10. (BESZTOF) túlélő, 1998. aug. eleje
Bakony-Sokoró-Szigetköz

I.

Egy ismerős falucskából, Monoszlóról indult a menet, éjfélkor. A csapatok kb. tízpercenként rajtoltak; közben a kötelező felszerelés meglétét ellenőrizték. Nálunk sajnos nem volt se fásli, se Ca+ tabletta, de még tartalék bugyi sem, ezért 30 perc büntetőidőt kaptunk, és még méltányosan bántak velünk. Antal István így indokolta e vérszopó döntést: a kevesebb cuccot cipelő csapat jogosulatlan előnyben van a többiekhez képest. Nos, hogy el ne szálljunk a túl kevés poggyásztól, kaptunk kajacsomagot: 1 kg kenyér (amely utóbb jól megszívta magát vízzel), igen sok májkonzerv (közülük a menetelés során egyet sikerült kinyitnunk, és abban se volt köszönet), macisajt, szőlőcukor, zsömle, egyéb apró falnivaló. Háromfős csapatunk motorja kezdetben én voltam: vígan bebrummogtam a sötét csapást, és még mielőtt eleredt volna a kegyetlen éjszakai zivatar, el is tévedtünk. Sebaj, a mögöttünk jövőket követve megtaláltuk az első állomást (Hegyestű), ahol morzézni kellett. Ildivel fölcaplattunk a szeles hegytetőre, Balázs pedig a turistaháznál leste a hosszú-rövidet, amit az ő lámpájával adtam le. A pontőrök sejtelmesen egy "lustálkodó közeli tóhoz" irányítottak bennünket; ezt a nagy esélyes "Parlagi sas" csapatot követve meg is fogtuk: Balatonhenye falu volt az. Itt kaptunk egy tojást lepecsételt üvegben, amelyet nem volt szabad összetörni, hanem el kellett fuvarozni a 6. pontig. No de az még igen messze volt, és a csatakos dűlőutakon többször is kiesett a kislámpám tükre. Végül hajnalban elraktam, és csak ekkor veszett el végleg.

Erőltetett menetben leráztuk az üldözőket, és egy közbeeső állomáson összekeresgéltük a hátulról kiolvasandó Palatérynőb helység betűit a bokrok ágain - ekkor még szuroksötét volt. Csak az Erzsike-árok felé menet kezdett pitymallani, talán hogy mi is lássuk a mezőn reggeliző vaddisznókondát, ne csak ők minket. De a nevezett árokban nem volt pontőr, vagy olyan jól elbújt, hogy díjat kellett kitűznöm a fejére (500,-). Elmérgelődtünk ott vagy másfél órát, majd az összetorlódott négy csapat hajtóvadászatot indított utánuk. Kiderült, hogy a térkép 1 db árkot jelöl, és ők éppen a másikban sátoroztak. Ez rám nézve nagy szégyen volt, de azzal vigasztalódtam, hogy legalább egy óriáspöfeteget sikerült találnom a tüzetes keresés alatt.

A történtek hatására kissé lelassulva értük el a Vigántpetend melletti erdőt, melyben újabb pontőr lapult, ezúttal sátor nélkül, pacallá ázva. Amíg Balázs sörösdobozokat horgászott, én Ildit cipeltem ide-oda a hátamon. Aztán leültünk reggelizni, mert a szőlőcukor már nem elégítette ki a csapatot. Két nagy kaviccsal sikerült lyukat előidéznem az egyik májkonzerven, és amit kinyomtam belőle, a fél fogamra elég is volt.

