Nagyvisnyóról indult az igazi túra. Hamar kitapasztaltam, hogy milyen menetviszonyok között mely ruhadarabokra van szükség, és az aszfaltút sem volt túlságosan meredek, így, mondhatni, jól haladtam. A Bán-völgy bejáratánál, a gyermektáborok után azonban sorompó zárta el az utat. Ez hétvégén így szokás errefelé, a piknikezők áradata miatt – csakhogy volt ám a sorompó fölött egy rakás tiltó tábla is, meg egy olyan szöveg, amely engem kívánt valami más helyre, biciklim okán. Nagyot néztem ezen, és nem kell mondanom, hogy a magam részéről hova kívántam a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságát, hiszen ugyanők az emblémájukat viselő 2002-es kiadású Bükk-atlaszban (Cartographia Kft., Bp.) a "zöld bicikli" jelzést tüntetik fel ugyanezen az úton. A kiadvány 72. oldalán a következőket mondják: "Az erdei műutak közül ne használjuk azokat, melyeket sem ismertetőnk, sem pedig a kerékpárostúra-jelzések nem ajánlanak. Ezek keskeny, balesetveszélyes, forgalmas útvonalak (pl. Szomorú-völgy – Savós-völgy – Létrás – Jávorkút), melyeket kerüljünk el." – Ó, ti képmutató illetékesek! Először bejelölitek engedélyezettnek az utat, aztán mikor kész túratervvel a helyszínre érek, meglátom arrogáns, kurta-furcsa feliratotokat, amely azt üzeni: "Tekerj máshol, ebatta." (*) Hát nem! A továbbiakban az adminisztratív természetvédelmet teljességgel mellőzve inkább funkcionálisan óvtam a tájat: ahol fennállt a leghalványabb veszélye annak, hogy "sziklagyepet erodáló hegyi kerékpáros" vagy más efféle vadállat (ld. uo.) lesz belőlem (sima gumikkal, tízkilós csomaggal, kész nevetség!), ott menten leszálltam és szépen toltam tovább. Ugyanezt tettem a legtöbb gyalogösvényen, illetve ahol fárasztóbb lett volna hajtani. De a kerékpáros-társadalmat személyemben megalázó tilalomfáknak a továbbiakban fügét mutattam. Csöndben araszoltam fölfelé, egészen addig, míg a beton elfogy, és lefagyott murvaúttá nem válik. Ezalatt készítettem néhány szép képet.

(*) Mint régen: Tilalmas a halászat, ebatta. Ez a XVIII. század végi tábla mostanra a Szalajka mellől múzeumba távozott, de a lelkület megmaradt. Sokan hajlamosak magántulajdonuknak tekinteni az erdőt, amire lesz még példa alább is.

A fordulóból kicsit visszacsusszanva (és leszállva) nekieredtem a Dédesvár felé oldalazó rissz-rossz kövesútnak. A gerinc oldalában találkoztam egy háromfős társasággal, aztán még másokkal is, akik ugyanúgy tilosban jártak, mint én. Arról a tilalomkötegről van szó, amelyhez a Kisvár nevű gigászi sziklaorom tövében tüntetően megkötöttem gépemet. Ha még konkrétabb célzás kell: nem a legalsó ábrát szegte meg az illető. Mások meg szalonnát pirítottak a dédesi vár alatt az avaron, amit én egyáltalán nem javallok, de mivel megkínáltak, ezennel letakarom az arcukat. Beszélgettünk a világ dolgairól, de semmiképp nem tudtam meg, hová valósiak és hogy mivel foglalkoznak. A tüzet pedig eloltották maguk után, ezt megígérték.

Aztán elgurultam a fent említett nyereg alá, ahol a Kis- és a Nagy-fennsík összeér. Átkeltem a betonúton, majd – kisgyermekes családtól kísérve – a piros jelzésen keletnek tartottam. A térkép esőházikót jelöl, de ennek nyoma sincs; valamivel odébb, az új térképről lehagyott, egyébként a Mária-forráshoz vezető "piros kereszt" jelzéstől jobbra mégis találtam egy elhagyott favágószállást. Hogy lefekvésig valahogy elfogyjon az idő, végigbotorkáltam a Csikorgónak nevezett gerincen, egészen Szentlélekig. Ez a szirtes hely arról a muzsikáról kapta a nevét, amit a régi idők szöges talpú bakancsai hallattak rajta. Fejlámpára kapcsolva megközelítettem a Látó-köveket, a Mária-forrásból vizet vettem, majd a betonon visszamásztam a tervezett szállásra. Útközben lámpafénynél készítettem egy tűrhető képet a kifolyóval ellátott Lajos- (vagy milyen) forrásról; a többi a sietség miatt vacak lett.

