Gönc (Zempléni-hg.)
erdei iskola, 2006. május 8–12.

A turistaszállón szívesen fogadtak bennünket, noha a berendezés állapota lehetett volna jobb is. (Itt éppen egy zárat próbálunk megjavítani.) De a környékbeli vagány motoros kandúrok is próbára tették idegeinket, amikor lámpaoltás után bemásztak a szomszédos iskola udvarára, s onnan vernyákoltak ledér és ocsmány felhívásokat a lányok ablaka alatt. Ezért aztán rájukhívtam a rendőröket, és a többi napon csakugyan nem jöttek el éjszaka, csupán nappal lógtak ott nőcskéik társaságában az udvarunkon – ekkor viszont a szálló őre rajtuk tartotta a szemét. Mindazonáltal idebenn is volt néha ajtócsapkodás és -rugdosás, zenebömböltetés, esti alhatatlankodás. Szerencsére rajtunk kívül csak néhány vendég volt a szállón.

Ebéd után voltunk kénytelenek megtenni a bejárt kis túrát (12 km) úgy, hogy vacsorára vissza kellett érni. A résztvevők becsülendő erőfeszítéssel járták meg a távot, dagasztották a sarat, s a vége sem maradt le annyira, hogy háromnegyed óránál többet késsünk. Sajnos a Sólyom-kő és az Amadé-vár kimaradt, de a kolostorromot sikerült megfognunk.

*

A másnapot Telkibányán töltöttük. Meglátogattuk a kopjafás temetőt, a kápolnát az ispotályromokkal, majd betértünk az ipartörténeti gyűjteménybe is.

Kijövet találkoztunk Bartók József túravezetővel, és a Kecske-hátra kapaszkodtunk fel a hajdani aranybányászat emlékei után. Megtudtuk, milyen messzire köpött ki egész szikladarabokat a vulkán, hogy kell kiszedni a kullancsot, és merre néz a fák mohos oldala. Sajnos a Teréz-táróban magasan állt a víz, így oda nem is talpaltunk el.

Horpa (riolitkeresés)

Itt meg kalcitot lelhetni.

Pihenőház a Mátyás király-forrással szemben

*

A harmadik napon helyben maradtunk: legelőször is megnéztük a "huszita" tájházat. Megtudtuk, miért röhög a fakutya (csizmahúzó a saroknak való bemélyedéssel), és hogy miként szolgált a kihúzható asztalágy. Megtekintettük a pincét a menekülőjáratokkal és a gönci hordóval, láttuk a füstöskonyhát és különféle kézműipari eszközöket.

Habaró

A gönci hordó

Arra jártunkban betekinthettünk a gönci önkéntes tűzoltók szertárába, ahol az elnyert díjak és fényképek voltak kiállítva, no meg Szent Flóriánnak, a védőszentnek a szobra. A legszebb ajándék az volt, hogy – bár nem beszéltük meg előre – a parancsnok megengedte, hogy beüljünk a tűzoltóautóba és szirénázzunk. Ez év februárjában ők is részt vettek a Hejce mellett lezuhant szlovák katonai repülőgép felkutatásában.

Ma is használt gázló

A bibliatörténeti kiállítás erős csalódást okozott. A jelenlévő fiatal hölgy ugyanis inkább térítő prédikációt tartott és a gyerekeket az élet értelmével kapcsolatban nyaggatta, mint hogy szép mesélősen elmondta volna a reformációt és a templom berendezésének értelmét. A bibliákat ezután érthető módon kisebb érdeklődéssel méregették a mieink.

A templomban figyelmet érdemelt az ifjak karzata, a férfi és női padsor, úrvacsoraasztal, szószék, fölötte szószékkorona. A csilláron pelikándíszítés: e madár a régiek felfogása szerint saját mellét sebzi meg, hogy vérével kicsinyeit táplálja. Ezzel Krisztust jelképezi, aki halálával váltotta meg az egyházat és a kenyér és bor jele által szüntelenül táplálja az úrvacsora sákramentumában (szertartásában). A régi úrvacsoraasztal latin feliratának értelme: "Ez a szent találkozás gyógyszert ad minden betegnek, aki tiszta szívből bánja bűneit."

Ebéd és némi pihenő után felmásztunk a Sikora nevű dűlőn lévő kaszálókra a lógó krepp papírok alá szórt cukrokat megkeresni, illetve bámészkodóktól mentes sorversenyezés céljából.

*

A negyedik napon Veres Lajos "csuprosmesternél," azaz fazekasnál jártunk, aki már jó ideje felhagyott a mesterséggel, kilencvenéves lévén. Elmesélte élete folyását és a korongolás műveletét. Sajnos a mezőgazdaságot az ötvenes években tönkretették, a százon felül való tehénből mára a tizede maradt meg, így nem kelnek a csuprok, szilkék és bögrék. A mester fia ugyan kitanulta a fazekasságot, de nem folytatta.

Ezután hideg ebédünket magunkhoz véve Pálházára buszoztunk, és megnéztük a vadászati, erdészeti és természetvédelmi kiállítást.