Üres víztároló a Bakony kapujában

A tálodi kolostorrom kies völgyében lapult a soron következő pont, a hatos. Előkerült a tojás, gázfőzőn megsült, és - milyen derék ötlet - mi ettük meg. Vizet is vételeztünk, bár már közel volt a "nagy" falu, Pula, ahonnan kötelező volt telefonon bejelentkezni, és amelyhez olyan feladatok kötődtek, mint "hogy hívják a polgármestert", "hány lépcső vezet föl a faluházhoz", "hány köcsög lóg a köcsögfán", "mikor települt újra Pula", és "ki készítette a Ne hagyd el a szülőföldet című műalkotást." Ezeket kiderítvén bevettük magunkat az igazi Bakonyba: a 600 méteres Kab-hegy meredt elénk. A Kis-Sás-tónál a pontőr és a csapat egyik fele guggolással elkódolta Sérfenyősziget nevét, és Balázs megfejtette. Következett a Büdös-tó, ahol a Rogovszky nővérek felügyelete mellett kúsztunk-másztunk a napégette mezőn, a kitett madzagok alatt. Én kétszer, mert a feladatot négy emberre tervezték, és csak így kaptuk meg a teljes pontot - legalábbis a pontőrök így tudták. És ismét hosszas vándorlásra kényszerültünk a Szíjjártó-rétig, ahol a pontőröknek a mi homlokunkra, nekünk pedig a réten lévő zászlóra elhelyezett évszámot kellett leolvasnunk. A nyiladékok az egyhangúság fokozása érdekében számozva és betűzve voltak, mégis eltévesztettük a bejáratot. A Vaskapu-árokban bicegtünk fel a rétre, ahol könnyedén leolvastuk a számot (és mint utóbb kiderült, a sásban rejtező, vörösre égett pontőrlányok meg engem). A hőség és a fokozódó vízhiány gyötrelmessé tette az ezutáni emelkedőket. A Kab-hegyen már a lábunk is fájt.

A pontőr, Hámon Kriszta kecses mozdulattal egy fa ágaira mutatott: onnan kellett lehozni valami konzervet, és kalapács meg szög segítségével kinyitni. És persze ezt is megehettük, mert émelygősen édes barack volt benne. Kérésünkre, miszerint víz kellene, a leányzó szeme elkerekedett. "Hát nem tudjátok, hogy csak Pulán szabad vizet venni?" Mi úgy tudtuk, hogy "csak Pulán lehet," de nem hittük, hogy ő és a barátja egész nap kihúzzák abból a másfél liternyi langyadékból, aminek az alját a palackjukban láttuk. De ők szemlátomást komolyan vették ezt a bosszantóan félreértett szabályt, olyannyira, hogy a fiú rejtekúton osont el a hegytetőn meghúzódó bekerített házak közé utánpótlásért. Dohogtam egy sort, hogy ha Antal István nem is, de a [***] pontőrei esetleg okai lehettek volna valamelyikünk sokkos összeomlásának, ami már bíróság elé tartozó ügy - és itt nem a tisztelt versenybíróságra kell gondolni. Morgolódás közben elmajszoltam egy zöld hátú galambgombát, az segített valamit.

A kicsillagozott helyen egy minősítő jelző szerepelt, amelyet Marton Sándor kollégám bölcsen kicenzúrázott az iskolaújságból. Hámon Kriszta érthető módon megbántódott, mikor ugyanezt a szemébe mondtam egy későbbi vízitúrán. Mivel a dolgot ekkor meg is beszéltük, úgy gondolom, ennek a szidalomnak sem kell itt díszelegnie. – NF.]

Víz a következő ponton se volt: mindet rávízipisztolyozták azokra a versenyzőkre, akik a kötélmászókában himbálóztak. Aztán elhagytuk ezt a vízmosást is, és a K+ jelzésen elértük a 13. pontot, amelyet bizonyára szándékosan tettek a Jószerencsét-kút mellé. Itt föl kellett cepelni egy fatörzset a hegyoldalba, de már olyan közel volt a cél, hogy nem ellenkeztünk. Lebaktattunk az utolsó pontra, célbadobtunk, és máris a célba találtunk: az Ajka-Alsócsinger feletti turistaház már várt ránk. Tisztes ötödikek voltunk, amin alig rontott a harminc büntetőperc.

Pihenés: a fiatalok
kanállal kupakot pöckölnek

Elkezdődött a mesélés, és vacsora után is tartott. Az egyik banda a "lustálkodó közeli tavat" alaposan félreértve órákig keringett egy közeli tó körül: a legrosszabb az volt a dologban, hogy téves ítéletükre a pontőr hanyagul rábólintott. A Komjáthy-csapat pedig (igen, a favorit Parlagi sas) mindenkit lenyomott: emelkedőn tempót mentek, lejtőn futottak. Így kellene ezt csinálni, morfondírozott a Havasi cincér is, de ahhoz kondi is kellene! Nekem itt kezdett el fájni a túlerőltetett talpboltosító izmom (hja, az a 90 kiló!), Balázs vízhólyagokra panaszkodott, Ildinek enyhe izomláza támadt. Ezt másnap, az ajkai strandon gyógyítgattuk, ahol a tét nélküli, de kötelező úszóversenyben szintén ötödikek lettünk.

