Bakony
kerékpártúra, 2005. X. 31. – XI. 3.

1. nap (X. 31.)
30 km

[9³⁰] Bakonyszentlászló – Ördög-rét – Kitaibel-emlékoszlop – Vinye – Hódos-éri üdülőházak – Pápalátó-kő – Hálóvető-árok – Zabolai út – Noszlopy-kunyhó romja – Kék-hegyi földvársáncok – Tűzkő-hegy. [18⁰⁰]

Bizony, az országnak ez a derék és nagymúltú hegysége is megérdemelt tőlem négy napot – gondoltam, miközben a reggeli vonat Veszprémből észak felé kapaszkodott velem a Cuha-szurdokban, amelyet a vasútjárta völgyek között a legszebbnek tartanak az országban. Bakonyszentlászlón szálltam le, és fél tízkor rögtön el is mellőztem az Árpád-kori ev. templomot, mert úgy véltem, a nekitámasztott bringa a lelkészé, és istentisztelet kezdődik pillanatokon belül. Reformáció örömünnepe volt ugyanis ezen a hétfőn, és útinadrágom nem tisztelte volna az Istent ehhez méltón. Rövid bevásárlás után a Bottyán János-forrás üde környékére vetődtem, ahol a nagy generális 1707 októberében kúráltatta magát. A betonkockába foglalt kút éppen nem adott semmit; környékén focipálya, kissé elhanyagolt díszmedence, EU-csatlakozási emlékoszlop áll. Fölötte az Esterházyak építtettek egy érdekes barokk kerektemplomot, de ez zárva volt. Szélesen sütött a Nap.

Bevásárlás és egy csoki eltüntetése után az országúton megközelítettem az Alsó-Cuha-szurdokot. A néptelen, alaposan bekerített Zsargó-erdészlak mellett elhaladva, a murvaútról letérve megérkeztem egy tágas tisztásra, melynek szélén négy autó parkolt. Néhányan szalonnát sütöttek, mások a patak völgyében kapaszkodtak fölfelé. Reggeli után én is ezek nyomába eredtem.

Miközben egy reménytelennek tűnő hegyoldalbeli zsákutcából igyekeztem esés nélkül lekecmeregni, egy középkorú, őszes úriember szólított meg bakancsban, fényképezővel a kezében: nem akartam-e megnézni az evangélikus templomot? Kiderült, hogy az övé volt ama bicikli, nem a tiszteletesé. Végre, egy rokon-műfajbeli turista! Elbeszélgettünk különféle utazási és éjszakázási módozatokról. Ő persze nem kerékpárral jött ide, s mint kiderült, megvolt rá az oka.

Hamarosan szembetalálkoztam a többi autó utasaival. Fiatalok voltak, mindkét nemből, és készségesen felajánlották: segítenek átemelni a bicajt a kényes részeken. Szerencsére nem szorultam még rá az ilyesmire, noha mire a szurdok szelídebb részére értem, beláttam, hogy ide tényleg gyalog érdemes eljönni.

A szurdok végén a S+ jelzés cserbenhagyott: mint kiderült, iránytű híján a Zsidó-rét közepébe tévedtem. Eközben érintettem egy pusztává lett házhelyet (betonalapból karók álltak ki, talán gazdasági épület lehetett); majd némi zsombék-akrobatika után följegyeztem egy tetővel fedett, szeméttel telehordott kútgyűrűt. Végül a P+ által érintett murvaút-csomópontban találtam ismét magamra a térképen. Azonnal elzarándokoltam Kitaibel Pál (orvos, botanikus, ásványtudós stb., 1757–1817) kissé elbillent kopjafájához a síneken túl, aztán lefotóztam egy bicajom fölé tornyosuló tölgymatuzsálemet.

Vinyén megtöltöttem kulacsomat, és a vasútállomás meg a Pokol Csárda körül csoportosuló nagyszámú turistának távolról intve a hódos-éri üdülőházak felé indultam. A Fenyőfőt mutató, mégis Szentlászlónak irányzott kerékpárostábla csavarjait saját kezemmel húztam meg az elágazásban. Kisgyermekes család jött velem szembe a Z jelzésen az utolsó üdülőnél – mármint az utolsó kész háznál, mert egynek az alapbetonja jócskán a fák közül vigyorgott rám. Rövid tolás után elértem a Likas-kőt: két-három méter magas sziklatömbben négykézláb végigmászható folyosó nyílt. Magamhoz vettem fényképezőt, fejlámpát, és kúszni kezdtem. Aztán megtorpantam: bentről gyerekhangok szóltak, de fény nem jött felőlük. Talán fentről hallatszik be valami, mormogtam, és akcióhoz készültem, vagyis elrejtettem a lámpát és akkumulátorát egy szögletbe, letámasztottam a gépet, és beállítottam valami hosszú záridőt. A hangok azonban egyre erősödtek, és semmi jelét nem mutatták annak, hogy a gyerkőcök szabályos barlangtúrán volnának. Inkább bújócskának vagy kalandfilmesdinek tetszett a dolog.

