Bükk
kerékpártúra, 2003. december 28-30.

Szokásos szilveszteri túrámra ezúttal a múltkorinál kedvezőbb időjárási előrejelzéssel és komolyabb felszereléssel vállalkoztam (új kesztyű, fejlámpa, meleg zsák, öcsémtől kölcsönkapott hővisszaverő alufólia). Nagy levegőt vettem tehát, és a Szilvásváradig tartó vonatos nekifutás után biciklistül belevetettem magam a Bükkbe. Mikor azonban a szilvásváradi ref. körtemplomot cserkészem vala be (a hívek odabenn éppen a Himnuszt éneklik vala), a digitális fényképező eleme vészjelzést küldött, hogy hamarosan kifogy. Annyira nem vagyok hebehurgya, hogy feltöltetlen akkumulátorral induljak el, és a technikai leírásból (Canon Hungária, 2001., minden jog fenntartva) tudtam is, hogy a lítiumion-aksinak a hideg nem tesz jót – de ezen a pimasz viselkedésen nagyon felhergelődtem. Előző este töltöttem maximumra! A tapasztalatok azt mutatták, hogy a villogó jelzés megjelenésétől számítva kb. tíz fotót készít még a gép, aztán megkukul. Javítja az esélyeket, ha az LCD-képernyőt nem használom – ekkor azonban a vaktában állítgatás és az automata üzemmód között válogathatok. Sajnos egyik módszer sem hozott valami nagy sikert: a képek ezúttal kritikán aluliak lettek. A leggyalázatosabb fotókért rendre az automatika felelős, s én csak annyiban, hogy amikor ez otrombán belevakuzott egy tájképbe (lemerülő teleppel!), akkor másodszorra a paramétereket kapkodva állítottam be. – Ezeket kívántam előrebocsátani a magam mentségére és korunk képfaragó technológiájának nagyobb szégyenére.

Nagyvisnyóról indult az igazi túra. Hamar kitapasztaltam, hogy milyen menetviszonyok között mely ruhadarabokra van szükség, és az aszfaltút sem volt túlságosan meredek, így, mondhatni, jól haladtam. A Bán-völgy bejáratánál, a gyermektáborok után azonban sorompó zárta el az utat. Ez hétvégén így szokás errefelé, a piknikezők áradata miatt – csakhogy volt ám a sorompó fölött egy rakás tiltó tábla is, meg egy olyan szöveg, amely engem kívánt valami más helyre, biciklim okán. Nagyot néztem ezen, és nem kell mondanom, hogy a magam részéről hova kívántam a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságát, hiszen ugyanők az emblémájukat viselő 2002-es kiadású Bükk-atlaszban (Cartographia Kft., Bp.) a "zöld bicikli" jelzést tüntetik fel ugyanezen az úton. A kiadvány 72. oldalán a következőket mondják: "Az erdei műutak közül ne használjuk azokat, melyeket sem ismertetőnk, sem pedig a kerékpárostúra-jelzések nem ajánlanak. Ezek keskeny, balesetveszélyes, forgalmas útvonalak (pl. Szomorú-völgy – Savós-völgy – Létrás – Jávorkút), melyeket kerüljünk el." – Ó, ti képmutató illetékesek! Először bejelölitek engedélyezettnek az utat, aztán mikor kész túratervvel a helyszínre érek, meglátom arrogáns, kurta-furcsa feliratotokat, amely azt üzeni: "Tekerj máshol, ebatta." (*) Hát nem! A továbbiakban az adminisztratív természetvédelmet teljességgel mellőzve inkább funkcionálisan óvtam a tájat: ahol fennállt a leghalványabb veszélye annak, hogy "sziklagyepet erodáló hegyi kerékpáros" vagy más efféle vadállat (ld. uo.) lesz belőlem (sima gumikkal, tízkilós csomaggal, kész nevetség!), ott menten leszálltam és szépen toltam tovább. Ugyanezt tettem a legtöbb gyalogösvényen, illetve ahol fárasztóbb lett volna hajtani. De a kerékpáros-társadalmat személyemben megalázó tilalomfáknak a továbbiakban fügét mutattam. Csöndben araszoltam fölfelé, egészen addig, míg a beton elfogy, és lefagyott murvaúttá nem válik. Ezalatt készítettem néhány szép képet.