Ajka, arcos kút

Úgy szállt el a pihenőnap, mintha ott se lett volna - valószínűleg azért, mert az előző éjszakát a gyaloglás közben még át is virrasztottuk. Az este lázas tervezgetéssel telt, mivel a második erőpróba nem kötött pályás, hanem ún. stratégiai pontbegyűjtő verseny volt. Vagy hatvan pontot másoltunk rá a térképünkre, és felvázoltunk egy olyan becsvágyó útvonalat, ami teljesítése esetén az első háromba tett volna minket. Végül kicsin múlt, hogy az utolsó pontokat nem fogtuk, és sok rovás elveszett.

II.

Egyórás buszozás után Zirc-Tündérmajorból indult a tömegrajt; ezúttal nem volt cuccmustra, amit tett is követett. Hogy miféle, azt jobb nem emlegetni. Tény, hogy ami pótruhát végül elvittem, azt se vettem föl - de erről majd a maga helyén! A mammutfenyőnél az volt a feladat, hogy "hány Géza-arasz a fa kerülete." Persze a fát se találtuk meg, a reggeli áhítat közben megzavart, visszaköszönni se hajlandó cserkészcsapattól pedig nem mertük megkérdezni - így madzagunk a túra végéig egy téves hosszúságot őrzött, amit ráadásul el is felejtettünk a mitikusnak bizonyult Géza útján számmá konvertálni és a célban leadni. A Kis-Holomány-tetőn pedig találnunk kellett volna egy 25 (!) méter átmérőjű cserjét, és azt kellett megmondani, hány ág jön ki a törzséből. (!) Négy csapat igyekezett a szavak mögé hatolni a tetthelyen, de hiába. [A megoldás az lett volna, hogy "öt", mert a cserjék törzse a föld alatt van. A 25 nyilván 2,5 akart lenni.]

Elhagyva a csúcson árválkodó három méteres bokrot, amelynek öt "törzse" is volt, a szivattyúház felé irányoztuk lépteinket. Persze a bozótoson keresztül, minek hatására Ildi - saját szavaival - úgy izzadt, "mint egy ló." Ránéztem, aztán magamra - és a mennyiségi leírás csábításának engedve megállapítottam, hogy én meg úgy izzadok, mint két ló. A rengeteg közepén megbúvó házikóhoz érve avatott gyorsasággal rávezettük a feladatlapra, hogy "a tetőn egy fehér és két piros szigetelő porcelán van", és hogy a mellette lévő akna fedele "vasbetonból van, rajta vas szellőzőkürtő, esővédő fedővel és körbe lyukakkal." Utólag ez a válaszunk hibásnak minősült - a helyes megoldásban bizonyára a lyukak száma is benne foglaltatott. Ezek végeztével a szépalmapusztai arborétum sétányát fedő murva-fakéreg keveréket elemeztük, majd a kisszépalmapusztai kocsifelhajtó rácson lévő rések számát határoztuk meg (kiderült, hogy van még haszna a diplomának: 19*16=304). És jött a nap fénypontja, a Kőris-hegy. Kegyetlen mászás után (lábak sajognak, tüdők zihálnak) az összes csapat közül elsőként értünk fel. A pontőrség feje igen nagy empátiával kijelentette, hogy jobb, ha belehúzunk. Eltetvészkedtünk a csúcson (mert amit a fiú csinált a távcsővel, ahhoz elég kevés közünk volt, de fő, hogy a rovást megkaptuk), bejelentettük a közeli és a távlati útitervet, aztán kalandra fel! Ebben pedig nem volt hiány.

Kőris-hegy, Malév-lokátorállomás

A Havasi cincér vezére magabiztosan nekilódult a P jelzésnek, épp arra, amerről idehozta a csapatát. Mikor kiderült a tévedés, nagy mellénnyel nekilátott, hogy megkerülje a csúcsot és kijusson a betonútra. Itt látszik alkalmasnak a hely arra, hogy definiáljuk a "dzsindzsát" mint olyat: csalán, szeder, sűrű gallyak, egyéb szúrósok, esetleg sziklaakadályok. Mert mindebben részünk volt, makacsságomnak köszönhetően. Izzadva, hörögve gázoltunk a dzsindzsában, időnként megeresztettünk egy-egy szitkot a levegőbe - az világos volt, hogy a többiek kinek címezték, de én bizonyára csak a csapategység kedvéért méltatlankodtam.