A fotók elkészülte után kihátráltam, és a sziklatetőre felkapaszkodva megláttam a gyerekek szüleit a másik bejáratnál. Mind jól fel voltak öltözve, s el is kelt a meleg ruha a fél háromkor már csípősülő hidegben.

A Pápalátó-kőt ezen a nyáron a vadászok elrabolták tőlem, ezért a mai nap nagy győzelmének tarthattam, hogy kiállhattam a párkányra. Pápa sajnos nem látszott, nemhogy az ausztriai hegyek – de a kiugrón néhány leányka sütögetett ezt-azt a parázson. Tanárnőjük valamilyen verseny keretében hozta ide őket. Köszöntem, csináltam nekik egy csoportképet, majd leereszkedtem a hegyről ebédelni. Éppen azon a magaslesen kentem meg a kenyeremet, ahonnan júniusban elpisszegtek vala a jelenlétüket semmi más módon nem jelző vadászok.

A piros jelzésen azonnal vissza is fordultam a hegy felé, és a Hálóvető-árkon két keréken küzdöttem föl magam – szinte egészen a Zabolai útig. Erről a Noszlopy-kunyhó romja felé tértem le, melyet a az atlasz szerint a hatvanas években magára hagytak, holott korábban négy ágy és főzési lehetőség várta itt a turistákat. Valóban menthetetlen már: falai alig magasabbak embernyinél, mindössze két tetőgerendája maradt, rajtuk két fatörzs fekszik keresztbe. Ami mindenkié, az senkié – ez a szemlélet, úgy látszik, már a régi világban is hódított.

Tovább kapaszkodtam a Kék-hegy széles hátán, és gyalog kitértem a földvárhoz, melynek sáncai a kiírás szerint 3500 évesek. Az idő jócskán megvénült, szálláshely után kellett néznem. Az országos kék betorkollása előtt kiszemeltem oldalt egy jótékonyan takaró kiemelkedést, fölvertem a sátrat, és a csillagos ég alatt egy csikorgósat aludtam.

2. nap (XI. 1.)
45 km

[6⁴⁵] Tűzkő-hegy – Kőris-hegy – Ördög-lik – Parajos-tető – Tönkölös-hegy (Likas-kő) – Bakonyújvár – Gerencemalom – Bakonybél – Hideg-völgy – Vörös-föld (Kis-Pápavár, Nagy-Pápavár) – Királykapu – Régi vasút ÉK – Hídpillér – Móricháza – Murvaút – Királykapu – Régi vasút D. [18³⁰]

Ébredés után azonnal fölkapaszkodtam a Kőris-hegyre, amely kezdetben rózsaszín kilátással csábított, de a szürke párába burkolódzó táj nem marasztott sokáig. A tornyon már nincs rajta a figyelmeztető felirat, miszerint "a toronyban egyszerre legfeljebb harminc ember tartózkodhat," csak ez: "Figyelem! A kilátó igénybevétele fokozott körültekintést igényel!" Fölfelé menet csakugyan beütöttem a fejemet a következő emeletbe. A turistajelzések alatt elmosódó felirat az erre járónak: "... vidd magaddal!" A feljárathoz még egy fémtáblácska volt csavarozva a Vértesi Erőmű kéktúrázó csoportjától, 1998-ból.

A hegyről meredek lejtőn, a márványbánya irányába ereszkedtem le (nem találtam). Az Ördög-lik lépcsős bejáratát csak lefényképeztem, de nem bújtam bele. A folytatás sokkal érdekesebbnek ígérkezett: a Parajos-tetőig másztam vissza, s a mobiltorony biztonsági őrével beszéltem a további útvonalról. No nem küldött vissza a betonútra, viszont ő sem ismerte a térképen nem jelölt, friss irtású nyiladékot. Ezen ereszkedtem tovább, gyökér-fordította gödrök és szederbokor-tövek között.