(*) Mint régen: Tilalmas a halászat, ebatta. Ez a XVIII. század végi tábla mostanra a Szalajka mellől múzeumba távozott, de a lelkület megmaradt. Sokan hajlamosak magántulajdonuknak tekinteni az erdőt, amire lesz még példa alább is.

A patak távlatban...

...és közelítve

Fagyott csorgók

Dérvirágos levelek

A fordulóból kicsit visszacsusszanva (és leszállva) nekieredtem a Dédesvár felé oldalazó rissz-rossz kövesútnak. A gerinc oldalában találkoztam egy háromfős társasággal, aztán még másokkal is, akik ugyanúgy tilosban jártak, mint én. Arról a tilalomkötegről van szó, amelyhez a Kisvár nevű gigászi sziklaorom tövében tüntetően megkötöttem gépemet. Ha még konkrétabb célzás kell: nem a legalsó ábrát szegte meg az illető. Mások meg szalonnát pirítottak a dédesi vár alatt az avaron, amit én egyáltalán nem javallok, de mivel megkínáltak, ezennel letakarom az arcukat. Beszélgettünk a világ dolgairól, de semmiképp nem tudtam meg, hová valósiak és hogy mivel foglalkoznak. A tüzet pedig eloltották maguk után, ezt megígérték.

A dédesi várhegy a Kisvárról

A Kisvár egyik letörése

Lovam a TANAP-póznához béklyózva

A dédesi vár ciszternája

A vár egyik megmaradt bástyája

Omlás

Piknik a vár alatt

Hogy miképpen védte két hétig a várat Bárius István őkegyelme kisded csapatával a fene Hasszán basával szemben, és hogy loppal eltávozván, mimódon rogyasztották rá a tornyot a pogányra, azt minden turistakalauz részletesen ismerteti, és a vár korábbi története a helyszínen fel is van vésve egy márványlapra, így e helyt nem is vesztegetem rá a szót. Viszont attól a legkomolyabban óvnék mindenkit, hogy a várfal alatti üregben éjszakázzon, mert a szikla mai nap is omlik! A képen lent heverő sárgás kőtömb még be sem mohosodott, mióta kiszakadt a helyéből, amely a kép tetején, hasonló színben mutatkozik.

A Verebec-vár kúpja és árka

A hanyatló Nap a sáncárok fölött

Szélfútta gerinc

Hamarosan elértem azt a vidéket, ahonnan 2001 novemberében visszafordultam Szentlélekre, mert lement a nap. Most is közeledett a szemhatárhoz, de még rátekintett a Verebec-vár árkára. Ez volt az első földváram a túrán, a könyvek nem ecsetelik, még a mars.elte.hu/varak honlap sem tud róla többet a nevénél. A Sándor András szerkesztette "Bükki Nemzeti Park" c. alapmű (Mezőgazdasági Kiadó, 1983. 292. o.) azt mondja, hogy a kyjaticei kultúra védvonalához tartozott, mint sok más vár is. A Nap hulltában bearanyozta a keskeny, emelkedő gerincet, amelyen az út bükkösből fenyvesbe váltva elért a Nyír-kő alá. Ez a térképen nincs megnevezve, s a szomszédban álló, szép kövekből rakott erdészházat is csak egy halványszürke téglalap jelzi. Talán a vandáloktól félnek: ajtó és ablak erős rács mögül tekint a vándorra. Találkoztam itt két hátizsákos fiatallal, és később autóból kiszállt idősebbekkel is. A ház alatt végigfutó szintút újonnan kapott egy "kék rom" jelzést, amely Dédesvártól a Farkas-nyakig tart.

Vegyes erdő...

...a Nyír-kő előtt

Az erdészház

Aztán elgurultam a fent említett nyereg alá, ahol a Kis- és a Nagy-fennsík összeér. Átkeltem a betonúton, majd – kisgyermekes családtól kísérve – a piros jelzésen keletnek tartottam. A térkép esőházikót jelöl, de ennek nyoma sincs; valamivel odébb, az új térképről lehagyott, egyébként a Mária-forráshoz vezető "piros kereszt" jelzéstől jobbra mégis találtam egy elhagyott favágószállást. Hogy lefekvésig valahogy elfogyjon az idő, végigbotorkáltam a Csikorgónak nevezett gerincen, egészen Szentlélekig. Ez a szirtes hely arról a muzsikáról kapta a nevét, amit a régi idők szöges talpú bakancsai hallattak rajta. Fejlámpára kapcsolva megközelítettem a Látó-köveket, a Mária-forrásból vizet vettem, majd a betonon visszamásztam a tervezett szállásra. Útközben lámpafénynél készítettem egy tűrhető képet a kifolyóval ellátott Lajos- (vagy milyen) forrásról; a többi a sietség miatt vacak lett.