A hegyről legegyszerűbb lett volna magán a Keskeny-cseri-nyiladékon lejutni, de felülről ez járhatatlannak tűnt. A betonútról letérve a P szekérúton igyekeztünk megfogni a nyiladékban lévő magaslest. Tekintve, hogy ezeket a térkép nem tüntette fel; és ahol ilyet jelzett, ott biztosra vehettük, hogy nincs semmi - szóval mindent egybevetve a csodával határos, hogy a létrafokok száma és a padocska tájolása helyes volt. A szederindák azonban annyira kikezdték az idegeinket és a bőrünket, hogy a busás 6 rovással kecsegtető Pálházát meg se kerestük. (Kőris-hegyen egy tucatot könyveltünk el, meg az első érkezőnek járó jutalmat.) Állomás nélküli, meddő menetben, de gyönyörű vidéken fogyasztottuk a kilométereket. A nagyszemű murván minden második lépés gonoszul megnyomta fájó lábfejemet. Mire kidolgoztam egy elméletet azon lejtési viszonyokról, melyek között tűrhetően esik a lépés, máris egy hosszú lépcsőn találtuk magunkat, amely levezetett az Odvaskő-barlanghoz, s innen a pizolitos barlangászokhoz. Itt szórakoztunk egy kicsit a kötélpályán (kemény rovások jártak érte), majd hálatelt szívvel továbbgyalogoltunk a parkoló felé. Itt kezdődött az a nagy kör, amelytől oly sok pontot vártunk. Vizet és fagyit szereztünk (ezen a versenynapon ugyanis szabad volt kaját venni), majd elsétáltunk a Réz-bükk-árokig.

Siklás kötélen

A Kétvár-árok

Egy agyagos, de legalább csalánmentes vízmosáson felverítékeztünk a gerincre. Emlékszem, itt ettünk is valamit. A feladat most abban állt, hogy a Kétvár-árokban (egy, még az előzőnél is szebb szurdokban) kellett megkeresni adott helyen egy "műtárgyat." Találtunk is egy traktorgumit, de a szervezők bizonyára valami műtárgyabb dologra gondolhattak (példának okáért egy rókavárra vagy egy sziklatömbre), mert nem adtak érte rovást. Ezt azonban mi még nem tudtuk, így vidoran ereszkedtünk egyre lejjebb, egészen az országútig, ahol - immár másodszor - a híd korlátját tartó oszlopokat kellett megszámolni. A magának névadó történetet követelő Huszárokelőpuszta után (talán egy csatában sokat kellett őket szólongatni) letértünk a műútról, és egyre randább kaptatókon igyekeztünk kitalálni, hogy a bejárást végző Antal Istvánék vajon melyik határkaróra gondolhattak. Végül a félelmetes meredekségű hegy tetején a 99-es szám várt reánk, húsz rovásért. Izzadtunk, mint 3-4 ló.

Ezután idegeinket a következő kétértelmű feladatkiírás borzolta fel: "Milyen szám van a Széna-hegyet D felől 120 m-re megkerülő földút melletti jellegfán?" A földút persze igen hosszú volt, és a szövegből nem derült ki, hol is van ez a jellegfa. Végül a keleti rész átvizsgálása után az 561-es szám mellett döntöttünk, amit aztán nem fogadtak el. Sajnos a következőt sem, amely így hangzott: "Hány betonoszlop tartja a fenyvest körülvevő kerítést?" Nos, a jó válasz 350, amit saját magam számoltam meg undorító terepen. Mazochista vállalkozásom nagyságrendjét a térképen ellenőrizni lehet. A szervezők egy másik fenyvesre gondolhattak, ami ugyan csak a térképen volt rajta, de a hegyről hiányzott. Valaki más is megjárta már aznap ugyanezt a kört; nyomait együttérző szívvel fedeztem fel a kerítésnek hol egyik, hol másik oldalán.

Egyre jobban sürgetett minket az idő. A lakatlan, de böglyös Hubert-lak után a térkép végleg cserbenhagyta a csapatot: friss csemeteültetvény állt az utunkba, persze a szokásos kerítéssel. Lehetetlen volt benne megtalálni azt az ösvényt, ami a telepítés helyén valaha elterülő bozótosban kanyargott. Hat rovástól elbúcsúztunk, és odalett az a reményünk is, hogy gyorsan elérjük Bakonybélt, és lemazsolázzuk a tőle délre betervezett állomásokat. Ezek közt volt egy "duplázó" is, amit ha elérünk, megkettőzi pontszámát a már megfogott másik duplázóéval együtt. Harminc rovást vesztettünk e nyamvadt telepítés miatt, de legalább nem kellett tulajdon testi gyengeségeinket okolni a kudarcért. Balázs saját bevallása szerint úgy lépkedett már, mint egy fürdős kurva a magassarkú cipőjében. Ildi úgy érezte, hogy a 4 km/h sebességet nem tudja túllépni. Az én lábfejem már teljesen elfásult, már nem is fájt, csupán néha robbant fel egy-egy vízhólyagom. Egymás mellett, változatos nótákat fújva vánszorogtunk be a falu iskolájába, 3/4 órával a határidő előtt.

