1. nap

[800] Hidasnémeti – Gönc – (P négyzet) Helle-völgy – (dózerút) Kis-patak – (D szekérút) Cicés-rét – Sólyom-kő – (P) Amadé-vár – Pálos kolostorrom [2000]

A juhakol

Hideg eső kopogására ébredtem. Hiába halogattam nyolcig az előkecmergést, nedvesen kellett elcsomagolnom a sátrat. Az erdőszéli út felázott agyagja betapadt a sárhányóm alá – már most ízelítőt adva a vulkáni kőzetek mállási termékeinek fizikai sajátságaiból. A Hernád régi hídján néhány elmosódott felirat (H.szurdok 97 és mások): valószínűleg vízitúrázók feljegyzései. Egy dombháton áttekertem Göncre, amely egyelőre elég hűvösen fogadott: a buszmegállóból munkába (?) igyekvő férfiak kacagtak a rövidnadrágomon a jéghideg esőben. Bevásároltam, majd a vas-műszaki boltban vettem egy fanyelű kést is, sok szenvedés okozóját.

Megnéztem a leendő szálláshelyünket, néhány nyitvatartást és árat, aztán a talpas-fokozatba kapcsoltam, és a r.k. templom és a temető mellett rámerészkedtem a piros négyzet jelzésre. Megállapíttatott, hogy szép időben érdemes ide följönni, mert a szőlők közül pazar kilátás nyílik a (2001 óta) városi rangú településre. Én pedig elszenvedtem mindent, amit a maga idejében remélhetőleg ki fogunk hagyni: a kerék a fékeknél és a pálcáknál megint teletapadt agyaggal, kétszer bokáig merültem a turistaút csuszamlós, sárgás matériájába, és nagyon izzadtam a szemetelő eső dacára. (A vasárus is megmondta, hogy a szomszédja az erdőgazdaságnál dolgozik, de három napja nem mentek ki a terepre.) Aztán egy laposabb részen megpihentem, megreggeliztem. A szalonna vágásakor az ismeretlen kés egy óvatlan mozdulatával megsértettem a bal kezem középső ujjbegyét, és olyan bőven dőlt a vérem, hogy még horrorfotót se tudtam készíteni róla. Körülpólyáltam, aztán a továbbiakban bebabázott ujjal végeztem minden szükséges munkát a sátorveréstől a fékpofacseréig.

A jelzés egy kerített csemetés mellett fenyvesbe váltott, és elhagyta a Blehi-patak medrét. Ezután már csak kisebb csermelyek kerültek a lábam alá, s májusra ezek is elapadnak majd. A vidéken húszéves talajrendezés barázdái mutatkoznak, a turisták szerencséjére éppen lejtőirányban. Az eső lassan elállt.

Mikor vége lett a kapaszkodásnak, jó harántirányú murvaúton találtam magam, amely mellett aztán ki is tartottam. Egy fordulóból jól látszott a 700 méter fölötti Borsó-hegy: hólepel borította. Kapaszkodás közben csakugyan feltűnt néhány friss, olvadó hófolt az út mentén, egy vadetetőnél. Nem az egész telet átvészelt kérges maradványok voltak ezek, hanem tegnap vagy azelőtt született, puha, húsos példányok, s ha beleléptem egyikbe-másikba, úgy roppantak, mint karácsonykor az első hó. Nem éltek sokáig: másnap hasonló magasságban szinte semmi havat nem találtam.

A leendő túrának egyik célja előttem magaslott: az Amadé-várat Károly Róbert egyik főúri ellenlábasa építtette a XIII. század végén, s mostanra is állva maradt belőle egy faldarabka. Otthon az asztal mellett azonban hosszabb túrát ötlöttem ki, hogy e várat felülről közelíthessük meg. Ehhez a Cicés-rétre kell felmászni a Kis-patak völgyének jelzetlen szekérútjain. Az ám, de a dél felé igyekvő út olyan krisztustalanul dágványosnak tűnt, hogy csaknem meghátráltam. (A Kis-patak vizének negyede azon folyt szembe.)

Aztán úgy döntöttem: eddig is gyalogoltam, s ezután sem fog nehezemre esni ugyanez. A bicajt elrejtettem a fenyvesben, és két csokival, egy sisakkal meg egy fényképezőgéppel nekivágtam a meredek, göröngyös és sáros szekérútnak. Egy névtelen forrásnál padocska kínál enyhülést melegebb időben; a vízhozam megbízhatónak tűnik.