A fiatalos alsó határánál ősi drótfonatnak fatörzsbe nőtt maradványa jelezte az erdő megújításának ütemét. Aztán egy rövid darabon emelkedőbe fordult az út, és a Tönkölös-hegyen megkötöttem kerékpáromat, hogy aztán lebaktassak az itteni Likas-kőig. Ez sajnos mennyezetig földdel volt kitöltve, így hamar vissza is másztam, és tovább ereszkedtem a Podmaniczkyak régi rablóvárából mostanra megmaradt faldarabokig. Tulajdonképpen csak afféle föld lepte sáncok ezek, amiket Ferdinánd katonái hagytak meg belőle, mikor 1546 körül lerombolták.

A várban ebédeltem, majd az alatta lévő völgyben összefutottam egy háromtagú családdal. Azt kérdezték, hol kell engedélyt kérni, ha a Kőris-hegyre fel akarnak autózni, a hölgy gyönge térde miatt. (Ritka példája a lelkiismeretességnek, mondtam.) A bakonybéli Erdők Házát zárva találták, elvégre ma van a mindenszentek napja. Mondhattam volna: legalább ennyivel több idő jut a vándorlásra.

A faluban bevásárlás után mégis benéztem a Szent Mórról elnevezett bencés kolostori templomba; előtte búcsújárókereszt évszámokkal és felirattal: "Mentsd meg a lelkedet."

A térkép "volt malom" néven romot jelöl a falu szélére, de semmit nem találtam ott egy régi hídon kívül. Aztán a P+ jelzésen igyekeztem átvágni a domboldalon a Hideg-völgy felé, de magánterület állt az utamba. Oldalt tértem a következő vízmosásig, és éppen ott értem el az aszfaltutat, ahol egy drótkosárral védett hangyabolyt tábláztak ki. Azt olvastam a műanyagba burkolt papírlapon, hogy reggel a napos oldalon nyitják ki a nyílásokat, délután pedig az árnyékoson, így oldják meg a hőmérséklet szabályozását. Egy bolyban tízezer állat él, de esetleg egymillióan is lehetnek.

A Hideg-völgyön viszonylag meleg időben toltam föl gépemet, itt a színpompás lombú, sudár hagyásbükkök vonták magukra lencsémet.

A kerítéssel övezett, megritkított erdőt vízmosta szekérútjával együtt magam mögött hagytam, és egy terjedelmes rönkkupacnál murvás útra jutottam. Egy magaslesről fiatal pár távcsövezett oldalra, s csakhamar utol is értek, mihelyst megálltam a Vörös-föld nevű felhagyott bauxitbányát fotózni. Nekik nem volt térképük, ezért az enyémet fényképezték le, hogy ne kelljen ugyanezen a piros kereszten visszatérniük Bakonybélbe.

Én pedig – bőséges ebéd után – elindultam délnek a két Pápavár irányába. A monda szerint a tatárok elől menekülő pápaiak hánytak itt sáncot, de ez mondánál nem egyéb: a sáncok valószínűleg bronzkoriak, akárhol vannak is. Mert bizony én semmit nem láttam belőlük, hiába gurultam át a Kis-Pápavár nyergébe, ahol a térkép szerint lenniük kellene. A két hegy közé viszont óriási harapással egy olyan bánya türemkedett be, amelynek a térképen híre-hamva se volt.

Elég kedvetlenül rúgtattam át a Nagy-Pápavárra, villamos kerítés mögé. A szakállas fenyőkkel ékes védett területen félúton ledöntöttem a gépet a fűbe, s fél órán át kerestem az atlasz leírásrészében említett egykori kilátó romját, de nem találtam mást, csak egy napelemet és a hozzá tartozó akkumulátor faládáját a magasban.

A piros keresztről murvaúton lejutottam a Királykapunál egykor állott munkásszállás romjához, s onnan a P jelzésű "régi vasúton" haladtam tovább (néhány hurkot erősebb lejtőn levágva). Elhaladtam egy új építésű vadetető mellett, aztán rátaláltam a térképen is jelölt hídpillérre, amely ezen a szakaszon egyedüliként maradt meg az 1976-ban megszüntetett erdei vasútból – ha nem számítjuk az egykori vágány mellett elszórtan található, gombarágta talpfákat.

A Vörös János-séd megduzzadásával létrejött kis tavacskánál fölváltottam a Királykapura visszavivő erdészeti murvaútra, s azon néhány látnivaló lefényképezése után be is zártam a kört. Természetesen Witt Lajos főerdőmérnök (1898–1994) emléktáblája nem azon a kis hegyorron található, amelyre az atlasz helyezi, hanem a hegyoldal egy omlásos részénél.