Hetedikek lettünk. A vakszerencse azonban előbbre rangsorolt bennünket, mert több csapatot kizártak a versenyből. Az ászokkal megtűzdelt Parlagi sas ugyanis durva hibát követett el: a feszített tempót nem bíró, enyhén sánta Burgit két állomás között hátrahagyták, amit a szabályok megtiltottak. Csak pontőrrel ellátott állomáson lett volna szabad otthagyni a sérültet. Amikor a három megmaradott titán mindenkire ötven rovást verve beesett a célba, a versenybíróság rövid habozás után érvénytelenítette az eredményüket. Valami hasonló ok miatt még két csapat kiszállt az aznapi versenyből, így összetettben is a negyedik helyen álltunk.

Bakonybélhez sok kellemes emlékünk fűződik. Itt rendezték meg a focibajnokságot, amely a vége felé igen színvonalas lett. Sok értékes sakkpartit játszottam. A tornateremben laktunk, így amikor elegünk lett egymás illatából, a társaság fele kihurcolkodott a gyepre. Itt gyümölcsöző eszmecserék folytak fizikáról, filozófiáról. Amúgy pedig mindenki igen "laza" volt: egy táborgyűlés alatt, amikor egy utánfutós árus már nyolcadszor üvöltötte a kerítés túloldalán azt, hogy "diiinnyééét!", Antal István megszakította a napirendet, és a következő indítványt tette: "Adjon már neki valaki egy dinnyét!"

Bakonycsertő, iskola

Táborgyűlés

III.

A pihenőnap délutánján megjöttek a bringák, és mindenki a másnapi út lázában égett. Megkaptuk a bukó- illetve barlangászsisakokat is, és vígan gyakoroltunk. Akinek szerelnie kellett, szerelt - én nem. Járgányom frissen lett összerakva, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy szét akarna esni. Másnap hajnalban a szokásos álmos nyűglődés után kigurultunk a rajtba, a falutól DNy-ra. A szervezők a "menőket" később indították, a többiek kímélése végett, ugyanis déltájban a hőség rendszerint tűrhetetlen lett. A Havasi cincér a középmezőnybe nyert besorolást, szerintem joggal. A pálya aljasan és tartósan emelkedett, biciklim abroncsa a villához súrlódott. Több sikertelen javítási kísérlet után a Marton Sándor-féle íjászmegállóban jöttem rá, hogy kiszakadt egy küllő - nosza, meghúztam a többit. Az út északnak fordult, és lélekemelő suhanásokkal értünk el a nevezetes Huszárokelőpusztára, ezúttal a másik irányból.

Íjászat

Itt DK felé mentünk tovább, és a szervezők, mintha csak a mi tegnapelőtti nyomdokainkat követték volna, beirányították a versenyt a Réz-bükk-árokba, amely csakhamar erősen emelkedni kezdett. Tudtuk, hogy az út a Keskeny-cseri-nyiladékba torkollik, így mikor olyan érzésem támadt, hogy eltojdult a hajtó lánckerék, nyugodtan továbbot intettem a többieknek (rendületlenül toltak), és leálltam szerelni. A jobb oldali ékről letekeredett a csavar, maga az ék pedig félig kicsúszott a résből. A furcsa érzést az okozta, hogy a hajtókarok 120 fokos szögben álltak. A nemjóját, ezt meg kell "barbarizálni", gondoltam, és kő után néztem. Az eső eleredt, hátulról meg toló brigádok tünedeztek fel, amelyeknek csak ezt a varázsigét mormoltam, és rögtön ijedten továbbálltak. A kővel az immár egyenesbe hozott hajtókarba belepüföltem az éket, majd nekiláttam a túlvégét elgörbíteni. A fém azonban erősebb volt, és törtek a kövek egymás után.