Első szállásom

Forrás-kifolyó

Rálátás a Látó-kövekre...

...és a róluk nyíló kilátás

A hidegben éjszakázást még jó sokáig nem fogom a könnyű foglalatosságok között számontartani. Önfelfújó matracom kilyukadt, ide a kicsivel jöttem, amely puha érzést éppenséggel nem ad, csak alulról szigetel valamit. Jól vizsgázott azonban a katonai alufólia, szinte éreztem, ahogy visszaveri rám a kisugárzott hőt.

* * *

Reggel fordított irányban jártam be az esti kör egy részét, majd útba ejtettem a szentléleki kolostor romját. Az előtte pompázó Herman Ottó Turistaház verandáján nagydarab férfi álldogált, és noha a jelzést követve léptem be a kerítésen (elkerülő út nem volt), olyan foghegyről köszönt vissza, mintha tudta volna, hol aludtam. Egy darabig csakugyan nem fogom az effajta kikent-kifent házak, újdonsült panziók bevételét gyarapítani: a ház előtt parkoló kocsik olyan jólétet sugároztak, ami sokáig nézve már bántó.

A szentléleki kolostorrom

Ómassára a Jubileumi-forrás érintésével óvakodtam le. A forrás melletti pihenő megvan még, de az esőháznak csak a pillérei állnak. A völgy alsó szakaszán több hátizsákos különítménnyel is találkoztam. Az egyik fickó még oda is kiáltott: "Csak így tovább!", de ez igen rosszkor volt mondva – minthogy éppen pótlábnak használtam a bicajt a csúszóson. Az illető el is hallgatott, pedig kinéztem volna belőle, hogy eszébe jutna még pár tréfás biztatás.

Asztalsima fal Ómassa fölött

A faluból a temető mellett kapaszkodtam fel a kísérő betonútra (amely csak a térképen van a "kék bicikli" jelzéssel ellátva). A Sebes-vízhez érve letámasztottam a gépet, fölgyalogoltam a patak forrásáig, melyben a hullott levelek érvázára már elkezd kirakódni az oldott forrásmészkő. Ez lejjebb tekintélyes gátakat alkot, amelyek most, jégkéreggel bevonva talán még fenségesebben mutattak, mint máskor.

Jégpáncélos darázskő

Ugyanez, oldalról

Ezután az országútra leérve elrúgtattam a pisztrángostavak mellett, leereszkedtem Lillafüredre, majd a zöld szerpentinen felkutyagoltam a Fehér-kőre. Az itt készült pocsék fényképek nyáron mind pótolhatók (egy kivétellel: korcsolyanyomok a Hámori-tó jegén), ezért könnyű szívvel lemondok róluk. Elég nagyszámú és sokféle turista baktatott szerteszét az erdőben; egy család egészen a kilátópontig utánam kapaszkodott. A festői, hófehér sziklák közt megbúvó Szinva-völgyet undok pára ülte meg, bizonyára azért, hogy rákényszerítsen az újbóli látogatásra.

Eljegesedett vályú

Aztán jeges lejtőn elficánkoltam az éjjel-nappal nyitva tartó fehérkőlápai th. mellett, és szintbe fordulva megtaláltam a Hajnalka-forrást. Ennek vizét kivájt fatörzseken az alsó padokig vezették, de az összeköttetés megszakadt, ráadásul a víz is belefagyott a vályúkba, így kénytelen voltam fölcammogni magához a forráshoz vízért. Megjegyzendő, hogy az olvadásig a hegy gyomrában általában marad némi karsztvíz, ezért a források télen is működnek. A kisebb patakok azonban gyakorta elapadnak, mert vizük elveszti hőtartalékát és futtában megfagy. Erre a sorsra jutott a Sebes-víz és a Jubileumi-forrás patakja az én látogatásom idején.

