8. nap: VI. 29.
Rezi vár – Rum
83 km.

A piros hajnal negyed hatkor ébresztett, úgyhogy volt időm szétnézni. Ujjongva láttam, hogy az éjszaka köd ereszkedett a keleti lapályra, és a korai időpont jóvoltából még fényképezhető is maradt. Ide-oda szaladgáltam rálátást keresve. (A nem-panorámás kép jobb szélén még a sztupa is rajta van.)

Aztán a nyugati fal ötlött a szemembe, amely omlásai dacára is méltósággal nyújtózkodott a felkelő Nap sugaraiban. Majd keletre néztem: ezen a legmagasabb falrészen Donbassz, DMB, Szverdlovszk és más cirillbetűs feliratok ékeskedtek: szovjet katonák keze nyoma a hetvenes évekből. A rezi bázisról Marton Sándor kollégám mesélt egyet-mást. Egy újabbkori kézjegy (Kovács Z. Röszke) azonban minden mást lepipált: úgy látszik, ezen a helyen csak ordítva lehet még firkálni is.

Az ismertető (magyarul, németül és oroszul) elmondja, mely családok birtokolták a várat a századok folyamán. Talán a legérdekesebb részlet, hogy Mátyás halála után az országba betörő Miksa (az orosz szövegben naiv módon: "Микша") római király, későbbi császár hadai rövid ideig Rezit is megszállva tartották. Utánanéztem: ő egészen Székesfehérvárig nyomult, aztán a sereg zömével hazament. Dobzse László megválasztott király seregei aztán Kinizsi és Báthori István erdélyi vajda vezérletével visszafoglalták a várak nagy részét. Már ekkor felsejlett a negyven évvel későbbi helyzet: az urak egy része a lengyellel, másika a némettel tartott, de a változatosság kedvéért Ulászló testvére is haddal jött Magyarországra trónt követelni. – A rezi várat aztán a XVI. század végén hagyták romba dőlni, mert rosszul fizetett, csekély őrsége úgysem tudta volna sokáig tartani. Katonai jelentősége ezzel megszűnt, azóta is omladozik. 1998-ban a keleti fal nagy része a mélybe zúdult, azóta veszik komolyan az állagmegóvást. A jelenleg is (úgy-ahogy) zajló régészeti munkálatokra néhány műanyagfólia utal a legmeredekebb lejtőre néző árkokban. A hegytetőt igényes turistapihenővé építették ki: sorompók tartják távol az autókat, és több vécét is felállítottak.

Mivel a várba egy feljárat van, visszaereszkedtem Rezibe. Az utat bőven termő eperfák szegélyezik, olyan is lett tőlük a kezem. A falu határában nádfeldolgozó vállalkozás kínál többféle szolgáltatást. A kisbolt előtt ősz hajú, de sebesen térülő-forduló csizmás ember szólított meg, és pár mondat után kiderült, hogy minden idegennel ezt csinálja. Szakállára mutatott: "Vegyen le!" – "Mit vegyek le?!" (Azt hittem, az én szakállam zavarja.) – "Hát engem, a gépével!" – Hogy a kép eljusson hozzá, be is mutatkozott. A boltosék szavaiból úgy láttam, hogy afféle bohókás mindenki kedvence lehet.

A faluból nyugat felé, igen erős lejtőn jutottam ki a reggeli felfalásának szent helyére, egy lengő szőke fűvel benőtt rétre. Teli hassal azonnal kedvem is támadt, hogy egy nyúlfarknyival megtoldjam az éjszakát a réten guggoló tölgyfa alatt, így a csomagjaimon kaparászó szarvasbogár léptei az igazak álmából vertek föl egy kurta óra múlva.

Zalaszántón az ősi templom képénél fontosabbnak találtam a kapura függesztett "Templomi illemszabályok"-at (egyházi jóváhagyással, Veszprémben kiadva), melyeket a helyesírás alapján valamikor a századelőn fogalmaztak, s azóta csak újranyomtak. Úgy vélem, abban a korban, amikor az évzáró ünnepélyeket egynémely igen tisztelt szülők nyegle testtartásban, farmerban és pólóban végigbeszélgetik, -mobilozzák és -rágózzák (a Himnuszról nem is beszélve), nem haszontalan az ilyen szájbarágós tilalomtáblák kifüggesztése. Alkalomadtán a saját bejáratunkra is tehetünk hasonlót. Ennek a mostaninak a szövege a következő:

Templomi illemszabályok

1. A templom szent hely, Isten háza és a mennyország kapuja. Azért bejövet és kimenet a szenteltvizet ne fecskendezzük széjjel, hanem csupán keresztvetésre használjuk és jobb térdünket (nem a balt!) földig hajtva köszöntsük a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtőző Úr Jézust. Ha ki van téve a Szentség, akkor két térdet kell hajtanunk. Általában térdenállva kell imádkoznunk a szentmise alatt Úrfelmutatástól áldozás utánig, saját szent áldozásunk után legalább 10–15 percig s a kitett Szentség előtt szentségimádáskor, szentséges misék, litániák alatt. Kivétel, ha valaki gyöngeségből nem birja a hosszabb térdenállást. A pap áldását is mindig térdenállva és magunkra keresztet vetve fogadjuk.

2. A templomban nem torlaszoljuk el a bejáratokat, hanem beljebb megyünk, nem tolakodunk, nem nézegetünk jobbra-balra, hátrafelé, nem imádkozunk félig hangosan és nem beszélgetünk! Köpködni a templomban nem szabad!

3. A férfiak helye a padokban főbejárattól jobbra, a nőké balra van.

4. Ne foglaljuk le a padok sarkát, nehogy a később érkezőknek rajtunk kelljen átmászniok. Nem formálhatunk jogot közös padokban egy megszokott helyhez, nem áll jogunkban mást onnan elküldeni. Illetlenség zsörtölődést kezdeni a templom szent falai között. A fiatalabbak, főkép a gyermekek, vonakodás nélkül engedjék át helyüket a padban náluk idősebbeknek, öregeknek.

5. A szentmise, prédikáció, litánia stb. kezdeteker legyünk már a templomban és csak a befejezés után távozzunk el onnan! Súlyos neveletlenség istenszolgálat, prédikáció közben be- és kijárni a templomból, hacsak súlyos ok, vagy rosszullét nem kényszerít bennünket erre. Az ajtókat ne csapkodjuk, nyitva se hagyjuk, hanem csendben nyissuk és csukjuk be!

6. Katolikus nő nem szentségteleníti meg az Isten házát szemérmetlenül rövid, kivágott vagy átlátszó ruhákkal. Ilyenekben a szentségekhez sem járulhat.

7. Fölöslegesen ne csevegjünk, ne köhécseljünk, hangosan ne sóhajtozzunk, olvasónkat ne csörgessük, a templomban idestova ne járkáljunk, mert ezzel is zavarjuk mások áhitatát. Főkép közös istenszolgálat alkalmával ne viselkedjünk feltünően. (Pl. kitárni a karokat, a földet csókolgatni, a földön csúszni stb., megteheti kiki magában, ha a szíve súgja, de nem a nyilvános istenszolgálatok alkalmával.)

8. A pap imádságára hangosan és értelmesen feleljünk mindnyájan, egyszerre és lehetőleg egyhangon. A közös énekben is vegyünk részt, különösen ha jó hanggal és jó hallással áldott meg bennünket az Isten! Az éneket azonban – ezt sohase feledjük – mindig az azzal megbizott kántor vezeti.

9. Virágot, pénzt ne tegyünk az oltárra, terítőkre, hanem vigyük a sekrestyébe s mondjuk meg, hogy hova szántuk. A pénznek a helye pedig a perselyben van!

10. A templomban Istennel és magunkkal foglalkozzunk, ne pedig másokkal! Hogyan imádkozik N, miért sír X, miért késett Y, ki ez az ismeretlen Z, milyen a ruhája: mind nem a mi dolgunk! Az sem a mi kötelességünk, hogy másokra rászóljunk: ne nézegessen, ne térdeljen, vagy álljon ide vagy amoda, stb. Gyerekre csendesen rászólhatunk, kivált ha rosszalkodik, felnőttre azonban nem, kivéve a súlyosan megbotránkoztató eseteket. A felnőttek, főképpen a szülők, tanítsák, intsék gyermekeiket illedelmes viselkedésre a templomban, ministrálás közben és a sekrestyében. Egyáltalán mig a templomban tartózkodunk, Istennél legyen minden gondunk és gondolatunk! A világias gondokat és gondolatokat hagyjuk erre az időre kívül!

Dicsértessék a Jézus Krisztus mindörökké!

