12. nap: VIII. 8., vasárnap.
Békéssámson – Gyula.
103 km.

Békéssámson meglehetősen új alapítású falu lehet, mert utcái nyílegyenesek, noha többségük közönséges földút. Északnyugati sarkán aztán elindul egy dűlőút, és visszavisz az erzsébeti országútra. Ezt az apró hurkot azért kellett bejárnom, mert békési megyetérképem erre a helyre egy "török hidat" jelöl be, amely ma valamelyik fekete vizű összekötőcsatornát íveli át, de régebben bizonyára élő vízfolyás fölött trónolt szilárdan, és népes marhacsordák poroszkáltak a hátán. És állta az idő ostromát becsülettel, míg aztán a huszadik században olyan nehéz gépekkel kezdték járni rendszeresen, hogy az még neki is sok volt. Egyik íve beomlott; helyrehozták, azóta nem kínozzák, és tényleg gyönyörű. Amíg rajta ücsörögtem és reggeliztem, három motoros és egy kerékpáros vetődött csak arra. Egyikük-másikuk a dolga után ment, de volt, aki horgászni szokott itt, bizony elég sovány zsákmánnyal. A téesz területén át jutottam vissza az országútra.

Tótkomlóson egy szlovák tájházat akartam megnézni, de minden egyéb értesítés nélkül zárva volt. Aztán északra fordítottam a kormányt, és az út mellett lefényképeztem a tanyamúzeumot (kívülről). Nem járt jobban a kardoskút-pusztaközponti "Természettudományi Kiállítóhely" sem, pedig itt aztán találtam volna mindent, ami szem-szájnak ingere. (Előre be kell jelentkezni.) A közelben nyúlik el nádasok rejtekében a Fehér-tó, melynek irányában mindazonáltal előreóvakodtam egy futamatnyit, és meggyőződtem róla, hogy ami nyílt víztükörnek látszik a kukoricás és a nádas közt, az csakugyan délibáb.

Orosházán, mikor zárva találtam a kútmúzeum beltéri részét és a Szántó Kovács Jánosról elnevezett múzeumot is, rájöttem, hogy vasárnap van, nincs miben reménykednem. Ehelyett sakkozóknak kibiceltem egy ideig, orvul lekaptam egy kannakosárral felszerelt nénit, majd Csanádapáca irányában elhagytam a várost, mely ugyanolyan szép, mint az eddigiek és az ezután következők. Aludtam is egy félórát valahol az út mentén, amit – ez az én szerencsém! – egy arrafelé tekerő ember víg köszöntéssel észlelt.

Újkígyós előtt a mezőn egy rém hosszú vasvázas szerkezetet láttam (egy ilyenről később lesz fénykép is): harminc méterenként lábak, köztük könnyű áthidalások. A lábakon traktorkerekek, az áthidalásokon zuhanyrózsaszerű öntözőfejek. Ezt persze már csak akkor tudtam így megfigyelni, mikor a bicajt az árokba döntve átmásztam a csalánon, megszólítottam az arra hűsölő paradicsomszedőket (?), és megkérdeztem, mi a csigabiga ez, és hogy "ugye lefotózhatom?" A szóvivő, egy pelyhedző állú legényke erre olyan huncut képet vágott, és hunyorgatott is a többiek felé, hogy nem merek jótállni azért, amit mondott: de azért ideírom, hogy vannak több száz méter hosszú ilyen öntözők is, a rájuk szerelt motorral haladnak (no ezt nemigen hiszem, túl kicsik azok), és vezetékről kapják a vizet. Egy effajta jószág tíz-húsz méterre is ellődözi a vizet, amivel nagy hasznot hajt gazdáinak.

Újkígyóson (nem is kicsivel) lekéstem egy nagycsaládos-horgászversenyt, s hogy a balsors igazán próbára tegyen, az innen imbolyogva hazafelé tekerő kiskölköket sikerült olyan szélesen előznöm (talán egészen a felezővonalig), hogy egy műbarna dromedár valami mercivel szinte ledudált miatta az útról. Szemből éppen jöttek: elgondolni is szörnyű, hogy ha ennek a hitvány szoláriumgyíknak bejön a számítása, akkor két autónak két kerékpárossal együtt kellett volna elférnie az úttesten egymás mellett. És volt bőr a képén, hogy fékezés után mellémhúzzon a fekete konzervdobozával, és megígérje: lenyeleti velem a szakállamat; én válaszul a KRESZ azon rendelkezésére hivatkoztam, miszerint a biztonságos oldaltávolságot minden járművel meg kell tartani, másrészt hogy aki később fog az előzésbe (ez esetben őbugrissága), az lesz szíves kivárni a sorát. Mindezt három másodperc alatt kellett volna elmondanom (nem éppen diplomatikusan, s a nyomaték kedvéért jelbeszéddel kísérve), de őt a tesztoszteronmirigye, úgy látszik, csak verbális agresszióra képesítette, mert felbőgette a motort és elvitette magát a lóerőivel. Én pedig a jókor jött haragtól felfrissülve betértem a szabadkígyósi Wenckheim-kastély arborétum-parkjába, ahol minden fontosabb növény neve, képe és jellegzetessége táblákon van összegyűjtve. Maga a kastély más célt szolgál, este nyolc után a park is csak a vendégeké.