Innen rövid gyalogos kitérőt tettem a Gulicska nevű szabdalt gerincre, amelynek oldalából hálóhelynek is alkalmas üreg nyílik. Érdekes megfigyelni a lámpafényhez igazított színhőmérséklet kékes "kicsorbulását" a jobbról behatoló természetes fényen. Ugyanitt, a kék kereszt fölött hasztalan kerestem a térképen megjelölt kápolnát, képoszlopot vagy micsodát. [Igazából egy sírról van szó, de olyat se láttam.]

A Gulicska-szirtüreg

Ugyanez belülről.

És most következett a második, igen nevezetes földvár a túra folyamán. A bükkszentlászlói Nagy-sánc a régészek szerint a kelta kotinus törzs központi erődítménye volt a vaskorban. A községi temető felett, kopár hegytetőn terül el, külső emelkedése mintegy 5 méter. Többször is kutatták, gazdag leletanyaga már múzeumban van. Található benne egy (bebokrosodott) központi gyűrű is, amit úgy lehet megkülönböztetni a későbbi mezőgazdasági művelés ÉNY–DK-i futású teraszaitól, hogy ez kövekből van rakva, amazok pedig csak félméteres földletörések. Mostanság inkább marhát legeltetnek a nagy kiterjedésű hegytetőn.

A Nagy-sánc északi meredélye

A központi gyűrű maradványa

Gépem a Nagy-sánc közepén.

Romos harangláb (vagy micsoda) Bükkszentlászlón

Eddigre alaposan eltelt az idő, így az útvonalat módosítanom kellett. Eredetileg a falu hosszában toltam volna fel gépemet a Kaán Károly-forráshoz, majd a Jávor-hegyen át Bükkszentkeresztig, de rámsötétedett volna – és jelzés nélküli úton ez nem éppen kívánatos. Ezért az aszfalton másztam fel hatszáz méter magasra. Megtekintettem a Bükknek általam ismert egyetlen üzemelő mészégető-helyét, amely sajnos éppen pihenőt tartott. Mindenesetre a rám boruló feketeségben reflektorom fénye utcát vágott, és megmutatta a félbehagyott munka különböző fázisait. Mégis úgy vélem méltónak e szép és nehéz mesterség folytatóihoz, hogy majd akkor írok róla részletesen, ha dologban találom őket.

Leborított égetettmész-tömb

Ennek végeztével rögtön a szállásra ereszkedtem. A kanyargós lejtőn (melyet téli időben csak hólánccal és célforgalomban szabad használni, és most is kezdett már lefagyni) elég sok autós jött szembe. Aztán megérkeztem a már világosban kiszemelt házikóhoz a falu fölött – és íme, valami folyamatos, nem mozduló brümmögést hallottam felőle! Fejlámpám fénye mintha egy rendszámtáblán villant volna meg. Ott bizony, tizenöt méterrel az én hálószobám előtt, a kijárt tisztáson egy barnás színű régi autó járatta a motorját, lámpája eloltva. Hogy kik mit csináltak benne, azt nem akarom találgatni. Elgurultam mellette, és rohammal bevettem a kunyhót. Berendezkedtem. Ők tarthattak tőlem, mert a felkapcsolt fény dacára sem jöttek közelebb, hanem elpöfögtek úgy fél óra múltán. Ez mintegy hét órakor történhetett.

Megmosakodtam, alváshoz öltöztem. Egy óra múlva érkezett még egy autós társaság: bevilágítottak a házba az ajtónyíláson, de ekkor már sötét volt, és inkább nem jöttek oda ismerkedni. Mindenesetre nem járhattak görbe utakon, valószínűleg szórakozni jöttek. Egy női hang is nevetgélt közöttük, és nagy zsákok supogását hallottam. Bizonyára ott akartak éjszakázni szegények, és én kitúrtam őket. Fél óráig ténferegtek, aztán odébbálltak. Elég rosszul aludtam, mert a falu közel, a szegénység nagy, a derekam meg nem bírja az oldalt fekvést – de ezután már nyugtom volt a látogatóktól. Csupán elhúzott néhány kocsi a murvaúton, de nem lassítottak.

