3. nap: VI. 24.
Bábolna-Babilónia – Fenyőfő
83 km.

Ezen a szép napon hamar útnak eredtem délnek, hogy az éjszakát már a Bakonyban töltsem. Első megállóm Bakonyszombathely volt, ahol kastélyt és annak parkját sejtettem. Az előbbit pár éve lebontották, a park közepébe irtást vágtak a helyi járási szintű csapat focipályája számára. Megszólított egy helybéli sváb úriember, sok érdekességet mesélt a falu lehetőségeiről. A régi rendszerben azt mondogatták: ez a vidék Komárom megye Szabolcsa, mert a megyei pártpénzek csak Kisbérig jutottak el. A megyei bürokrácia példája, hogy a megyeszéli Súrra kénytelenek voltak Tatabánya felől hozatni a vezetékes vizet, holott a szomszédos (és már Veszprém megyei) Bakonycsernyén van vízmű. A falvak lélekszáma itt is fogyóban van, mindenki messzire (Mórra, Tatabányára) ingázik, a birtokok osztrák kézre jutottak, ha nem éppen a téeszelnök zabrálta el őket. Ráadásul a parkkal sem törődik senki, egyre több a gyökérről nőtt fa, melyek aztán sorra kidőlnek. A régi gróf 85 éves, Bécsben él, unokaöccse bankfőnök, érthető módon nem fog ide befektetni. – Megreggeliztem hát és nekihajtottam a szomszéd megyének.

Ácsteszéren, Táncsics Mihály szülőfalujában kemény meglepetés ért: a nevezetes háznak a környékén sem találtam senkit, aki kinyitotta volna. Itt még működött egy kisbenzinkút is. Súr határában, egy színpompás akácos mezőn újra letelepedtem, megebédeltem és szunyókáltam egy sort: bizony, eléggé fontolva haladtam. Már a nápolyi sem segített, inkább valami sósra vágytam, hátha az nyeregben tart. Bakonycsernyén be is szereztem három zacskó mogyorót. Mikor Dudarra értem, bágyadtságom múlófélben volt, talán attól, hogy sikerült aznap a negyedik megyét is megérintenem. Itt egy kőbánya üzemel, míg Bakonyoszlopon bauxitot fejtenek, csodálatos látvány a vöröses óriásgödör. A falu nevezetessége még a templom, oldalában nemesi kriptával.

Én azonban előbbrevalónak tartottam az Ördög-árok felderítését. A kerékpárt az erdőszélig magammal vittem, onnan gyalogmenetben fölvitézkedtem az Ördög-gátig, amely a létra nélkül még így is járhatatlan lett volna. Itt egyik szandálom elszakadt, és szomorúan belémsajdult Zirc, Tapolca és a többi tervezett kultúrállomás. Mindegy, majd a többiek hoznak tűt, cérnát, gyűszűt, és Zánkán megvarrom... A szurdok most száraz volt és sötétzöld; két órát töltöttem a vad sziklák között.

Innen sietve felkúsztam a cseszneki várba az embert próbáló emelkedőn, mivel a korábbi dunántúli kör során későn érkeztem, és zárva találtam. Most azonban jószerivel sötétedésig van nyitva, a belépő ára jelképes, a felújítás folyamatos. A várnak nagyszerű története van, melyet ki is függesztettek egy parafatáblára, de a legtöbb idegenforgalmi létesítmény még félkészen ázik, nincs reá pénz, évek óta alig szivárog valami. A főberuházót "kapitánynak" hívják, igen lelkes ember: támogatás híján is sokat rohangál, az Isten segítse meg. A régieknek még nehezebb dolguk volt: Wathay Lőrinc kapitánykodása idején, a XVI. század végén "Cseszneket meg akarták lepni az terekek, és az külső várat megis vették volna, de osztán ki is verték őket belőle." Az akkori kapitányt végül egy rosszul megtöltött tarack küldte a másvilágra, amely szétrobbant, mikor mulatság közben durrogtatni akart vele. Fiának, a híres énekköltőnek és a szultán Héttornyát is megjárt önéletírónak a mellszobra több címerrel együtt a belső vár sziklaküszöbén van kiállítva.