Már csaknem az egész völgyet kitermeltem, amikor végre sikerrel járt a barbarizálás kényes művelete - uzsgyi, tekerés a többiek után. A nagy vizes pont előtt értem utol őket, ahol tudniillik a betonúton feljött egy kocsi ötven liter vízzel. Jó néhány csapat pihegett már ott. Elbúcsúztunk tőlük, és legurultunk a Kőris-hegy oldalából a zabolai úton. A kanyarban hasztalan keresgéltük a számozott jellegfát - mint kiderült, a pontőrök is, ezért adták fel nekünk.

Porva, kalóriázás

Ferencháza, tolóverseny

Porván reggeliztünk, utolértünk néhány csapatot, minket meg az Uhu, aki a harmadik hullámban indult. A kocsmárosné ütötte rá a bélyegzőt a menetlevelekre, és máris indultunk tovább. Göröngyös úton, sárban és egymás sarkában vergődtünk el Ferencházához, ahol versenyen kívül egyéni tolóbajnokságot rendeztek az izzasztó emelkedőn. Stílszerűen én képviseltem a gárdát, de teljesítményem alapján nem kerültem az első háromba. Innen a S+ jelzésen ereszkedtünk le a porva-cseszneki vasútállomáshoz. Még ki se hűltek a fékjeink, már meg is számoltuk a váró padjain található szív alakú díszeket, és rögtön a túra legregényesebb szakaszán találtuk magunkat. A Cuha-völgyben egymás hegyén-hátán halad a vasút, a patak és a murvaút - és rajta mi magunk. Egyik gázló jött a másik után: tízcentis víz mélyén hatalmas sima kövek, köztük ijesztő rések. Ildi rendszerint áttolta bicaját a kényes helyeken, mi férfiak pedig kéjesen belerúgtattunk a legvadabb gázlókba is. Egyszer aztán Ildinek is megjött a kedve egy nedves átkeléshez - és azonnal le is esett a lánca. Kezem tövig olajos lett, de sikerült visszatennem.

Itt volt egy feladatos állomás: egy viadukt boltozatáról Antal István tekintélyt parancsoló fekete parasztbiciklije lógott egy barlangászkötélen a fejünk fölé. A róla szóló tesztkérdések helyes megválaszolásához tudni kellett volna, hogy 20 éves, Fekete Villám a neve, és "agyváltós", ami azt jelenti, hogy gazdája váltás helyett "gondol egyet", és gyorsabban hajt. További regei szépségű részleteket is kérdeztek (mi a csúfneve, mi hiányzik róla stb.), de ezekre nemigen tudtunk mit felelni. A szurdok legszebb részén ismét egy viadukt várt ránk, no meg alatta a dagonya. Nekem sikerült rajta áthajtani, a többiek áttolták, de az utánunk odaért Mizsu legendásat röpült, egyenesen a sárba. Ezen a vidéken történt, hogy valamelyik középcsapatból az egyik srácnak, azazhogy a bicajának eltört "a fél agya." Tolta, gurult, és rendesen ki is jutott a Bakonyból - járgányát a murvaút végén, a dinnyézős megállóban adta le, és csak ott szállt ki a versenyből.

A Cuha-völgy

Bakonygyirót, a főút keresztezése

Bakonyszentlászlón megtörtént a jó előre beharangozott próbaragasztás (a huszadik próbálkozásra sikerült kiszakítanom a gumit a csavarkulccsal, és kapásból háromcentis sebet hasítottam rajta) az "állandóan működő kútnál." Ez utóbbi a buborékos ellenőrzéshez kellett, s így is volt megadva a pont. Jött Bakonygyirót, Románd, és éreztük, hogy az előttünk emelkedő Sokoró olyan magas, hogy még éppen elbírunk vele. A falu után földútra váltottunk; leolvastuk a kőkeresztről az itt eltemetettek nevét, majd a dombhát tövében felmondtuk őket a pontőrnek. Az út kárpótlási területen haladt át, fiatalos erdőben, és erősen emelkedett. Balázs eléggé elfáradt, ráadásul a négyzetes középtengelyét rögzítő csavarja is meglazult - nagyon nyomasztó volt minden kilométer után megállni és szegényes szerszámkészletünkkel tessék-lássék meghúzni. A térkép dacára csakhamar megleltük az ígért egyenes betonutat, és Balázs ezt kihasználva rögtön le is ült. Míg igyekeztünk lelket verni belé és testileg is talpra rántani, biciklijét pedig helyrepofozni, ő telefonált egyet a mobilján. Itt elsuhant mellettünk a Parlagi sas, és több, velünk már egy súlycsoportba tartozó csapat is. Végre nagynehezen felcihelődtünk.

