben találtam másfél kiló vargányát. Végül felértem a mesés állapotú zöld jelzésre.

A folytatás már sokkal könnyebb volt: a keresztbedőlt törzseket már levágták és elvonszolták, és a jobb oldalon friss víz is fakadt. Egyre erősebb kaptatón kellett megmásznom a Karancs és a 687 méteres Kápolna-hegy közti nyerget, ahol egy emlékkereszt fogadott. Nem haboztam, merre menjek: beállt a szürkület, a kilátás elveszett, és határhegyen aludni még én sem szoktam. Kilencre fenn is voltam a közelmúltban helyreállított Karancs-kápolnánál.

Legnagyobb döbbenetemre két ember üldögélt az előtte lévő padon! Szépen köszöntem, és megkérdeztem: ugye nem zavarom-e őket, ha itt alszom. A félhomályban öreg turistáknak látszottak, holott hamarosan kiderült: hajléktalan házaspár ütötte fel tanyáját a mellékoltár alatt, vaskorlát mögött. Az asszony nagyothallott, a férfinak is elég lassú volt a felfogása, de ahogy végignéztek rajtam, megértették, hogy nem vagyok hasonszőrű azokkal a durva fickókkal, akik időnként feljönnek ide, hogy éjbe nyúlóan mulatérozzanak vagy őket piszkálják. A déli lejtő tetején kényelmes turistaszállást alakítottak ki kályhával, priccsekkel. Majdnem itt aludtam, de sok volt a szúnyog (egy hegytetőtől szokatlan módon), ezért sátrat kellett vernem – az esőtől való féltemben mégsem odakinn, hanem a kisebbik rakott köves helyiségben. A nagyobbik ugyanis rémesen füstszagú volt.

A hajléktalanok elvonultak alkalmi szállásukra, én pedig megzuhanyoztam és bebújtam a sátorba feljegyzéseket írni. Valami rágcsáló egész este motozott az oldalra nyíló üregben, ahová a szemetet rakták be egy nagy műanyagzsákban. Kimentem, oldalba rugdostam, azzal csönd lett. Elalvás előtt még hallottam, ahogy lent Salgótarjánban valami bulin az Edda azt énekli:

...Éles késsel rám vadásztok,
Ha megtaláltok, kicsináltok,
rosszak.