A kisvasút indulásáig volt egy óránk ebédelni, sétálni egyet a perlitbánya felé, aztán felszálltunk. Nálunk kisebb és nagyobb gyerekek is utaztak a vonaton, nézelődtek, énekeltek és fényképeztek, míg a mieink egy része zenei dugasszal a fülében élvezte a természetet.

A kisvasút vissza is vitt bennünket, s hazafelé Telkibányán át kellett szállni. Ezt kihasználva kerestünk egy sziklát az Ósva-völgyben, és meg is másztuk.

*

Az utolsó napon meglátogattuk Menyhért Jánost, a szíjgyártómestert. ("Hitel nincs! Ne is kérjen! Mert ha hitelt adok akkor meg van a harag!" stb.) Az ő ipara is leáldozóban van, a múzeum meg is vette a berendezést és a munkadarabokat. Javításokkal, kisebb munkákkal még foglalkozott 1995-ben, mikor a Tájak-Korok-Múzeumok 521. számú füzetkéjébe bekerült, de ma már azzal se nagyon. Részletesen elmondta, melyik szerszám mire való, és emlékül néhány szíjat adott nekünk.

Csordakút

Az indulásig még maradt annyi időnk, hogy felsétáljunk a római katolikus templomba. Ez királynői kiváltságot élvezett, aztán a reformátusoké lett, akiket viszont a jezsuiták kitettek onnan, és ezután barokk belsőt nyert. Sajnos néhány diák még azt sem tudta, hogy nem szabad a templomban elektronikus játékkütyüt babrálni, az oltártérbe bemenni (!) és a gyóntatószékbe beülni (!!), így nekik figyelmükbe ajánlok egy máshol talált turistanevelő feliratot és egy templomi illemkódexet a negyvenes évekből, amely ugyan ma már csak a híveknek szól, de némiképp megmutatja a lakótelepi, zömmel vallástalan emberpalántáknak is, mi itt a szokás. Ma a nem hívőknek nem kell keresztet vetniük vagy térdet hajtaniuk, de mindenképp komoly méltósággal és tapintattal járjanak a templomban. Aki az ilyen intelmekre fittyet hány, az bárdolatlanságával nem annyira az Istent sérti meg (ő főként a hitetlenségre, a becstelenségre és az erkölcstelenségre haragszik), hanem a templom építőit és használóit: saját őseit és kortársait, azaz a gyökeret, melyből kinőtt, és amelyből kultúráját meríti (ha van neki).

De ha nektek korszerűbbre hangolt szavak kellenek, legyen elég azt mondanom, hogy amikor belépünk egy templomba, akkor vendégségbe megyünk az Istent tisztelő emberek házába, sőt a római katolikus felfogás szerint magának az Istennek a házába. És másnak a házában a vendég köteles alkalmazkodni, különben szégyenletes kidobatás és életre szóló sértődés lehet belőle. Ahogyan pedig vendégségben nem köpködünk a szőnyegre, sem az asztalra nem tesszük a koszos cipőnket, de még az asztalfőre sem ülünk – úgy az üres templomban sem szabad mobilozni (akkor inkább maradjunk kinn), hangosan fecsegni, hiányos öltözetben bájainkat fitogtatni, szaladgálni, nevetgélni, enni, inni, rágógumizni, zenét hallgatni, a berendezésre "poénos" megjegyzéseket tenni.

Istentisztelet alatt még tapintatosabban viselkedjünk: ilyenkor nem való járkálni, beszélgetni, fényképezni. Vannak helyek, ahol a templomba nem szabad rövidnadrágban vagy térdnél rövidebb szoknyában, illetve kivágott, vállat nem takaró ruhában belépni. A fényképezési tilalmat ki szokták írni a bejáratnál, de ha nincs, akkor is illik megkérdezni, szabad-e.

A templom fölött az ősi szokás szerint temető van: errefelé nem borítják ki az embert huszonöt év után a sírjából, ha nem fizet. A tisztán fehérlő vagy elmohosult ódon sírkövek, a gyepes hantok és susogó lombok megnyugvásra szolgálnak, azonkívül ez az a hely, ahol biztosan találni vizet a kulacsba. Persze aki fiatalságában nem gondol öregségére és halálára, és másokét is csak fitymálva vagy közömbösen nézi a híradóban, netán csak ahhoz szokott, hogy szórakozzék rajta a filmeken, az a temetőt nyomasztó, kerülendő helynek, netán egyenesen kísértetfészeknek fogja tartani. De a kereszténység nem a halál vallása, hanem az életé, még akkor is, ha valakinek egyelőre csak az inkvizíció rémtettei meg a keresztesháborúk jutnak eszébe róla.

Ezután hamar a vonat felé tértünk. Gyorsaságom fokozására elhozott bicajom teherhordóvá változott, majd két átszállást hajtott végre Abaújszántón és Szerencsen. Baj nélkül, beszélgetve és szórakozva értünk el Pestre. Néhányan megkérdezték, hogy kell Göncre eljönni (szülőkkel), a kedvükért ideírom a szálló telefonszámát: (06)46/388-052, (06)30/348-2402. A címe: 3859 Gönc, Károlyi Gáspár u. 31/b.