BEAC Maxi kerékpárral
2001. szeptember 8.
Ezt a régen várt teljesítménytúrát rossz előjelek kíséretében kezdtük meg. A nagy napon és előtte vigasztalanul zuhogott az eső, s az egész Börzsöny gusztustalan sártengerré vált, amely fölött továbbra is sötétes fellegek vicsorogtak. A néhány topikos indulótól már a rajt előtt elmaradtam, s helyettük egy meteorológia szakos egyetemistával kapaszkodtam össze. Magyarkútról először Nógrádra, majd onnan Csóványos és Nagy-Hideg-hegy érintésével Nagymarosra kellett átjutni. (A túra a Pilisben folytatódott volna, de ehhez a szakaszhoz aznap csak a térképről volt szerencsém.)
A legtöbb kerékpáros induló a Kis-Kő-hegyen dagonyázott, míg mi ketten a kisvasút völgyében igyekeztünk kifogni az időjáráson. Itt azonban nem volt járható ösvény, és igen sokat toltuk gépeinket a csuszamlós hegyoldalon, s nemegyszer a sínekre kényszerültünk.
Aztán egyszer csak véget ért az emelkedő, és nagy fékezések után máris a várrom alatt találtuk magunkat. Az eső elállt, és önbizalmunkat növelte az is, hogy utolértünk egy nagyobb csapat biciklistát.
Nekik jobban meggyűlt a bajuk a hegyen a csüdig érő sárral, mint nekünk a hegyoldalban. Hajmeresztő történeteket hallottunk ötkilós sárkoloncokról, taposhatatlanná vált kerékpárokról, kikészült váltókról.
Az első ellenőrzőponton pecsételtünk, megreggeliztünk, majd a sort végigállva betámasztottuk kiürült kulacsainkat a sokatmondó nevű Csurgó-forrás alá, hogy három perc elteltével félig feltöltve ismét magunkhoz vegyük őket.
Továbbinduláskor kitűnt, hogy – már induláskor is eléggé kopott – fékgumijaim pár kilométeren belül teljesen el fognak fogyni a felnire került sár dörzshatása következtében. Az emelkedőkön a gyalogosokkal versenyeztünk, a lejtőkön fékezés helyett szaladtunk a gépek mellett. Bizony, szomorú menetelés volt ez.
Végül a balesettől való rettegés legyőzte bennem a konok túradühöt, és valamivel Királyrét fölött úgy döntöttem: menetlevelemet útitársamra bízom, s feladom a versenyt. A Börzsönyből a Deszkametsző-völgyön és Kóspallagon át szabadultam meg, s ezután a váci kerékpárút foghíjasságáról győződtem meg a gyakorlatban. Sajnos az alumíniumabroncsok is megsínylették a fékpofák fémcsonkjaival való kényszerű súrlódást a nagyobb lejtőkön, s ennek később súlyos következményei lettek.
A hírek szerint a teljes távot egyetlen kerékpáros sem teljesítette: az utolsó valahol Dobogókő alatt adta fel. Számomra ennek a szeles, esős napnak egyetlenegy pozitív vonása kínálkozott: az, hogy a következő BEAC Maxit a mostaninál bizonyára dicsőbb teljesítménnyel fogom zárni.
