4. nap: Alsó-Kecskevár – Bekénypuszta – Remete-kút – Majorvár – Csincse-völgy – Sövénykút – Kisgyőr – Bükkaranyos – Miskolc – Lillafüred – Hollóstető – Bánya-hegy – Hereg-rét – Toldi-kunyhó.

Ebből a várból se sok maradt: a Vártúrák kalauza (Sport, 1975.) szerint őskori földvár volt, én jóval későbbi falakat is láttam a tetején. További fényképek a mars.elte.hu/varak címen találhatók, Kisgyőrnél.

A várból leereszkedve póruljárt farácsozat (vadetető?) földi maradványaiba botlottam: valószínűleg nem alkalmaztak keresztmerevítést, vagy csak keveset, s azok elmállta után az erős póznákból összerótt vízszintes tetejű építmény egyszerűen összecsuklott. Szüntelen fűrészberregéstől kísérve mindenféle sárkerülő utakon Bekénypuszta fölé varázsoltam át magam, s valahol kiesett kosaramból a piszkos kék ellenzős sapkám. Sebaj, örüljön neki más, gondoltam; és e kicsi telepnek egy fényképpel tisztelegve begurultam a Remete-völgybe.

A forrásnál padok és daloló madarak fogadtak, kunyhó nem volt: esőben bizony vissza kellett volna másznom a meseházikóig. A forrás vize bőséges, ízletes; a patak völgye hívogató.

Cipzáros kidőlt fa

Patakágy

És íme, tizenegykor felbukkant jobb kézről az újabb földvár: a Majorvár háromszázegynéhány méteres púpja. Megkötöttem lovamat, izzadva felmásztam a várhelyre, melyből, ha jól láttam, egy halvány sáncív maradt az utókorra az északi oldalon. (De lehet az is, hogy a Cartographia téved, ugyanis más források szerint az alacsonyabb földnyelven van a sánc, nem a csúcson.) A hegytetőt letarolták: gondolom, a képen látható atombiztos csőszkunyhó is a falopás ellen szolgál vala.

Majorvár után a Csincse-patak völgyén át kíséreltem meg az áttörést Sövénykút irányába, nem kis rettegéssel. A név ugyanis pangóvizes-lápos patakmedret, szélesen elterülő sásos árteret jelent. A szótárak szerint ennek alakváltozata a dzsindzsa szó is, eredetileg szintén "mocsaras hely" jelentéssel, csakhogy ez utóbbi sokkal erőszakosabban hangzik (bizonyára a "dzsungel" hangulata is befolyásolhatta), ezért alkalmazzák újabban víztelen helyek akadályozó növényzetére is, míg a susnya hangalakja folytán inkább a lágy szárú növényben gazdagabb, esetleg éppen vízi bozótot, nádast szokta jelölni. Ezt a különbségtételt még az 1998-as túlélőn sütöttük ki; innen való a túraoldal elején található dzsindzsa-definíció is, mely ennélfogva nem is tart igényt teljességre vagy pontosságra. A nyelvet azonban mégiscsak a használói formálják, s még az is tűrhetőbb, ha egy szó jelentése későbbi ajkakon módosul, mint ha jelentéskörével együtt teljesen kivész. Minden megmentett magyar szó (különösen ez a csincse!) gazdagabbá teszi az utókort.

A Kis-kút

A zsilip

A rőzsegát (?) árka

A patak azonban csak nevével ijesztgetett: völgye elhagyatott, de szépséges nyugalmú, kies helye az országnak. Talán néha állatokat hoznak ide legelőre. Meghatottan fedeztem fel, hogy a megnyíló tisztás felső végénél nem is oly régen egy duzzasztómű állt: a patakmederben két betonoszlop (messziről vécének néztem), s mellette egy elmosódott árokban a vízfolyásra keresztben sorakozó fák jelezték a hajdani rőzsegát helyét.

A lefelé kanyargó, tüskés sarjaktól fenyegetett gyepes szekérút inkább lovaglásra való; én is inkább toltam, szinte minden kanyarban megállva egy méltóságteljes vén fa, betorkolló vad vízmosás kedvéért, vagy a patak futását csodálva. Egy helyen még sziklák is kibukkannak az út melletti parton.

Vízmosás

Aztán egy sásba dobott repedt vödör árulta el a simabőrű közellétét, s a patakmeder egy érdekes rándulását ábrázoló képről is ugyanezért nem vonszoltam félre egy PVC-lapot: hogy jelezze a táj és bizonyos emberek közti diszharmóniát. Mindenesetre a szemét nem öntötte még el a völgy alját, és egy villanyoszlopra felmászva alkalmas búcsúképet is tudtam csinálni.