Érdemes is volt gyalogtúrázóvá vedlenem: az út elhavasodott, majd több elágazástól erősen el is vékonyodott. A fenyőfákon súlyos hópamatok ültek; állandó surrogással szakadtak a tűlevél-avarra és a nyakam közé. A Cicés-rét az atlasz fényképe szerint hónaljig érő füvű tisztás, nyírfákkal; most csak sás-zsombékokat láttam, meg egy kivágott nyírfacsoport csonkjait. Felbukkant keresztbe a piros jelzés. A jégképződmények gyűjteményébe bekerült a hókásával fedett tócsa mintája, amelyet a fölötte lévő faágakról hulló vízcseppek pettyegettek ilyen tarkára.

Innen rövid kitérőt tettem a hejcei Sólyom-kőre, amely felülről és alulról is csodás kilátást kínál. A turistaúton több lábnyom és egy biciklinyom is megjelent. Vízszintes és függőleges hóborítottságú erdőben egy keveset gyalogolva én is körüljártam ezt a nevezetes andezittornyot. Különösen jól mutatnak a sziklaoszlopok alján lévő széles hasadékok. Az ormon rögtönzött fakereszt áll; valakinek alighanem itt ért véget az élete. Ha öngyilkosról volt is szó, az ide kilépő túrázóknak jó lesz vigyázni, mert a gömbölyded sziklatetőn kevés fogódzó akad.

[Valójában a 2006 februárjában a közelben lezuhant szlovák katonai repülőgép utasai emlékére állították, amíg méltóbb emlékmű nem készül. Anyámék egy erőműves túrán ugyanerre jártak, és látták is a letördelt fákat meg az összejárt felszínt. Természetesen a szlovákok kutatták át a roncsokat, de azóta már mindent elszállítottak, így most már bárki odamehet.]

Egy lenyitható résű (működő) és egy megrogyott vadászles nézett rám a piros út mellől, ahogy keletnek fordultam. Aztán következett a várt ereszkedés az Amadé-vár irányába. Egy közelmúltbeli nagyüzemi fakitermelés felső peremén haladtam; kidőlt fák és vagdalékok hevertek mindenfelé a csapáson. Ide sem érdemes kerékpárral jönni. Aztán nemesebb és épebb tájékra érkeztem: a vár fölött egyre nagyobb szikladarabok alkottak folyamatos letörést a keleti lejtőn. Maga a vár maradéka alig nagyobb egy szobafalnál; a sziklák miatt érdemes ellátogatni oda, akár alulról is. A vártól északra kilátóhely is található; én mindenesetre nem kerestem (maradjon újdonság későbbre is). A keskeny ösvényen a visszaereszkedés száraz időben nem jelenthet gondot.

A várfal maradványa

Ez a külső sánc lehetett.

A bicaj épségben a helyén volt, de a lakat alig akart kinyílni, s utána körbeforgóssá is vált. Ez a hiba valamilyen kapcsolatban lehet azzal, hogy maga a kulcs is tönkrement a napokban: kiesett belőle egy tartópöcök, amitől a dobja lötyögni kezdett. A későbbiekben tovább romlott a helyzet: a lakat már a kulcsot sem fogadta be, s másnaptól a városi-falusi kitérők alkalmával mindig csak kézzel nyomtam össze, a kulccsal blöffölésképpen a lyuk mellett matatva.

A közeli hosszú réten kovácsoltvas bográcstartók állnak a tűzrakóhelynél, aztán párszor át kell gázolni a Kis-patakon, mivel az ösvény lassan eltér a túloldali dózerúttól. Erre a váltásra a csoportos túrán ráérünk majd a kisfenyves után is, mert ahogy a benne haladó piroshoz ragaszkodtam, erős szedresek tanúsították, hogy ez bizony gyalogút. Ahogy visszatértem a sziklák országába, több keresztbefekvő fatörzs mondta utánuk ugyanezt.

A tervezett cél egyre "közelebb jött," azaz lemondtam az estére tervezett kis-bükki-völgyi folytatásról, és a pálos kolostorromhoz érve eldöntöttem: a másnapi jobb fényképek reményében itt alszom. Hajnali háromkor néhány éles és erős vakkantás hallatszott a közelből, megtoldva egy rövid, elhalkuló vonítással. Háromszáz méterre lehetett, és azonnal farkasra gondoltam. Ezt a "Vaóó!" kiáltást aztán a Pengő-kőnél is hallottam huzamosabban, este tízkor és reggel ötkor. Aztán a sátoraljaújhelyi kálváriánál azt mondta egy arrafelé futó biológiatanár, hogy őz vagy szarvas riasztójele lehetett, esetleg valami madár. Ez utóbbit ki tudom zárni (nagy tüdőből jött, erős és mély hangon), de az előbbit nem – bár nem követte semmiféle nehéz test csörtetése, ágropogás, ilyesmi. Mindenesetre beszélgetőpartnerem elmondta, hogy már évek óta járja a Zemplént, de farkasnak egyszer látta – a nyomát.

Békapeték