Sokoró

Pihi

Ildi mostanra érte el életkedve maximumát ("ide nekem az oroszlánt is!"), és valósággal repült volna a szép csalitos erdők között a pompás műúton - de Balázsnak majdnem minden emelkedő egy-egy tolást jelentett, és ekkor illett mellette haladnom. A görcsveszélyre vigyázva, lassan megpróbálta nyeregből leküzdeni őket, de még mindig megváltásként jött a soros lejtő. A hajtókar csavarját szerencsére rögzítette a mélyedésébe beledarabolt nyers tölgyfavessző (éljen a négyzetes középtengely!), így legalább ezzel nem volt több gondunk. Ez a fizikailag közepesen terhelő szakasz volt a legnehezebb a nap folyamán. Közben megtanultuk az "emlékmű-nyiladékban" olvasható versrészletet:

Áprily Lajos: Szeret az erdő

Engem az erdő véd s szeret, Utaimon erdők kísértek. Bükkök, gyertyánok, égerek, Tölgyek. Fenyők is. Égig értek.

S ha majd mélyebbre költözöm, Érzéstelen rommá omoltan, Egy hang közelről súgja még: Én is az erdő fája voltam.

A következő állomáson kaptunk a versért szőlőlét, és kijutott nekünk abból a gyönyörűségből is, hogy a következő lejtőn a buszvezető és a felesége egy kocsiból lefilmezte a suhanásunkat. A hegy aljában várt még ránk egy tréfás feladat: vízzel teli lavór színéről szájjal ki kellett emelni egy almát. Az első próbálkozás után leesett a tantusz: az alma nem fért a számba és elmerült. Ítéletnapig is elszórakozhattam volna. Hamar rájöttem a másik humorforrásra is: egyedül úgy lehetett szabályszerűen kiszedni a savanykás csemegét, hogy az ember lendületből lebukott a lavór mélyére, és odaszorította az almát az edény fenekéhez. Ott már rá lehetett harapni. Ettől felfrissülve jó tempóban lenyomtuk a maradék tíz kilométert is Ménfőcsanakig (7. hely). Itt már várt ránk a busz. A közeli Bezerédj- kastélyban zuhanyoztunk, és (sajnos be kell vallanom, hogy ennek fejében) megnéztük a Kossuth-díjas írónő, Galgóczi Erzsébet emlékszobáját.

A Bezerédj-kastély

Tábortűznél

Hosszú bumlizás után a Mosonmagyaróvár utáni Sérfenyősziget vendéglőjében vacsoráztunk - az előre rendelt adagokat valószínűleg az előttünk ott járt gyereksereg igényei alapján tervezték, amitől a szemünk szikrát hányt. A gátőr sem akart tudni arról, hogy az ő házikójában legyen a csapatvezetők főhadiszállása (áram a számítógéphez, a fénymásolóhoz stb). Az általunk kiszemelt helyen gyerektábor terült el, s míg a vezetők egymással udvariaskodtak, a lurkók egy IFA-belsőn körbeugrándozva énekelték: ||: "Menje-nekel abu-szosok!" :|| Nem volt mit tenni, nekiveselkedtünk a már lepakolt kenuknak, oszt' vittük. Este még volt sátorverés, a közeli selymes vizű holtágban úszkáltunk egyet, és kipróbáltuk a tarzanozót is. Igen látványosat ugrott Marton Sándor.

Vízbesiklás

Tarzanozás

A kötél rendeltetésszerű használata

Volt, aki kötél nélkül csobbant

IV.

A szigetközi pihenőnapon volt fürdés, frizbi-bajnokság (ilyen csapatokkal: Ugribugri krumplinudli, Viola káosz, Nádi póc), nagy főzés és sok döglés a napon. Néhány újabb sakkpartit sikerült nyernem. Már most elterjedt a hír, hogy van két hótt nehéz kenu - vajon kinek jutnak? Hát persze, hogy egyikük a Havasi cincéré lett! Fájdalomdíjul kaptunk egy negyedik embert a hajóba: Kálmánt, a bio-kémes tanárt, aki addig csak segítőként vett részt a versenyen. Ő aztán nagyban hozzájárult az utolsó fordulóban elért tisztes helyezésünkhöz, no meg persze Balázs is, aki hősiesen kormányozta az ormótlan teknőt, ilyen kiáltásokkal: "Bal oldal betart!" "Jobb oldal csak kanalaz!" "Mindenki hátrafelé evez!"