Utam a Bakony belsejébe vezetett: a magánterületté aljasult, kutyákkal riogató, tán még mozgásérzékelőkkel is felfegyverkezett Gézaházára. Ez régen egy Esterházy gróf birtoka volt, és csakugyan: innen Károlyháza felé egy elbozótosodott, de így is méltóságos vadgesztenyefasor vezet. A Bakony-atlasz szerzői kifejezik reményüket, hogy a legutóbbi tulajdonosváltás nyomán végre ismét turistaház fog itt üzemelni. Károlyházán csakugyan ilyesmi működik, de odaérkeztemkor néptelen volt.

Innen szedres nyiladékon visz le a jelzés a Cuha-völgybe, ahol egy vidám motorosokból álló társasággal találkoztam. A csapat egyik tagja kérte, hogy takarjam le a fejét a képen (úgy sejtem, éppen takarásban is van), a többiek viszont feltétlenül tudni akarták a webcímet. Úgy vélem, ennyi elég; de ha tévedek (vagy az a fél fej is sok, ami látszik), elég egy levelet küldeni, és adok rá egy fekete maszkot.

A Cuha-szurdokban fékpofát cseréltem, majd Vinyén szomorúan láttam, hogy a vasútállomás vízcsapja, ez az utolsó mohikán immár elhalálozott, és bedőlt azon kutak tömegsírjába, melyek csak a turisták meséiben élnek tovább. Fenyőfőn azonban működött a nyomóskút ("Willkommen in Fenjefeu"), és még az est leszállta előtt sikerült ellépegetnem a térképen is jelölt "iszonyatos nagy fáig." Én valami irdatlan óriást kerestem, de ez legföljebb "derék fa" lehetne a mérete alapján; viszont az ábrázata valóban iszonyatos: csak a felső ágai élnek, de azok is szörnyű görcsben vonaglanak, nem tudnak kiegyenesedni és a napfény felé nyújtózni. A fa alatt nagy dombbá gyűltek már az elszáradt és lehullott alsóbb ágak: megannyi halott óriáskígyó, vélné akárki.

Most már csak hálóhelyet kell keresnem, duruzsoltam a magam fülébe, és elégedetten célba is vettem a közeli Pápalátó-kőt a zöld jelzésen. Az alkonyi félhomályban kisautót vettem észre az egyik irtásparcella sarkán. No, ezek a szerelmesek bizonyára ugyanott akarnak sátrazni, ahol én – de sebaj, a helyzet megoldható, elférünk majd egymástól. Rózsaszín ábrándozásomból valami suttogóra fogott kiabálás riasztott föl: a túlsarkon álló magaslesről két vadász egyike zavarászott elfelé magától, fölöttébb sürgetően. – "De hát odaát a magas erdőben is vadásznak?" – "Igen, az egész hegyoldalban, minden nyiladékban. Németek is vannak." Ettől végleg inamba szállt a bátorságom: egy vaksi vagy részeg magyar vadásznál csak egy dühös német vadász rosszabb, aki ezért az éjszakáért súlyos taksát tesz le a helyi társaság asztalára, s ha elriad tőlem a disznaja, ki tudja, mire képes. És még egy rendeset káromkodni se tudok németül. A nyomorultak ki sem táblázták ittlétüket, így ha nem botlottam volna beléjük, úgy járhattam volna, mint az a szegény kocogó nő, akit egy magyar fogadós lőtt fejbe az Őrségben a minap.

Azonnal bekapcsoltam minden villogót, fehér pólót rántottam magamra, és maximumra tett fejlámpával, lengő fejjel visszabaktattam az országútra. A túloldalon egy tüskebokroktól takart fenyérest néztem ki szállásnak, ami még az újpesti Farkas-erdővel vagy az őrbottyáni telepítvénnyel sem ért fel, hiába "ősfenyves" a neve. Este még elporoszkált mellettem két beszélgető lovas (?), de aligha vettek észre. Mégis siralmas, igénytelen módon aludtam, nemhogy a sátrat, de még a derékaljat is nélkülözve. Reméltem, hogy a vadászok nem hajtják meg éjszaka az én kis zugomat... és legalább ebben igazam lett.