Kőszeg
Unitárius kerékpáros tábor
2025. július 4-8.

Kérésre át tudok küldeni néhány képet nagyobb méretben is!

1. nap: VII. 4., péntek

Bandi gyülekezeti tábora miatt csak háromnegyed hatkor indultunk kocsival, és este fél kilenc körül érkeztünk meg Kőszegre. Ez kb. 270 kilométer volt. Szélsebesen haladtunk, a kocsi 110 km/óránál 10-11 litert fogyasztott százon, főleg a magasra tornyozott rakomány miatt.

A táblagép idő előtt lemerült, ezért az utolsó pár kilométert már vakon tettük meg a Csikar Panzióig. A vacsorát félretették nekünk, és most megmelegítették. Gulyásleves, makaróni és dinnye volt az asztalon, a gyerekek jól befaltak belőle.

Négyágyas szobánk a padláson helyezkedett el, ettől éjszaka iszonyú meleg maradt. Emiatt erősen szenvedtem, és mivel Miklós állandóan forgott, rugdosott álmában, nem sokat aludtam.

2. nap: VII. 5., szombat
Léka

Fél hétkor leszedtem a bicajokat és a szekeret a kocsi tetejéről, majd Miklóssal lementem reggelizni. A svédasztalról ő rántottát választott, Bandi beérte egy pohár gyümölcsjoghurttal.

Kilenckor indultunk; Kőszeg belvárosán át a Gyöngyös (németül Güns) patak mentén elértük a régi határátkelőt, melyet ma már csak gyalogosan és kerékpárral használnak. Helyette egy szélesebb úton halad az autóforgalom, és ezen az osztrákok néha visszaállítják a határellenőrzést. Mi a vendégszeretőbb kerékpárúton Rőtfalvára értünk (Rattersdorf), ahol megálltunk a patakból duzzasztott kis víztározónál.

Aztán hullámvasutazó utcákon, kerékpárutakon, illetve terménytáblák közti aszfaltúton begurultunk Lékára.

Első célunk a vár volt, melyhez nagyon meredek felágazás vezetett. Ennek egy murvás horpadásában Erika villanybiciklijével olyan szerencsétlenül esett el, hogy a bokája eltört. Ő a várba már föl se jött, hanem férje, Sándor (unitárius lelkész) fordult vissza biciklivel Kőszegre, és mentette ki őt a túráról.

A régi lovagvárba a családból csak én mentem be (12 euróért), és vitézül végigjártam a számos termet, tornyot és kamrát. A kiállított anyag bőségéért a várat gondozó alapítványt illeti a dicséret, noha a földrajzi nevek írásában a német, olykor a szlovák elnevezések uralkodtak. Megtekintettem a várat birtokló vagy vele kapcsolatban állt magyar nemesi családok (Kőszegi, Nádasdy, Thurzó, Esterházy) családfáit és arcképeit, Báthory Erzsébet véres legendáit, a denevérek természetrajzáról szóló termeket, a templomos lovagrend történetét és sok más kiállítást. Látogatható volt a lovagterem, az étkező, a kínzóeszközök kamrája, a kápolna, a paplak, két szép kilátást nyújtó torony, a füstöskonyha és még számos érdekesség.

Míg mindezt végigjártam-fotóztam, Juli a gyerekekkel a vár alatti játszótéren időzött. A látogatók körülbelül fele magyar volt, a kiállítás feliratai viszont egyöntetűen németek. Ezért most nem is mazsolázok belőlük, hanem beérem egy átfogó történeti honlapra való utalással.

Innen rövid, könnyű úton a lékai strandra gurultunk át. A két felnőttbelépő tíz euróba került. Fél kettőtől fél ötig időztünk itt, és még 12 eurót költöttünk édességre és üdítőre. A gyerekek jót vizicsúszdáztak, a babamedencében totyogtak és siklottak, és a hideg felnőtt medencékben is úszkáltak (karúszóban, illetve úszógumiban). A vízből kijövet eléggé vacogtak a hideg szélben, de a napsütésben szépen megszáradtak.

Ezután ugyanazon az útvonalon hazatértünk a finom langyos ég alatt.

A vacsora babgulyás meg sós kifli volt. Utána a gyerekek a parkolóban bicikliztek. Bandi kétszer is végigtekerte ezt a seprűnyelessel, amin csak pár napja kezdett érdemben gyakorolni. Harmadszorra is szerettem volna végigfutni vele, de ő inkább a futóbiciklivel ment még egyet.