Frizbicsata

A konyha

Tűzifa előállítása

A kibővített Havasi cincér

A cél az volt, hogy a Mosoni-Duna Cikolai-ágnak nevezett szakaszán vagy harminc kihelyezett bóját megfogjunk, és ezt a betűkódok leolvasásával igazoljuk. Kaptunk egy fénymásolt térképet a bóják helyével. Némelyik ponton őrök is voltak: itt valami külön feladat is várt ránk, pl. fatörzs alatt áthajózni, lavórból vizet fecskendővel kiszivattyúzni, légpuskával célba lőni, kötélre erősített csigán egy fáról a víz fölé gurulni és belecsobbanni, egy hídról biztosítókötélen belebocsátkozni a rohanó árba (ez volt a "vízisízés"), kacsahangokat kiadó pontőrcsónakot utolérni a susnyában (ez ugyanaz, mint a dzsindzsa, csak általában vízben van), számukat pedig leolvasni a homlokukról.

A sodrás megvolt...

...a vízisízéshez

Némelyik állomáson öt hajó is egymásra zsúfolódott, másutt teljesen magunkra maradtunk. Volt néhány állandó útitársunk (valószínűleg már a terveink is egybeestek): a Nádi poszáta (Szoboszlay tanár kolléga három gyerekkel; ők nyerték ezt a napot), a Foltos szalamandra (Bolla Gabiék) - velük szinte minden pontra együtt érkeztünk. Az ászok most nem ugyanazok voltak, mint eddig, és meglepő módon mi is közéjük kerültünk. Recsegve vonszolta magát a korhadt bárka hínáron, nádon és uszadékfán keresztül; négy utasa rendíthetetlenül kavarta a habokat, a hajófenéken pedig ütemesen ringott a behordott sártól fekete üzemvíz, lágyan nyaldosva a kulacsokat, a tartalékruhákat és a lábunkat. Kettőnkön loncsos katonazöld mentőmellény lógott, mint az összes többi csónak utasain is - a másik két matróznak már nem jutott a közösből. Enni alig volt mit. Mivel a kormányos "balos" volt, végig ugyanazon az oldalon kellett eveznünk, ami a táv végére kellemetlen hátsajgásokat okozott a legénységnek. No de a folyó csodálatos élővilága sokszorosan kárpótolt bennünket kifacsarodott gerincünkért: láttunk vadkacsákat, hattyút, gémet és mindenféle bukómadarat. Az a szólás járta köztünk, hogy amerre járunk, az összes búvármadár vízbefúl - mert egyet se láttunk följönni a víz alól. A víz rendszerint balatonszínben játszott, de a csendes zsákutcákban le lehetett látni az aljára: itt apró halacskák vándoroltak fel s alá fáradhatatlanul.

Torlódás

Szűk átjáró

Tájékozódás a gázlónál

Vízimadarak

Tiszta erecske

Az evezés technikailag is tartalmas volt: a rengeteg szűk átjárón elnavigálni, a feltorlódott fatörzseken és ágakon átbukdácsolni, a hínárban meglelni a legrövidebb utat, a mozgó bóját (vagyis a kacsautánzó pontőröket) elkapni - nem volt gyerekjáték. Mindezt délután fél háromra teljesítettük, és a hét teljes pontszámú csapat közül ezzel a harmadik helyet értük el. Az ünnepélyes eredményhirdetés másnap déltájban történt meg: a díjak a helyezés emelkedő sorrendjében ezek voltak: térkép, sörnyitó, dobókorong, vázas hátizsák. Mindenki kapott pólót és oklevelet: a Havasi cincér összesített ötödik helye nagy meglepetésnek mondható. Az óriási favorit Parlagi sas negyedik lett. Győzött az Uhu, benne Lukóczky Borsó, aki a negyedik versenynapon kormányzott - és saját tanúságuk szerint nem azért mentek cikkcakkban, mert őt én tanítottam kormányozni...

Díjkiosztó gála

A szervezők is kihajtották magukat

Ez a túlélő Balázsnak és nekem az első volt, Ildinek a második. Sok versenyző és pontőr azonban az eddigi tíz versenyen mind részt vett, és most már tudom, miért. Óriási élmény az egész! Köszönet illeti a szervezésért a táborvezetőket és a legtöbb pontőrt. Tanulságok is levonhatók: a kötelező felszerelést komolyan kell venni, nem szégyen a tervet módosítani, és végül: nem árt egy kicsit edzeni. A következő verseny pünkösdkor lesz - azt majd megnyerjük.