Estére még némi vizet kellett merítenem a Király-kútból, majd délnek indultam a régi vasút folytatásán. Ennek piros jelzése a muzeális megszüntetőtábla szerint a bányászat miatt kitelepített Iharkút felé vezetett valaha, most pedig a Pápavár alá. Valahol a Pintér-árok környékén találtam a szintút oldalában egy omlásveszély-mentes kis kőfejtőt, és fölütöttem a sátrat. Az eget vékony felhőréteg borította, így az este kellemes meleggel köszöntött be. Megzuhanyoztam, és az esti jegyzetkészítés után sokáig hallgattam a vadak lépéseit a sötétben.

3. nap (XI. 2.)
45 km

[8⁰⁰] Tevelvár – Töredezett-árok – Aszfaltút D – Bauxitszállító út – Pénz-lik – Aszfaltút DK – Szénahordó út – Tisztavíz-forrás – Öreghálás – Mátyás-pince – Kövecsestanya – Középső-Hajag – Bázis – Aszfaltút – Herend – Bánd (Essegvár) – Márkó (Menyeke-tanya) – Tüses-völgy – Kunyhó. [20⁰⁰]

Hajnalban eleredt az eső, így későn keltem. A piroson továbbhaladva meglátogattam a Tevelvár őskori sáncát. Ez a Tevel vagy a Pápa környéki Adásztevel, vagy az azóta elpusztult bakonyalji Nagytevel volt; mondája ugyanaz, mint a Pápaváré. Jobb kéz felől váratlanul egy karámszerű kerítés tűnt szembe. Ez bizony bánya, és a térképen ezt sem jelölik – szólni kellene a Cartographiának, mert ennek a fele se tréfa. (Ugyanott még kellett lennie egy-két további bányának, a friss bauxitszállító utakat elnézve.) A vasút töltését két helyen is alámosta a víz, s ennek az ára egy-egy jókora gödör lett. Talán az ilyen károkra való tekintettel sem akarják kerékpárútnak kijelölni ezt az egykori vasútvonalat, pedig már az atlasz szerzői is fölvetették a dolgot. A töltést egy völgy ölében árokkal is kettévágták, hogy egy friss irtásterület megnövekedett áradmánya könnyebben lezúdulhasson. Ettől eltekintve a nyomvonal majdnem végig tekerhető volt.

A piros itt aszfalton haladt tovább, én pedig erőm kímélése végett kerülőn kapaszkodtam fel a Hajszabarna nevű hegyre, ahol egy barlang található Savanyú Jóska sok rejtekhelye közül. Másik neve (Pénz-lik) csak a betyár kincsei után kajtató helybeliek vágyakozását fejezi ki. Az iharkúti bauxitbányászok szállítóútján és egy nyiladékon átvágtam a barlanghoz, amelyben a tábla szerint tizenkét denevérfaj lakik, ezért kénytelenek voltak ráccsal lezárni. Ez utóbbit gonosz kezek azóta föl is feszítették, s ennek örömére én is beültem a bejáratba, hogy egy odabenn csapongó denevért értékelhető módon lencsevégre kaphassak.

Ennek végeztével nyaktörő, avar fedte meredeken ráncigáltam le lovamat a Pápavár alatti nyeregbe, s innen a fenyvesen áthatolva régi társam, a P jelzés felé tartottam. Közben láttam egy vaddisznócsapdát: hatalmas drótketrecet, melynek lecsapódó záróajtaját az állat súlya hozza működésbe. (Ezt persze nem próbáltam ki.)

A Szénahordó úton jobb kéz felől az erdőt ritkították, majd balra megnyílt egy kikericses rét, hogy szigorúan védett területen a Bakony legnagyobb forrásához vezessen. A Tisztavíz-forrás mellett turistapihenő csábított ebédre, s ezt alaposan ki is használtam, mert otthonról hozott zsíros-húsos alapanyagom teljesen elfogyott. Töprengtem, hogy fölmásszak-e a Középső-Hajagra vagy inkább alatta osonjak végig; a tét az utolsó esti látni- (és fényképezni-) való volt.

A forrás után nyugalmas, békés patakvölgyön haladtam egy darabon, és a tisztások egyikén sátorszerűen fölállított póznákra lettem figyelmes. Egyikükről két bőrbogyó lógott le, melyeknek rendeltetését nem tudtam kitalálni.

