14. nap: VIII. 10., kedd.
Szarvas – Szolnok.
78 km.

Végre eljött a kedd, ez a nagyszerű nap, amikor életre kelnek a múzeumok. A magam életre rázása és némi városnézés után mégis először a történelmi emlékparkba zarándokoltam el: oda, ahol a régi Magyarország földrajzi középpontja van. Így egyazon túrán sikerült lábammal tapodnom Magyarország mindkét közepét, és össze is tudom hasonlítani őket. Ehhez kopjafás emlékút vezet: mindegyiket másvalaki faragta, mindegyik valami másról szól. A park székelykapuján felirat: "Amilyen a lelked, úgy nyílik e kapu. Kinek tágasra, kinek szorosra. Jól gondold meg, jámbor, hogy beléphetsz-e rajta." Én a nagyobbik ajtón mentem be, remélem, nem méltatlanul. Még ez állt ott: "Áldás a bejövőre, békesség a kimenőre." Középen kis dombon stilizált, malomhoz hasonló bezárt torony őrzi a Nagymagyarország-térképet, melynek felirata: "Emlékezve a múltra, élve a jelenben, és bízva a jövőben – állította helyre ezen emlékművet Szarvas város önkormányzata 1993-ban." Az ország e közepét, ha jól emlékszem, a nemzet nagy fájdalma közepette tették emlékhellyé 1920-ban. Afféle steril világbékét és népek barátságát emlegetni itt (mint Pusztavacson) nem volna helyénvaló; túl sokat mondogattak efféléket megalázottságunk elpalástolására negyven évig. Elégedjünk meg azzal, ha tűrhetően megélünk azok mellett, akik nem barátaink. Ez a park elsősorban a magunkbanézés és a számvetés helye.

Szarvas ezen emlékhely dacára sem a nemzetiségi gyűlölködés fészke. A város neve szlovákul is ki van írva a határán; a Tessedik Sámuelről elnevezett múzeumban azt olvastam, hogy a XIX. század elején még erős tót többség élt itt, de a század folyamán békésen elkeveredtek a magyarsággal. Kultúrájukat, nyelvüket továbbra is őrzik, Tessedik apai ágon talán maga is szlovák volt. 1780-ban mezőgazdasági szakiskolát alapított, munkáival hozzájárult az Alföld homokjának megkötéséhez és termővé tételéhez. – A múzeumból fénykép útján hazavittem egy vonaldíszes szobrocskát, egy tréfás szlovák feliratú cserépkulacsot (fejtse meg, aki tudja) és egy "fillokszéra" elleni szénkénegezőt.

Tizenegy óra tájban elhagytam a várost. Békésszentandrás határában, tőle hét kilométerre délnek található a megye legmagasabb kunhalma: a 97 méteres Gödény-halom. Bevallom: alantas túrapolitikai érdek ejtett rabul, így először elmellőztem, és haladtam még egy kilométert délnek. Itt elfogyott az addig még így-úgy meglévő kövezés, jelezve, hogy megyehatárhoz érkeztem; földút vitt volna tovább Veresháza felé, ami már Csongrádban van. Letettem a lábam "odaát," és ezzel a lépéssel megoldottam, hogy ezen a rövid napon is három megyét érintsek szabályosan, azaz vonatozás nélkül. (A 7. és a 11. nap is ilyen volt, sőt az előbbin a tőserdői hídon átbaktatva négy megyém is lett volna egy napon – de erre akkor nem gondoltam.) A képen lévő tehén már a túloldalon áll.

A Gödény-halom régészeti leleteket is adott már bőségesen (hiszen nevével ellentétben sokkal régibb, mint a kunok népe), de számomra most ennél érdekesebb volt a róla kínálkozó körpanoráma. Háromfelé fényképeztem innen: mezők, táblák mindenütt, ameddig a szem ellát. Volt itt tanösvény is, mely a növényzetet mutatta be, de táblájának csak szétszórt darabjait találtam meg az árkon átívelő kishíd előtt a földön.

Visszafelé megláttam az út mellett egy irdatlan hosszú mozgóöntözőt, abból a fajtából, amit Újkígyós előtt mutattak. Mivel ez szebben nézett ki, ennek a fényképét mutatom be. Volt ott egy horpadásban kis tavacska is, nádassal, amit villanyoszlopról sikerült tisztességesen megtekintenem.

Innen már csak tekertem hazafelé, alig figyelve a nevezetességekre. Öcsöd felé a forgalmas út mellé valaki a gátra (?) telepített egy irgalmas földutat a magamfajták kedvéért. Száradozott mellette néhány szikes tavacska is. Öcsödön ismét átröppentem a Holt- és az Élő-Körösön, láttam becsomagolt és meztelen szalmabálákat (-gurigákat). Martfűn nem mulasztottam el a messziről szagló növényolajgyárat megörökíteni – ki tudja, meddig működik még! Utána sörösrekeszek álltak óriási rakásban, és "Nyugalom kertje" néven temető látszott balról. Ezen a szakaszon találkoztam egy velem egy műfajban tekerő hölggyel, valószínűleg német vagy holland lehetett, mert értetlenül nézett vissza a "Jó utat"-ra, és "Helló"-val köszönt. Aztán befutottam Szolnokra, kínkeservvel megtaláltam a vasútállomást, és mint a gondolat, repültem vissza Budapestre.