* * *

Reggel útnak eredtem délnek. Van itt egy kutyákkal őrzött objektum: nagyobb bekerített terület néhány kopott épülettel. Az éjjeli forgalom Kisgyőr felé irányult, oda ugyanis ez a legrövidebb járható út. De az is lehet, hogy a kék-mezői tanyák lakói tértek haza. Ez egy elszigetelt, háromházas telep a nemzeti park határán. Innen ismét a BNP területén, fokozatosan romló minőségű földutakon tartottam délnek (nyáron igen nagy sár lehet errefelé, most csak befagyott és kerekektől feltört tócsák hevertek az úton), hogy aztán egy meredek domboldalnak ütődve letérjek a sárga-zöld jelzésről.

Kulipintyók a Hársas-bércen

Ligetes, bozótossal vegyes kocsányos-tölgyesben, földutak szövevényében tájékozódtam a Nap és a domborzat szerint – és ekkor váratlanul friss, kopogós aszfaltút került elém, táblával: "MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!" Szétnéztem, és torkomon akadt a szó. Előttem Kisgyőr, nyilván onnan jön az út. Balra, a távvezeték mögött szelíd lankák, a Hársas-bérc – és fél kilométerre ott éktelenkedik egy irdatlan széles kerítés, a füves hegyhátból felzabált és telkekre osztott harminc hektár "magánterület," rajta két frissen épült emeletes magánkastély. A bejáratnál lévő kukákon valami miskolci káefté neve. A térképen mindezeknek nyoma sincs, a BNP határjelzői sehol. (*) A falu ide légvonalban harmadfél kilométer. Hogy ki volt az a gazember, aki az építési engedélyt kiadta, nem tudom, de bizonyára jól megkenték a markát. Ha ezután a nemzeti park valamely embere rámhörren, hogy "Hol alszol, ebatta?" – akkor én már tudom, hová küldjem őt. Ide, a Hársasvárba.

(*) Nem tudom, mekkora a nemzeti park tudatos disznósága az ügyben (azaz hogy ölbe tett kézzel végignézték, amint a kisgyőri önkormányzat kiárusítja a Disznófejű Nagyúrnak a kezelésükre bízott hegytetőt és a sáncot), s mennyiben csak a mulasztásos pipogyaság róható fel nekik (azaz hogy későn rohantak, és már nem tudták meggátolni ezt a "zöldmezős" harácsolást). Az a helyzet, hogy a 2002-es atlaszban a BNP határa magában foglalja a Kőlyuk-galya, Nagy-Som-tető, Csókás-völgy, Ásott-fa-tető és Majorvár vonaláig terjedő területet, míg az 1999-es térképen a Bükkszentkereszt alatti rész teljesen kívül esik, és a Lófő-tisztástól Bekénypusztán át Latorvárig halad a határ. Mivel (ellentmondásos módon) ez a szűkebb határ látható a 2002-es atlasz áttekintőtérképén is, arra következtetek, hogy itt a határ reménybeli kijjebb tolásáról van szó, egyelőre csak a térképen. A BNP honlapján ez ügyben semmi felvilágosítás nem lelhető.

Mindenesetre 2002-ben a deklarált határ már körülkerítette a Hársas-bércet (amint az a mellékelt térképen is látszik). Ha emellett 2002-ben még nem voltak ott ama mesebeli kastélyok (amit én valószínűnek tartok, és a térkép bizonyára nem olyan mafla, hogy egy települést egyszerűen lefelejtsen), akkor legalább olyan gaztett sejlik a láthatáron, mint amilyen a nemzeti park 1977-es megalakítása előtti rohamléptű tarvágások botránya volt. Most azonban egy ilyen tájrablást a közvélemény is jobban elítélne, s ez az ítélet csak akkor enyhülne némiképp, ha kiderülne, hogy az ott álló épületek, teszem azt, a tüdőbeteg gyermekek gyógykezelésének szolgálatában állnak, és más céljuk nincsen.

A 2002-es atlasz "reménybeliségét" illusztrálják még a fedezetlenül rápingált kerékpáros ösvények, illetve utamon konkrétan a Leányvár körüli jelzések, amelyek jelenleg is az 1999-es térképnek (és a korábbi turistakalauzoknak) megfelelően futnak, és az új atlasz mutatta jelzéseknek hírük-hamvuk nincs sehol.