Egy vegyeserdős völgy fejéhez föltolakodva, nagy lesfán korhadozó ősi fakeret (lábtartó-maradvány?) mellett elhaladva elágazáshoz értem, és balra fordultam az Öreghálás nevű elhagyott kulcsosháznál. Ennek a teteje még ép, de feltört ablakain, úgy látszik, testtel bíró kísértetek járkáltak ki-be, és a falakat szellemtelen ijesztgetésekkel firkálták teli (magyarul és angolul): "Egy lépést se tovább," "Itt akasztottak föl engem," "Nem jutsz ki élve," "Most te következel." Mások jobban értékelték az épségben maradt kandalló nyújtotta meleget, mert nem faszénnel, hanem szép színes krétákkal rajzolgattak a falakra.

Az elhagyatott ház után röviddel egy híd következett, majd elkerített terület, mégpedig a legfurcsább szerzetek ittlaktának jeleivel. A telekhatárra azt írták ki: "Személyes," meg "Szivárvány." A piros jelzést fasorompó és autógumi állta el, fatábla mutatott Herend és Bakonybél felé jobbra – de a rőzsegyepűt mérges kezek elhányták, így nem teketóriáztam és behatoltam a magánterületre.

Ház nem állt a telken, de a határt szivárványszínű szalagok, szív alakú táblák, ócska kabátok jelezték, valamint egy fehér póló, melyen egy vadkender nőtt az égig, angolul célozgatva arra a szubkultúrára, amely ezt a gazt választotta emblémájául. Kezdtem megmérgedni e csoportosulásra, amely a maga örömös életérzése kedvéért elzárta a közép-dunántúli pirost, rácáfolva saját szivárványságára. A szemetüket mégis otthagyták a bejáratnál.

Az összes információ, amit a helyszínen megtudtam róluk, egy betasakolt papírról származik, melyet a bejárat fölé szögeltek. Ezen a "Szivárvány rituális ünnepek" egy csillagászati körben következtek egymásra, szó szerint a következő szöveggel:

Jan. 31. Imbolc – Növő hold. Fény visszatérése. Az istenek visszatérése az alsó világból.

Márc. 21. Ostara – Tavaszi napéjegyenlőség. Az istennő átveszi a hatalmat. A harc kezdete.

Ápr. 30. Beltaine – Telehold. Szent egybekelés. A "boszorkányok eksztázisa."

Júni. 21. Litha. – Nyári napforduló. A leghosszabb nappal. A napisten csúcspontja, az áldott állapot kezdete.

Júli. 31. Lughnasad – Fogyó hold. Köszönetmondás a terményekért. Szent betakarítás. Beteljesedés.

Szept. 21. Mabon – Őszi napéjegyenlőség. A sötétség kezdete. Napisten az alsó világba megy.

Okt. 31. Samhain – Sötét éjszaka. Halottak ünnepe. Sámán ceremónia, utazás a másvilágba.

Dec. 21. Julfest – Téli napforduló. A leghosszabb éjszaka. A nyár gyerekének születése.

A lapon még ez volt olvasható: "We love you. – Isten hozott! – Kérlek, gyere az "erőállatoddal" együtt!" – Azt hiszem, ennyi elég is lesz: egynémely ünnep (különösen az "Ostara" meg a "Julfest") engem a germán mitológiára emlékeztet.

Az internetes keresés a Szivárvány család nevű, természetközeli életmódot és a Földdel való egységet kereső mozgalomra mutatott rá, amely nagyon sokféle kulturális és vallási elemből építkezik, de talán a legfontosabb közülük az indián és a kelta kötődés. Az itt látható maradékok egy nagy fesztiválról származhatnak. Tehát a névhasonlóság ellenére nem homoszexuálisok rendezvénye volt itt: inkább hippiknek lehetne őket nevezni.

A "Szivárvány család" a helyben fakadó forrást érdekes fa- és kőépítménybe foglalta, mellette pedig – nyilván valami rítushoz – egy nagyobb, rovással megjelölt követ helyezett el cserény mögé. A hátsó réteken az iménti sátorszerű póznaépítményekkel azonos kivitelű vázakat róttak össze. A hegyoldalban, a bokrok mögött egy éktelenül toldott-foldott, trónszerűen magasra emelt árnyékszéket alakítottak ki (rajta Ψ-hez hasonló rovásjel és piros szív). Középütt, a fák alatt a legtalányosabb kézművesség maradékai sorakoztak egy teknőszerű munkaasztal tetején, félig elcsomagolva: vödrök, tubusok, flakonok és agyagmaszatos drótvázak. Egyszerű turistaként eléggé szürreálisnak láttam mindezt, és meg is feledkeztem a legfontosabb látnivalóról: a szintén itt található Mátyás-pincéről. Már a Hajagoknak készültem nekiveselkedni, mikor észbe kaptam és visszagurultam miatta a völgybe.