A borsodgeszti halomvár lett volna a következő látnivaló, de az odavezető földutak olyan irgalmatlanul ragadósak voltak, hogy meg kellett hátrálnom. Kisgyőrön áttekerve (tetején cigánygyerekek játszanak a főút közepén, lejjebb takaros, tágas faluközpont) kattogó csapággyal kelet felé folytattam utamat. A falu határából kitűnően látszanak az általam már megénekelt paloták a Hársas-bércen. Vajon hány év telik el, mire a térképeken megjelenik ez a kukachoz méltó gyalázatos tájrágás? (A Cartographia 2004-es Bükk-térképén még mindig nincs nyoma egyiknek sem, de még az odavezető betonút sincs feltüntetve.) Vagy éppen az a baj, hogy a beszélő pénznek ezek a taplószerű kinövései papíron nem is léteznek? Ha lesz, aki utánajár, nagy terhet vesz le a vállamról.

Agyaggödör Sövénykútnál, a háttérben disznóhizlalda

A borsodgeszti halomvár (a tévétorony körül)

Útszéli lomtemető, a háttérben túrázó bicajosok

A két falu között megebédeltem, majd defektet kaptam. Gépem égnek dobott kerekekkel foglalt el harcállást az útfélen, én meg buzgón ragasztottam, mikor a harmadik autó, egy kisfurgon váratlanul megállt, a vezető segítséget ajánlott. A miskolci East Side Motorosklub tagjai voltak, s egyikük a platóra mutatva így szólt: "Miskolc felé? Pedig elviszünk, ha kell, csak elmegyünk, legórjuk ezeket innen." Érdekes, ezt az igét (Ballagi százharminc éves szótára szerint ugyanaz, mint a "szór") az egykori tar.hu/bukk honlap készítői is használták; ezzel is több lettem, mikor visszatértem. De a kedves ajánlatot el kellett hárítanom, mert hátravolt még az utolsó földvár. Bükkaranyos fölött az erdős dombtetőn áll, sánca tán egy méter magas, száz méter körüli ellipszist formáz. Forrásaim szerint késő bronzkori eredetű (i.e. 1100–800).

Ez volt a végállomás: innen már tényleg csak levezetésnek tűnt minden mozdulat. A falu szélén ipartelep állt, táblával: "Hamis kutyával őrzött terület!" Ezt ilyen szókapcsolatban még nem olvastam, nyelvérzékem derült is rajta; csak pár perc múlva jutott eszembe, amit az iskolában a regionális köznyelvről tanítottak. Itt ez lehet a norma, s a "harapós kutya" a nevetséges. És ezt is ápolni kell, nem beszélhet mindenki a pesti bulvársajtó ötszázas szókincsével. (Más nyelvezet nemigen megy "innen oda" tömegméretekben, színházak és hasonlók pedig vidéken is vannak. Nincs mire felvágnunk, hogy kellőképpen stílustalan és magyartalan kifejezéssel éljek. Bár némi javulás mutatkozik, pl. az egyik csatorna időjósa, Reis András palócosan beszél a képernyőn is. Csak le ne szoktassák, vagy ki ne nyomják a médiadivatból.) A kapu mögötti kutya egyébként húsz centire nőtt, és kettő volt belőle.

Egyre szemetesebb árokpartokkal éreztette közelségét a nagyváros, a Budapesthez hasonlóan kétarcúvá vált Miskolc. Egy helyen kettétört, hiányossá vált tábla lóg valami mellékút fölött: "K.jük!!! Ne sz.jen!" Mire megfejtettem, egy kopott külsejű, de tiszta nézésű férfi lépkedett elő az úton két szatyorral, és bérletét forgatva beállt a buszmegállóba.

Tágas panorámájú lejtő vitt be Miskolcra. Gondoltam, a központon át térek vissza a Bükkbe, mert a Tapolcán átvezető utat nem ismertem, a dombon álló lakótelep pedig elriasztott: elég nekem az emelkedő a vadonban, minek kell még az emberek előtt is erőlködnöm? Gondoltam, ennyi jutalmat megérdemlek, s illik is, hogy lássanak a miskolciak egy igazi kerékpáros turistát márciusban. – – – Ezt is megkaptam, mit ne mondjak! Két fiatal nő (hogy így fogalmazzak; tipikus Barátok közt-életérzés sugárzott róluk, afféle hiper-öntudatos, nyegle szingliség, még ha esetleg tartottak is férjet) "egységesen" fordított nekem hátat a lámpánál. Az idézett szót történetesen elkaptam a hangosra sikerült sugdosásukból: bizonyára azt hitték, hogy valami marcona filmhősnek képzelem magam a nagy csomagokkal, a sisak alól előkandikáló fáradt és feketedő ábrázatommal. Ha ez a helyzet, kívánom nekik, hogy nálam jobb külsejű férfit sose kapjanak. (Egyébként rájuk se néztem, elég ilyesfajtát látok éretlenebb állapotban hétről-hétre az iskolapadban.)