A hidegben éjszakázást még jó sokáig nem fogom a könnyű foglalatosságok között számontartani. Önfelfújó matracom kilyukadt, ide a kicsivel jöttem, amely puha érzést éppenséggel nem ad, csak alulról szigetel valamit. Jól vizsgázott azonban a katonai alufólia, szinte éreztem, ahogy visszaveri rám a kisugárzott hőt.

* * *

Reggel fordított irányban jártam be az esti kör egy részét, majd útba ejtettem a szentléleki kolostor romját. Az előtte pompázó Herman Ottó Turistaház verandáján nagydarab férfi álldogált, és noha a jelzést követve léptem be a kerítésen (elkerülő út nem volt), olyan foghegyről köszönt vissza, mintha tudta volna, hol aludtam. Egy darabig csakugyan nem fogom az effajta kikent-kifent házak, újdonsült panziók bevételét gyarapítani: a ház előtt parkoló kocsik olyan jólétet sugároztak, ami sokáig nézve már bántó.

Ennek végeztével rögtön a szállásra ereszkedtem. A kanyargós lejtőn (melyet téli időben csak hólánccal és célforgalomban szabad használni, és most is kezdett már lefagyni) elég sok autós jött szembe. Aztán megérkeztem a már világosban kiszemelt házikóhoz a falu fölött – és íme, valami folyamatos, nem mozduló brümmögést hallottam felőle! Fejlámpám fénye mintha egy rendszámtáblán villant volna meg. Ott bizony, tizenöt méterrel az én hálószobám előtt, a kijárt tisztáson egy barnás színű régi autó járatta a motorját, lámpája eloltva. Hogy kik mit csináltak benne, azt nem akarom találgatni. Elgurultam mellette, és rohammal bevettem a kunyhót. Berendezkedtem. Ők tarthattak tőlem, mert a felkapcsolt fény dacára sem jöttek közelebb, hanem elpöfögtek úgy fél óra múltán. Ez mintegy hét órakor történhetett.

Megmosakodtam, alváshoz öltöztem. Egy óra múlva érkezett még egy autós társaság: bevilágítottak a házba az ajtónyíláson, de ekkor már sötét volt, és inkább nem jöttek oda ismerkedni. Mindenesetre nem járhattak görbe utakon, valószínűleg szórakozni jöttek. Egy női hang is nevetgélt közöttük, és nagy zsákok supogását hallottam. Bizonyára ott akartak éjszakázni szegények, és én kitúrtam őket. Fél óráig ténferegtek, aztán odébbálltak. Elég rosszul aludtam, mert a falu közel, a szegénység nagy, a derekam meg nem bírja az oldalt fekvést – de ezután már nyugtom volt a látogatóktól. Csupán elhúzott néhány kocsi a murvaúton, de nem lassítottak.

* * *

Reggel útnak eredtem délnek. Van itt egy kutyákkal őrzött objektum: nagyobb bekerített terület néhány kopott épülettel. Az éjjeli forgalom Kisgyőr felé irányult, oda ugyanis ez a legrövidebb járható út. De az is lehet, hogy a kék-mezői tanyák lakói tértek haza. Ez egy elszigetelt, háromházas telep a nemzeti park határán. Innen ismét a BNP területén, fokozatosan romló minőségű földutakon tartottam délnek (nyáron igen nagy sár lehet errefelé, most csak befagyott és kerekektől feltört tócsák hevertek az úton), hogy aztán egy meredek domboldalnak ütődve letérjek a sárga-zöld jelzésről.

Ligetes, bozótossal vegyes kocsányos-tölgyesben, földutak szövevényében tájékozódtam a Nap és a domborzat szerint – és ekkor váratlanul friss, kopogós aszfaltút került elém, táblával: "MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!" Szétnéztem, és torkomon akadt a szó. Előttem Kisgyőr, nyilván onnan jön az út. Balra, a távvezeték mögött szelíd lankák, a Hársas-bérc – és fél kilométerre ott éktelenkedik egy irdatlan széles kerítés, a füves hegyhátból felzabált és telkekre osztott harminc hektár "magánterület," rajta két frissen épült emeletes magánkastély. A bejáratnál lévő kukákon valami miskolci káefté neve. A térképen mindezeknek nyoma sincs, a BNP határjelzői sehol. (*) A falu ide légvonalban harmadfél kilométer. Hogy ki volt az a gazember, aki az építési engedélyt kiadta, nem tudom, de bizonyára jól megkenték a markát. Ha ezután a nemzeti park valamely embere rámhörren, hogy "Hol alszol, ebatta?" – akkor én már tudom, hová küldjem őt. Ide, a Hársasvárba.