Ezután, még mindig a volt Wenckheim-birtokon egy szégyenletes emlék-diadalív ütött szemen. Az volt ráírva: "Ferencz József császár és felséges neje hű népe éljene közt itt haladott el május hó 25-én 1857-ik évben." Persze a Wenckheim uraság nem volt éppen Arany Jánoshoz mérhető ember, aki a maga részéről ez alkalommal így éljenezte ugyanazt a felséges császárt: "Levágva népünk ezrei / Halomba, mint kereszt, / Hogy sírva tallóz, aki él: / Király, te tetted ezt!" Ez időben a legnagyobb magyar ezt írta az őrültekháza menedékéből a császár kreatúrájának, a Bach-korszak névadójának: "Szeretetet és tiszteletet azonban nem követelhet Excellenciád, legfeljebb csak tettetést vagy, hogy e gyűlöletes szót ne használjuk, jól játszott szerelmi komédiát." (az "Ein blick..." című röpiratában.) Négy évvel azelőtt pedig egy csákvári szabólegény, bizonyos Libényi János próbálta meg leszúrni ezt a felséges hóhért a Burg bástyasétányán – de ő megúszta a merényletet, és eléldegélt egészen addig, amíg "mindent meggondolva és megfontolva" sírba dönthette Magyarországot, ezzel magára vonva az újabb éljenkiáltást Ady Endrétől: "... ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok." És itt egy felújított tábla hazudja a huszonegyedik század fiainak, hogy Ferenc József idelátogatása megtiszteltetés és magasztos pillanat volt! – Míg ezeken fortyogtam, még azt is megengedtem, hogy az éljenzés egy része a magyarok jótevőjének, Erzsébetnek szólt – de egy dolgot minden engedménnyel együtt is leszűrtem ebből a gyalázatos díszletből: hogy a kivezényelt tömegek és a minden hullámhosszon történő hazudozás nem Rákosi Mátyás találmánya.

Egy óra múlva, délután ötkor már Békéscsabán voltam, átöltöztem, és jutalmul még befértem a Munkácsy Múzeumba, ahol a festő emlékszobáján és néhány képén, vázlatán kívül a Körös-Maros Nemzeti Park állandó kiállítását is megnézhettem. Különféle élőhelyekbe sűrítve sok kikészített állat nézett ránk a tárlókból, közben csicsergés és pitypalattyolás hallatszott a falból. Mások is voltak benn, de eléggé sietnünk kellett, mert nemsokára bezártak. A kitömött túzokot le is akartam fényképezni, de úgy véltem, holnap Dévaványán majd látok belőle élő példányt is. Ezután még körbefényképeztem a várost (talán ez az, amelyről a többit másolták): virágos dísztéren beszélgető csitrik, szép nagy evangélikus templomok. Az egyik homlokzatán egy kopott tábla az 1883-as ünnep alkalmából Luther Mártont előnévvel "beatus"-nak, azaz boldognak mondta, ami érdekes katolikus vonás az ev. vallásosságban.

Itt is tudtam már, hol alszom: Gyulán, a vár mögötti kempingben. Ehhez végig kellett mennem a Körös mentén csodaszép környezetben futó kerékpárúton. A folyóból egy helyütt két bajszos koma (mint Herman Ottó rajzain az "őshalászok") emelőhálóval igyekezett kinyerni valamit vacsorára. Kérésükre ők lemaradtak a képről, pedig egészen tisztességesen fel voltak öltözve – bizonyára a hálójuk volt nagyobb az előírásban szereplőnél. Elbeszélgettünk: egyikük szerint nem érdemes itt élni, a multik csak piacot keresnek, "neonfényes fővárosunk" agyonnyomja a vidéket, meneküljön mindenki legalább a Tiszától nyugatra, s nyilvánítsák ezt a tájat teljes egészében nemzeti parkká – és akkor minden a helyére kerül, a mezőket elönti a víz, beköltözik a farkas, és átveszik az uralmat a szúnyogok milliárdjai. Ezeket mondta fanyarul, és megemelte a hálót, de semmi nem került, tehát folytatta: "Az ilyen akadós helyeken szokott megbújni a ragadozóhal elől a kishal, s mikor előmerészkedik, elkapja őt a háló."

Lassan kiértem a főútra; tekergő kerékpárúton elhaladtam Póstelek felé a kertek alatt, be az erdőbe, ahová már nem kísért el a nyomomban morgolódó helyi ebség. A Frigoria térképe most is csúful vizsgázott, mert azt állította, hogy a további út betonos egészen Gyuláig – de ez nyomorult hazugság, mert sosem volt az. Egyre romló földút ismételgette a fülembe: "Nem érdemes egy ilyen élménydús napot a rajtam való alkonyati zötyögéssel, küllőtöréssel, miegyébbel elrontani." Vissza is tértem az aszfaltra a kutyákhoz: a fővezér mostanra fogott egy barna ruhás madarat (talán a szomszéd jércéjét), és bűntudattal a bokor mögé húzódott előlem.

Én meg az újonnan kipofozott 44-es száguldó mellett meghagyott segédúton mosolyogva befurakodtam Gyulára, vettem egy zacskó kopaszbarackot, és az árus megerősítő reklámjától is segítve azonosítottam a vár alatti magánkempinget. Itt egy nagyon eleven és vicces kedvű, s ettől jócskán megfiatalodott hölgy intézte az ügyeket magyarul és németül. Beszélgettem egy holland házaspárral az oktatási rendszereinkről, aztán lezuhanyoztam (olyan csempézett fülkékben, amelyek csak mellkas alatt takartak, s ez a holland fickónak nagyon tetszett), és ágyba bújtam. Szép kerek nap állt mögöttem.