Az estét a Bükk délnyugati részén lévő Toldi-kunyhóban akartam tölteni, mivel onnan könnyen elérhető a Vörös-kő-völgy a maga forrásaival. Ehhez viszont át kellett vágnom az egész Bükkön. Miskolc végén, a Herman Ottó Emlékparknál vacsoráztam (melyről egyrészt az tudatik, hogy "épült 1984-ben társadalmi összefogással," másrészt (vagy inkább ennek folyományaként) hogy egy ízbeni leégését követően mostanra már omlásveszélyessé is vált. Hogy itt melyik mondás a helyénvalóbb: "Közös lónak túros a háta," vagy inkább ez: "A restség miatt elhanyatlik a házfedél, és a kezek restsége miatt csepeg a ház" (Prédikátor könyve 10,15) – azt nem tudhatom.

Lillafüred után a Szinva völgyében érdekes találkozásban volt részem. Először egy fehér kisbusz vezetője integetett: a bánya-hegyi lejtőn három gyerekkel fölfelé igyekvő kecskeméti úr kért tőlem webcímet, aztán szinte egy időben megjelent (szemből) egy pesti, csak olvasó férfi topiktárs is, akit etetésre váró kicsiny gyermeke csak rövid túrákra "engedett el," de akinek szülei itt laktak Miskolcon, így edzésként hosszabb-rövidebb köröket tudott tenni a Bükkben. Ő emlékezett rám – még a feladott BEAC Maxiról (! – ott csak húsz kilométert hajtottam), én természetesen nem ismertem meg. Elbeszélgettünk erről-arról; ő Bükkszentlászlót járta meg, de a Lusta-völgybe már nem mert fölmenni országútival. A hegység belseje változatlanul igen hűvös, csapadékot csak húsvétra mondanak. Megfordult a fejemben, hogy nem volt-e balgaság Miskolcon balra fordulni egyetlen forrás miatt, négy nappal azután, hogy "láttam nem működni" – de megkeményítettem elhatározásomat, üzembe helyeztem minden lámpát (a fényszóró már a végét járta), elbúcsúztam a topiktárstól, és továbbindultam.

Az emelkedő nem volt veszélyes, a hideg is csak a völgyre korlátozódott, és negyedfél óra múlva, este tízkor kinyithattam a Toldi-kunyhó ajtaját. Cseréptetejű gerendaházikó volt, szivaccsal szigetelve. Benne kályha, kémény, asztal, három matracos ágy, gyertya, tüzelő, tartós élelem. Az asztalra cukor volt kidöntve, közepe feketére égetve. A kunyhónaplóban bejegyzések 2004. áprilisától, ezek főként a forrás és a ház pillanatnyi állapotát tárgyalják. Mind egyszeri, mind visszajáró vendégek vezetik; a kunyhó afféle önvállalásos "gondnoka" Várhegyi Ági, akinek nagy szerepe van abban, hogy a ház még áll, és hogy lakható. A bejegyzésekből megtudtam, hogy a vasajtó tizenöt éves, hogy régebben cserépkályha volt a téglázott vaskályha helyén, hogy időnként terepjáróval "másznak hegyet" az idelátogatók, és hogy állandó probléma a szemét elszállítása. Egynémely agyatlan ittalvó pl. üveget rakott a kályhába, azt hivén, hogy ezzel gondoskodott is róla. Japán és portugál írás is olvasható itt. Sokan csak takarítani jönnek fel. Egy mulatságos beszámoló így szól ez év januárjából (kivonatosan idézem):

"Kint nem sikerült tüzet rakni, úgyhogy a kályhában próbálkozunk ... A tűz már alig ég, kurvára fázunk ... Elindulunk a Tar-kőre ... Ha ezek az utolsó írásos emlékek rólunk ... A sötétben cseppet eltévedtünk, meg aztán vizünk se volt, úgyhogy elindultunk vissza ... Őszintén reméltük, hogy a kályhában valami pislákoló parazsat még találunk, de nem ... Hosszú fáradozás után a tűz nem akarta az igazat, így jó néhány "löttyintésnyi" whisky behörpintése után bebugyoláltuk magunkat, és megpróbáltunk álomba szenderülni ... Valahogy átvészeltük ezt az éjjelt is, néhány pulóver, 3–4 zokni, hálózsák meg Jimmyék [Jim Beam tömény szeszesital] társaságában ... A tanulságokat levonva legközelebb talán még sikeresebb kintlétet fogunk produkálni. Remélem, akkor már nem lesz itt ez az egér, mert egész éjszaka rajtunk röhögött."