Ugyanitt ki voltak függesztve a veszprémi főegyházmegyében 2003. elejétől érvényes stóladíjak is: olvasott mise 600 Ft, énekes mise 1200. Csendes esketés 2000, orgonás esketés 10000. Temetés kántor nélkül 2000, kántorral 8000. Sírkőmegáldás 2000, harangozás harangonként 500. Anyakönyvi keresés 1000 Ft. (Az biztos, hogy ezekből nem gazdagodnak meg a falusi plébánosok.)

Mivel a faluban nem leltem kutat, a vásárolt tejben (és vajkrémben) pedig nem akartam fürödni, valami létesítményt kerestem, ahol hivatalból van víz. Találtam is, mégpedig az egy éve megnyitott műemlék Kotsy-vízimalmot.

A patakot már elvezették, így a bemutató kedvéért szivattyú emelt föl vizet valami ciszternából, az megforgatta a rekonstruált vízikereket, így imitálva a malom működését. De a pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest még ez is figyelemreméltó volt, akkor tudniillik a malomban szinte semmi nem volt, még hengerszék sem. Úgy vásárolták össze a berendezést, s a gondnoknő sem molnár volt korábban: amit tudott, úgy leste el a szakmabeliektől. A kiállított gépek közt volt egy dízelüzemű mindenesmotor, egy háromfelé szolgáló gabonaválogató, sok kovácsszerszám és egyebek.

Zalaszántó másik nevezetessége a közeli sztupa, azaz buddhista kegyhely. A kilencvenes években épült, többek között dél-koreai és osztrák támogatással, a helybeliek és az erdészet segédkezésével. A sztupa (Európában a legnagyobb) "Buddha szellemét, bölcsességét, minden élőlény iránti együttérzését és szeretetét is jelképezi. A béke, a megvilágosodás és a boldogság jelképe." A bejáratnál felirat: "Megszentelt terület," és pár szép mondat, köztük ez: "Ne átkozd a sötétséget, gyújts világot!" A tisztáson körbe-körbe fonalakon szanszkrit nyelvű imaszövegek. Nagy meglepetésemre nincs hová "bemenni", csak körbejárni lehet, mivel tömör betonból készült. A kupolát vízcsurgás nyomai éktelenítik el, de messziről még mindig vakítóan fehér. Belsejében Buddha tanításai, ereklyéi és egy 24 méteres életfa található, de látni csak a Buddha-szobrot lehet, amely előtt gyertyát vagy füstölőt szoktak gyújtani. Én ez alkalommal beértem egy pánsíppal is. A kegytárgyárus azt mondta, hogy a rongálók elkerülik a helyet, mert a szerzetesek folytán olyan kisugárzása van, amely elriasztja őket. Nohát, legyen az ő szavuk szerint.

Tanösvényt is berendeztek, amely ismerteti a Kovácsi-hegy geológiáját és erdőtársulásait. Ez a hegy a Dunántúli-középhegység legnyugatibb tagja, harminc méter vastag bazalttakarója alól a nyugati peremen a szelek kifújták a homokot, s a lebillenő kőtömbökből kialakult az ún. bazaltutca. A hegytetőn szorong a Vad-tó, amelyet száz éve még csónakkal lehetett járni, mostanra azonban a homokbányák okozta repedéseken elszivárog a vize, vízgyűjtője összeszorult, és nyaranta kiszárad. Régi gazdag tőzegmohás társulásai is jórészt kipusztultak. Ezt nem is találtam meg, mert a térkép kissé félrerajzolja az utakat.

Behatoltam viszont a bazaltutcába (gyalog, fülledt melegben), és megcsodáltam a kibillent bazaltlapokat és a Vadlány-barlangot, amelybe a monda szerint egy szerelmi bánatába beleőrült leány költözött be, de más elnevezések szerint Savanyú Jóska is használta, illetve a parasztok rejtették ide terményüket a Rákosi-féle beszolgáltatási rendszer idején. A rajz szerint a repedésbarlangnak több terme is van, és még denevérek is lakják. Föléje, a sziklapárkányra turistapihenőt építettek.

A hegyről aszfaltúton lejutottam Nagy- és Kisgörbőre, ahol három óra tájban alig láttam mozgást. A sárga jelzés régen lehetett fölfestve: szegényes porták mögött, borzasztóan elvadult szekérutakon vezetett, és a kívánt 450 éves szelídgesztenye megmutatása helyett a szőlőhegyen át orvul kikanyarodott az országútra. Folytatását azonban a Nagy-hegy gerincén el tudtam csípni (ezt újabban frissítették is), így fél ötkor megebédelhettem a nevezett fa tövében. Sajnos már alig él, de újulata fennmarad a szelíd dombok díszéül, a régi hatalmas szelídgesztenye-erdők hírmondójául. A közelben egyébként sok közepes példány is található, de egyik sem olyan jelentős, hogy a térkép külön jelölné.