Az itt hivatkozott két kép az "idézés" cselekményén túl semmi egyebet nem valósít meg, ilyenformán a szerzői jogi törvény garantálta "szabad felhasználás" körébe esik, és a Cartographia Kft. ellenirányú diktátuma, mely szerint a térképének bármely részét tilos az ő "írásbeli engedélye nélkül bármely módon rögzíteni és hasznosítani," ebbe a törvényi kijelentésbe ütközik, tehát jogilag semmis, és vígan megkerülhető. A vonatkozó törvényhelyek így szólnak:

33. § (1) A szabad felhasználás körében a felhasználás díjtalan, és ahhoz a szerző engedélye nem szükséges. [...]

34. § (1) A mű részletét – az átvevő mű jellege és célja által indokolt terjedelemben és az eredetihez híven – a forrás, valamint az ott megjelölt szerző megnevezésével bárki idézheti.

A Hársas-vár sánca

Barbárok

Az igazi bűntettet nem is a természet ellen követték el, hanem a történelem ellen. A néhány tölgyfán túlmenően legalább a földvárat illett volna igenis védettnek tekinteni, és építéssel meg ottlakással tönkre nem rondítani. De ezek már berendezkedtek ott, a kerítés éppen kettévágta a sáncot, a hegytetőből jó darabot kitermeltek már valami nagypolgári luxusdomb (pince vagy efféle hamis rusztikum) céljára. Barbárok, kik minden szépre és kedvesre ráülepedtek, halálomig ellenségetek vagyok.

A Rákóczi-fa

Dohogva elvezettem lovamat a kerítés mellett, bentről (az üres telkekről) megugatott néhány kutya, az egyik ház jászlában pár kocsi parkolt és a sóderdombon egy gyerek téblábolt. Én nem a házat akartam látni, hanem a sáncot; arrafelé kerültem tehát, és megmásztam. Mikor eltűntem a dombhajlat mögött, feltárult a kertkapu, és kigördült rajta egy traktor. Elkészítettem a kívánt képeket, majd a menetirányomnak megfelelő betonúton továbbhaladtam. Itt egy újabb kacsalábon forgó kastély pompázott, a traktoros kiszállt és vidáman megkérdezett: "Hát maga az, akit köröz a rendőrség magánterületre lépésért?" Megmondtam a valót: én a legújabb térkép szerint haladtam, azon pedig semmiféle "magánterület" nincs itt, Miskolc felé pedig nem Kisgyőrön át visz az út. Elbeszélgettünk az ország bajairól, a túrázás örömeiről. Helybeli volt, ízes beszédű gumicsizmás ember. Felhívta figyelmemet a közelben látható Rákóczi-fára, aztán elbúcsúztunk.

A Cseh-völgy alsó szakaszán, a Kék-mezőre szolgáló vezeték alatt teljesítettem a távot az utolsó, de talán a legszebb látnivaló, a Leányvár felé. Erről minden forrásom szinte felsőfokban beszél. A legjobb bizonyára az lesz, ha egyszerűen idézem, mit mond róla a Vártúrák kalauza (Sport, Bp, 1975. 2. kiadás. Szerk.: Dely Károly) a 177. oldalon.

Az egyiptomi piramishoz hasonló földkúp – főleg lombhullás után és tavasz előtt vagy a téli időszakban – szinte hátborzongató látványt nyújt; döbbenetes, hogy milyen mennyiségű földet mozgatott meg e hatalmas méretű vaskori erődítmény építésekor az itt élő, feltehetően nagy számú népcsoport. Ebbe a piramis alakú földkúpba kapuszerű bevágás vezet. Bent a patkó alakú belsővár üregében mentették veszély esetén az itt élők – feltehetően – gyermekeiket és kincseiket. Nagy kultúrájukra utal, hogy a földvár sáncain és várárkán kívül több helyen felfedezhetők a terepalakulatokból az ovális alakú temetkezési helyek, az ún. tumulusok.

A Leányvár árka

Befagyott vizesárok

A belső vár

Ekkorra az akkumulátorból szinte minden szufla elfogyott: hónom alatt melengettem, becézgettem, így sikerült az életét ideig-óráig megnyújtanom. Sajnos mire a sárga jelzésen kiértem Miskolctapolca fölé, a kőbánya szállítószalagjához, már ez sem segített. Mindegy, ez a táj bejárható már gyalog is, és a környékbeli felhagyott bányák "tájrendezés" után olyan látványt nyújtanak, amelyet az esetleg elérhető egy-két sietős kép nemigen tudott volna visszaadni. Elgurultam hát a barlangfürdőhöz, áztam pár órát, majd vonatra tettem magam és hazatértem.