Az utolsó pillanatban, álmatlan éjszaka után adtam le a pedagógiadolgozatomat, és utána még kibicikliztem a telekre a brummogóért. A pakolás végeztével hajnali kettőkor sikerült lefeküdnöm úgy, hogy hatra a [Kőrösi Csoma] kollégiumnál kellett lennem. Reggel még bekaptam egy szelet párizsis kenyeret, összeszedtem, ami kellett, és hajrá. Nem gondoltam, hogy amit teszek, annak még fájdalmas következményei lesznek. Ugyanis kialvatlanul és üres gyomorral biciklizni legalább akkora istenkísértés, mint torkig lakva, így kb. ötven kilométer után hirtelen leesett a vércukrom. A baj az volt, hogy nem ismertem még azt a furcsa fáradtságot, amikor sík terepen is úgy vélem, hogy keserves emelkedőt gyűrök le. Fáztam a tűző napon. Aztán egyre pocsékabbul kezdtem érezni magam: elfogyott minden erőm. A többieknek dacból nem szóltam. Szerencsére nem jöttek emelkedők, és meg is álltunk Agárdon. Az ott pótolt kalóriák, úgy látszott, megmentik a helyzetet, és tényleg, a strandig semmi baj nem történt.
Csak ott, a vízben. Ahogy kifelé igyekeztem, begörcsölt a lábam. Odakaptam: erre a másik is. Alul is, felül is. Legszívesebben felüvöltöttem volna, de ehelyett azon vívódtam, hogy mennyi kalcium lehetett a tejben, amit bedöntöttem, és hogy miért nem jutott még el a lábamig. Összeszorított foggal kikecmeregtem a tóból, és igyekeztem észrevétlen maradni kínjaimmal. Aztán léptem kettőt, és újból belémnyilallt a fájdalom. Nem elviselhetetlenül, de erősen. Indulásig sikerült elnyomnom a tüneteket, és ez valamelyest megnyugtatott. Elvégre már csak száz kilométer volt hátra...
Rövidesen visszajöttek a fájások. Borzalmas volt, de szó nélkül tekertem tovább. Székesfehérváron pihiztünk, ez segített egy időre. Ezután újabb és újabb izmok léptek önkényes akcióba, és lassanként felfedeztem magamon az orvosi könyvek színes mellékletének összes számozott rostját. Kőszárhegy előtt utolért a vég: már a leszállás sem segített. Ledőltem az árokpartra, gondoltam, csöndben kiszenvedek, a többiek úgyis elhúztak egy jó futamatnyira. De ők is felfedeztek egy árnyas helyet, és látván, hogy elmaradok, visszagurultak értem. Valahogy elevickéltem hozzájuk, eléjük tártam a helyzetet, és minden hiúsági meggondolást félretéve bevallottam, hogy sürgősen aludnom kell négy órát, máskülönben kiadom a párámat. Hümmögtek, mormogtak, vigasztaltak, és miután haraptak valamit, továbbindultak.
Tíz kilométer haladékot már ez a három órácska is adott. Utána viszont rámköszöntek régi ismerőseim, és kénytelen lettem különféle pózokba facsargatni magamat hajtás közben, hogy ne fájjon annyira. Ekkor új vendég jött: a szabóizom, ez a kétszínű alak, aki semmiféle alkura nem volt hajlandó. Később megtudtam, hogy ennek a görcsét tényleg lehetetlen ellenfeszítéssel megszüntetni, azaz csak várni lehet, amíg elmúlik. Várakozás közben azért hajtottam, és rövid tárgyalás után sikerült görcseimmel egy olyan áthidaló megoldásban megegyeznem, hogy ezentúl nem egyszerre jönnek, hanem udvariasan megvárják, amíg a másik elmegy. Így is lett. Kínjaim mérséklődtek, mire elértem a Balatont. Estére lábizmaim már csak sajogtak.
A kilométerszámláló Tagyonban, azaz a célegyenesben lépte át a 3000- et. 9-re benyitottam a házba: ott gitároztak a mieink. Nagy meglepetésemre én voltam az első, a többieknek se híre, se hamva! Azt hittem, rádumálták a vonattal jött bandát, hogy tagadják le őket, elbújtak a padláson, és onnan röhögnek rajtam. Az igazság az volt, hogy Gyaci belement egy tízcentis gödörbe, és akkorát esett, hogy a húsa is kilátszott. Elmentek az ügyeletre, strandoltak, végül este öreges tempóban elindultak Zánka felé.
Maga a tábor szánalmas volt. Minden éjjel kettőig folyt a buli, így kevesen ébredtek tíz előtt. Tizenkettőre mindenki összevakarta magát, kettőre megreggeliztek, és a döglesztő hőség rögtön a vízpartra hajtotta őket. Innen záráskor, azaz hét órakor húztak el. A hazaút gyalog egy óra, bicajjal pedig sok emelkedő. Tízre elkészült a meleg vacsora, tizenegykor pedig kezdetét vette a buli, és el is tartott kettőig...
Miért ez a távolságtartó többes szám harmadik személy? Mert ahányszor csak lehetett, megléptem. A Szentantalfa - Nagyvázsony - Veszprém - Balatonfüred - Zánka - Szentantalfa kört például labdavásárlás jogcímén tettem meg. Vagy hétkor nekivágtam az erdőnek (naná, hogy nem gyalog!), és tizenegykor (sajnos csak egyszemélyes) gombapörkölt illata fogadta a frissebbeket. Máskor megnéztem a Káli-medencét, Tapolcát, a bazaltorgonát... Hogy nem jött velem senki? Hiába, a strand mégiscsak vonzóbb.
No, azért volt a strandon és az esti kultúrténykedéseken kívül más program is. Például elmentünk Nagyvázsonyba, innen van néhány fotó. Vagy a foci. Vagy a (fakultatív) nagy úszások. Az eső elmosta a környékbe tett kirándulást, de leginkább azt bánom, hogy ide nem hoztam fényképezőt. Ugyanis az élen haladó Marcinak éppen egy szalmaguriga akadt az útjába, hát átugrotta. No de a többiek, mint a kimenős bolondok, madzagon hozzá voltak fűzve... Végül mindenki túljutott az akadályon.
Volt velünk egy cseh fickó és egy lány is. A fiú éjjel egykor hasonlíthatatlanul jobban gitározott, mint bármelyikünk - talán ezért folytatódtak mindig a bulik.
Érdemes volna visszamenni Szentantalfára, de talán több igényességet kellene csomagolni az útra. Strand otthon is van...
A nagyvázsonyi vár |
A vár belülről |
Az ügetőn |
A palacsinta kirepült a képből |
Ki bírja tovább fekvőtámaszban? |
Dóri eltemette magát |
Tapolca, Malom-tó |
Szép színes házak |