A hegytetőn idős emberek hajolgattak a szőlők tövéhez, egy kicsit beszélgettünk. Aztán nyeregben ereszkedtem vissza az országútra: élveztem, hogy az alig használt úton is simán gurul a gép, első csomagjai magabiztosan félrehárítják a növényvilágot. Mikor azonban rutinszerűen végigvizsgáltam a kereket, egy afféle sárfolt csak nem engedett, s mikor körmömmel egy kissé erőltettem, nagy sziszegéssel kiugrott helyéből, elárulván tüskei mivoltát. – Még ilyet! és a tegnapi huppogás okát sem leltem foltozás közben. A lejtőkön mintha minden ütemben rúgtak volna egyet a hátsón, úgy kilökődött oldalra, igen bizonytalan érzést okozva.

Messziről iderémlett egy tűzvész, aztán a sümegi várhegy. A nap eléggé megöregedett, így nem tettem kitérőt oda (voltaképpen csak az aznapi megyék számát növelte volna), hanem északnak, majd nyugatnak fordultam. Zalavégen egy kalapos szent (Vendel vagy kicsoda) szobra vigyáz a bárányokra és ökrökre, mintha valami békebeli mezőgazdász lenne. Én legalábbis mindig így képzeltem el Tessediket vagy Nagyváthy Jánost, a Magyar házi gazdasszony és a Practicus magyar tenyésztető szerzőjét. – Csehimindszenten nem találtam Mindszenty (Pehm) József bíboros hercegprímás és pártvezér szülőházát. Pedig őt mostanában egyre többen "szentnek kiáltják" (egy propagandakönyv címét idézve), annak dacára, hogy mások szerint rideg királypártiságával és melldüllesztésével ő hozta rá a magyarországi római katolicizmusra a vörös reakció teljes dühét. Nagy Töhötöm, a szabadkőművessé vált jezsuita a legkeserűbb és legmegvetőbb szavakkal ostorozza azért is, hogy közvetve hozzájárult a Kalot szétveréséhez, amely az élő katolicizmus fenntartója lehetett volna a nehéz időkben. Ha ő lesz a háziszentje a jelenben egy hasonló lelkületű egyháziasságnak, az sokat leleplez annak indítékaiból. Én mindenesetre továbbgördültem a Rába felé, egy Mária-Jézust lefényképezve, amelyben mindkettőnek császári koronája volt, de az előbbié a nagyobb.

Csipkerek után hosszú zöld átmenet várt rám, víztoronnyal, bekerített szelídgesztenyéssel, vízmércével (Csörnöc-Herpenyő). Egy helyen az út mellett egykori fahíd pillérei tocsogtak a sötét vízben. Ez már a Rába völgye: sás és békák mindenütt. Sajnos a jeli arborétumot kihagytam, de úgy gondoltam, holnap lesz rá idő egy nagy pótkör keretében. Ez egyike volt annak a nagyszámú tévedésemnek, amelyek miatt a túra hátralévő része inkább fejvesztett menekülésre, mint ráérős országjárásra kezdett hasonlítani.

Fél tízre elértem Rumot, és hogy észrevétlen maradjak, a rábás képen bal felől látható gazmentesített sávon (amely nem út) elindultam szálláshelyet nézni. Mindeközben föltámadt a szél, és kövér cseppeket menesztett a nyakam közé. Ettől minden szóbajöhető kémszemély visszaszivárgott a házába, s akár a híd alatt is alhattam volna – de én biztosra akartam menni. Még azután is, hogy az irtás véget ért egy derékig érő, járatlan szedres dzsumbujban. "Sátorhely, csak egy sátorhely!" – hörögtem az erősödő záporban, bicajomat ráncigálva a bizonytalan mélységű gaztengeren át, és úgy száz méter küszködés után ki is jutottam a parti földútra, amelyre vígan letérhettem volna az országútról is. Egyre bőszebben üvöltött a szél, egyre sűrűbben hullott az eső. Az első kellőképpen átlátszatlan facsoportot ki is néztem hálószobának, tapostam alatta egy sátornyi helyet, majd felállítottam házamat a csalán közepén. Ezután az elemek tombolása közepett kibotorkáltam a holtághoz, és egy jóízűt fürödtem benne. No igen, ez az előnye az ítéletidőnek: hogy szúnyog sincsen...