Az atlasz szerint ez "a XVIII. századi, boltíves nyári kőakol 36 lépés hosszú, 6 lépés széles, 3 m magas, két kijáratú, alagútra emlékeztető kéményes verem. Tetejét föld és növényzet borítja. A legendák szerint Mátyás király vadászkunyhója volt." Egy helyen mintha rogyni kezdene a mennyezet, ott egy rakott kőpillérrel igyekeztek megtámogatni. Valami bonyolult belső szerkezetű kályhafélét is láttam a belsejében, rácsos drótvázra feszítve, agyagból – talán ezen dolgoznak vala Szivárványék a nyáron.

Fogytán lévén az élelmem, erőltetett menetben feltoltam bringámat a Középső-Hajagra. Közben meggyőződtem róla, hogy az ország összes kullancslegye ebben a hegyoldalban kel ki, méghozzá éppen az én szemem láttára. A térképen jelölt ősbükk után jobb felől feltűnt egy fehér alapra karcolt halálfej-jelzés, de nem folytatódott. Egy osztott kör alakú bordó-zöld jelzés is végigkísért, de nem tudtam meg, mit jelent.

A tetőn már-már szokásosnak tekinthető antennatornyok körül szerelőkocsi sürgölődött – és tényleg, a másik oldalról a régi katonai aszfaltúton bárki feljöhet így is a hegyre. Régebben azonban zárt terület volt a hegytető a szovjet katonai bázis miatt. Én a tilalom dacára beszöktem ide pár fénykép kedvéért. A bunkerek mélyére azonban már nem hatoltam be, sem a (lokátor?)tornyokat nem másztam meg, hiszen mindkettő balesetveszélyes vállalkozás.

A mondott aszfaltúton legurultam Herendre, bevásároltam, és a bándi Essegvárba ("Ne szemetelj!") kapaszkodtam fel vacsorázni, valamint a hármas feszület mellé álligatott tökfejek kedvéért. Ezeket a ma divatba jött Halloween-ünnepnek hódoló gyerekek készítették, ami korántsem ugyanaz, mintha a régi idők töklámpásai támadtak volna fel. A saját hagyományaink romjain támadó angolszász idegenségnek emez éktelen példája hozzám hasonlóan bosszantott egy helybeli biciklis gazdát is, aki szintén a tökök miatt jött föl a dombra (jól jönnek majd az állatoknak). Szerinte nyugodtan hálhatnék a vár előtt is – én azonban biztonságosabb helyet kerestem.

Ezért rövid úton (a 8-ason) átröppentem Márkóra, és a Menyeke-tanya felé tartó murvaúton megcéloztam a Tüses-völgy fölötti széles, lapos nyerget. A tanyánál azonban zsákutca-tábla, teljes útlezárás és közeledő ugatás torpantott meg: valami káefté kibérelte az egész hegyoldalt, és magántulajdonú vadászterületet rendezett be rajta. A Cinca-patak északi partján haladó P jelzésen próbáltam elsuhanni a bekerített erdőrész mellett a sötétben. Ennek egyik legnagyobb erőpróbáját mutatja a fénykép: a patakon átvezető hevenyészett bürüt, amelyet bizonyára inkább gyalogosoknak szántak.

A fent említett völgynek már a neve is taszított (ezért is akartam kikerülni), s mikor a jelzésétől megfosztott meredek szekérútja elfogyott a lábam alól, igazolva találtam viszolygásomat. Balra vadászterület, jobbra letermelt hegyoldal, középen tüses sarjerdő, s benne ott izzadok és vonaglok vala én magam – itt bizony a rövidebbet húztam. Visszavonultam a patakpartig, és kerülő úton újra megtámadtam a Miklós Pál-hegyet. Hamarosan egy jelzetlen, de kitartóan fölfelé kanyargó favágóúton találtam magam, amely fél óra elteltével kijuttatott arra a nyiladékra, amelyre a P jelzés is kilyukadt végül – hogy honnét, fogalmam sincs. Verejtékben fürödve, a vadászveszély miatt harsányan lámpázva föltoltam Cygnusomat a tiszafás bejáratához, ahol a térképhez híven egy lakályos esőház fogadott.

Fél kulacs vízből üdítő zuhanyt fakasztottam, aztán sátor nélkül eldőltem a legvédettebb zugban. A hidegben elég nehezen tudtam aludni, különösen mikor éjfél után megjelent a ház előterében három-négy tulitarka kocsi, és utasaik elkezdtek zenét bőgetni, majd a kijelölt helyen tüzet gyújtottak. Halvány sejtelmem se volt, honnan kerülhettek elő – de mikor végre föl mertem emelni a fejemet, azonnal eltűntek. Csak én képzeltem oda az egészet.

4. nap (XI. 3.)
38 km

[8⁴⁵] Tiszafás – P jelzés Ny – Kő-lik – Földút Ny – Szentgál – Zsófiapuszta – Kab-hegy – B nyiladék – Macskalik – Jószerencsét-forrás – Köves-árok – Bányamúzeum – Ajka. [16⁰⁰]

Reggel a hideg egyszerűen átadta helyét a ködnek. Matattam egy sort a fékpofákkal: a rutinműveletnek ígérkező csere alkalmával kiderült, hogy a boltban két jobbos gumibetétet adtak tévedésből, s az egyiket át kell farigcsálnom balossá. Aztán megreggeliztem, és a képen látható önműködően záródó kapun beléptem a "szentgáli tiszafás" nevet viselő természetvédelmi területre.

A tiszafa a kutatók többségének véleménye szerint jégkori maradványfaj nálunk, míg a hitetlenek szerint azért telepítették ide a középkorban, mert rugalmasan kemény fájából kitűnő íjat készíthetni – és hasonló okokból valósággal kiirtották Európából. Mindenesetre az itteni tiszafaállomány több száz éve harcol a Miklós Pál-hegy északi lejtőin a meleggel és a többi fafajjal. Egyedszámát százhúszezresre becsülik, az 1951 óta védett terület nagysága 213 hektár. Úgy láttam, az erdészek alkalmas módszerrel gyérítik is a többi fajt: a középső képen a Gy jelű fa álltában elpusztult, és még sok ilyet láttam.

A tiszafa tűlevele némiképp hasonlít az ezüstfenyőére, kérge pedig olyan, mint az erdeifenyőnek. Ez azonban csak a laikus első benyomása; a magam részéről még megemlíteném azt a tényt, hogy a lombja mérgező, és hogy a görög mitológiában az alvilág jellemző növénye volt.

Tiszta időben talán még látványosabb képeket készíthettem volna; így csak a közeli célpontokra szorítkoztam, a valamikori visszatérést szem előtt tartva. Mások számára is ideírom: a szentgáli tiszafáson átvezető piros turistaút kerékpárral nem járható, hagyják a járgányt nyugodtan odalent. Magam is megcsúsztam jó párszor a szűk és oldalazó ösvényen. Aztán visszaereszkedtem a Cinca-patak völgyébe, és egészen a Kő-likig követtem a P jelzést. A lik vasajtóval volt lezárva; többet mutattak magukból a közeli domboldalban legelésző kecskék. Szentgálon vizet vételeztem, aztán sebesen nekieredtem a délnyugat felé nyújtózó országútnak.

Zsófiapuszta előtt az elágazásban háborús sír található "Deutscher Soldat" felirattal. A Kab-hegy szoknyájának egyik útelágazásában beálltam a feltornyozott rönkhalom mögé a hajlataimat kenegetni, s ekkor felfigyeltem a mögötte összehordott nagy mennyiségű termőtalajra. Alighanem az árkok tisztításakor hordták össze, és a további felhasználásig itt tárolták, palánkok közé szorítva, dróthálóval védve. Az erdőben szarvast, rókát és valami barna, bundásfarkú, macskaszerűen szökellő, kutya nagyságú vadállatot is láttam.

Ahogy az emelkedő elkezdett keményedni, hátsó kerekem ennek arányában puhult: megszakadt a külső, amit a felütéses defekttől való féltemben bizony túl erősen felfújtam, a belső pedig érthető módon kibuggyant a résen, így esvén a közelben leselkedő bal fékpofa könnyű prédájául. Ez a ragasztás (és ragtapasztás) megakasztott kicsinyég, mégis sikerült dél körül a hegytetőn teremnem.

A számtalan antenna, adótorony és technikai segédépület mögött valósággal eltűnik a kicsiny turistakilátó. Ez alkalommal még az innen táruló szűk panoráma sem volt annyira értékelhető, hogy fényképen rögzítsem. Néhány szerelőféle ember lézengett csak a hegyen: odébb is álltam hamar. A rádióadó óriási tornyának egyik tartókötelét méteres vastuskó fogja a földhöz, melyet kettős drótkerítéssel védenek a terroristáktól.

A térképen B-nyiladéknak mondott útszakaszon adtam vissza az anyaföldnek a megszerzett szintkülönbséget. A közeli erdőben apró lakó-utánfutót pillantottam meg: vadász hajnali leshelye lehetett. Aztán elhagytam az aszfaltot, és avaros-rázós földúton, lejtőn érkeztem meg a nagyszájú, de eltömődött Macska-likhoz. A K+ jelzésen, távvezeték nyiladékán, majd két kerített erdőparcella között végigzötyögve elérkeztem a '98-as túlélőről már ismert Jószerencsét-forráshoz. Most valamelyest elhanyagoltabbnak látszott, és alig adott valamicske vizet.

Immár Ajka fölött jártam, a Köves-árokban. Egy helyütt vadonatúj esőkunyhó várta a szenes nyárssal a XXI. századba nyomuló önkifejező egyedeket, azazhogy az "Itt jártunk, Hajrá UTE!" feliratokat. Megilletődve ismertem föl azt a csingervölgyi üdülőházat, melyben az említett túlélőverseny második fordulójára, a pontbegyűjtős napra készülődtünk. (A teraszt azóta beépítették.) Itt is vicsorgott pár kivájt tökfej a teraszon, de rajtam kívül egy lélek sem járt arra. Egy S+ jelű elágazás fölött otthagyott autót észleltem a hegyoldalban, az erdőbe ötven méterre befúródva, előtte egyszerű tábla figyelmeztetetett a területen található "bányaszakadások" okozta életveszélyre, s erre hivatkozva kijelentette: "Belépés saját felelősségre!" Remélem, a kocsi utasai nem szakadtak bele valamelyik tárnába, ha már nem süllyedtek el addig is a szégyentől.

Egyre lejjebb csúsztam: utamba került a ródlipálya (egy felvonás 100 Ft, napibérlet 2000, szánkókölcsönzés 1000 Ft/nap), közepén, ha jól láttam, széttört és otthagyott ródlival.

Végül egy órával a zárás előtt bebocsáttattam a Bányamúzeumba, amely az 1865 óta itt folyó szénbányászatnak állít színvonalas emléket. Sajnos már múlt időben, mert az utolsó csille szén tavaly ilyenkor jött a felszínre. A pénztáros (egy volt bányász) elmondta, hogy egymillió tonna "gyufával meggyújtható minőségű" anyag maradt a mélyben. Aki tudott, a még működő oroszlányi bányákba távozott, mások nyugdíjba kényszerültek vagy más módon tengődtek tovább. Egyikük így kesergett a kilencvenes években: "Annak idején a jó fizetésért jöttem ide, s most a megélhetésemért remegek. Úgy megyek le naponta a föld alá, hogy nem látom a holnapot." A "közvetlen költségkihatású," "globális" gazdasági érdekek tehát felülkerekedtek a helyiek sztrájkkal is nyomatékosított követelésein, amint az manapság mindenhol történik, a naiv polgárok okulására.

A múzeum beltéri kiállítása egészen a legújabb időkig nyomon követi az eseményeket. Ezen a helyen, az ún. Ármin-aknában halt meg 1909-ben a szellőztetőgép kigyulladása miatt füst- és gázmérgezésben ötvenöt bányász. Nevük a múzeumban található aknaház falán van márványba vésve; a baleset közvetlen helyszínét azóta "betömedékelték."

Az Ajkai Erőmű jubileumi emlékháza (1993) is itt található, de most zárva volt. Feltétlenül érdemes több órán át is maradni; a múzeum mintegy du. 3-ig fogadja a látogatókat. Az út túloldalán kőzettár és leletbemutató is színesíti a kiállított anyagot. A múzeum sok szépet, tartalmasat és megindítót mond a régibb és a közelibb múltnak erről a darabkájáról, melynek alakítói és részesei ma is köztünk dolgoznak, remélnek, szenvednek. Nemzedékek sorsa költözött ebbe a néhány épületbe, a mesterséges bemutatótárnába és a murvával felszórt udvarra, a piros zászlók, az acélbordák és az olajtól fekete berendezések közé.

Mangánoxid

Mamutcsontok

Elbúcsúztunk, lefelé indultam. A térképre és az órára tekintve nem Nagyvázsony, hanem a pályaudvar felé tekertem. Áthaladtam egy csillepályához tartozó védőháló alatt, és bal kéz felől eltűnt mögöttem az Ajkai Szénbányák lefelé fordított jelvénye. Korán beesteledett.