Este fölpakoltam a szekeret a kocsitetőre, mert túravezetőnk, László másnapra hegyi biciklitúrát tervezett, azt javasolva, hogy az alsó szerpentint hidaljuk át kocsival. Ma a gyerekek gyorsabban elaludtak, mint tegnap, bár hazatekeréskor mindketten szundítottak egyet a szekérben.

3. nap: VII. 6.,vasárnap
Szabó-hegy

Reggel hétkor elgurultam a Tescóba: vettem kenyeret, almát, szotyolát és egy palack ásványvizet. Mindre nagy szükségünk volt az előttünk álló napon - az utóbbi pótkulacsként szolgált.

Most is svédasztalos reggelit kaptunk, a gyerekek ettek némi gyümölcsjoghurtot, rántottát és szalámis kenyeret. Kilenckor a csapat elindult (köztük Juli is), és egy gyors bevásárlás után nekiveselkedtek a szerpentinnek.

Én a gyerekeket kocsival vittem föl a Szabó-hegyre, azon belül a kincs-hegyi felső parkolóhoz. Darkóék egy másik kocsival mögöttünk haladtak. A bicajos társaság fél tizenegyre ért föl - ezalatt a gyerekek szabadon mászkáltak, én tízóraiztam és naplót írtam.

A parkolótól rövid, meredek, görgeteges lejtőn lehet elérni Szálasi Ferenc bunkerét. Ennek egyetlen lejárata van (nagyjából eredeti állapotban) kiállítva, a többit csak bekerítették, nehogy valaki beléjük essen a szabdalt terepen. A nemzetvezető (1945 márciusában) csak egy hónapot töltött a nagy bányászmunkával kialakított kormányzati székhelyen. Az új rendszerben a hadsereg alig használta, bejáratát berobbantotta - mígnem 2002-ben feltárták és kitakarították. A közelben néhány vadcseresznyefa nő, gyümölcsük tömegesen hever a talajon.

Innen jobbára lejtőn értük el a Hét-forrás felé leágazó rövid, meredek aszfaltcsíkot. Ezen a többség le is gurult, majd visszatolta - az utolsó métereken László másodmagával segített nekem, mert látványosan izzadtam a szerelvénnyel. Odalenn a gyerekek nagy kedvel szaladgáltak a hét forráskifolyót tartalmazó két medence körül. A legenda szerint, aki mindegyik csőből tölt a kulacsába, az iváskor kívánhat egyet, amit aztán a hét vezér bizonyosan teljesíteni fog. A forrásokkal átellenben egy óriási laktanya prózai romja áll a hegyoldalban.

Az út lassan emelkedni kezdett, 5% átlagos meredekséggel nagyjából az általam szekérvonó üzemmódban teljesíthető határon állt. Rendre lemaradva kapaszkodtam a csapat után, mivel az indulást jelző kurjantáskor percek alatt kellett visszaraknom a gyerekeket, és ezalatt ők kereket oldottak.

A nagy mászás elején megebédeltünk, a közepén László kipróbálta Juli biciklijét, melynek váltója nem vette be a szélső fokozatokat.

Végül a túrát lerövidítettük, és a 730 méteres Hármashatár-hegyre már nem másztunk fel, beértük a 630 méteren lévő Vörös-kereszttel. Itt huzamosabban pihentünk, falatoztunk, majd aszfalton továbbgurultunk - immár erős lejtőn.

Még tettünk egy tolós kitérőt az Óház-kilátóba, ahol egy régi vár maradványa is található. A kilátó elvileg le van zárva (omlásveszély miatt), de ezzel senki nem törődik, úgyhogy a szalagokat is letépték. A kilátás főleg nyugat felé élvezhető. A lépcsőről lerohanva Miklós fölsebezte a lábát; gyorsan bekötöttem, és beültettem a hintóba.

Erős, rövid lejtőn visszatekertünk a kincs-hegyi parkolóba. Fölpakoltam mindent a tetőre, és hazatértünk a szállásra; a többiek (köztük Juli is) biciklivel. Számunkra a táv 26 kilométer lett, a többieknek 34.

4. nap: VII. 7., hétfő
Cák - Velem - Bozsok

Reggeli után összeszedelőzködtünk, de mivel esőre állt, a szokásos kilenc óra után még vártunk egy fél órát a teraszon. László közben Kőszegről beszélt: az 1532-es ostromról, az elcsatolás részleteiről, a határsáv-korszakról, a határszélről dolgozni ingázó tömegekről.

Tizenegykor egy hevesebb zápor közeledett, és erre demokratikusan megszavaztuk, hogy délig, vagy az eső elálltáig elhalasztjuk az indulást, és ki-ki a szobájába vonult vissza. A gyerekek nagyot hancúroztak az ágyon, ahol bőséges helyük volt. Máskor meleg padlásszobánk most kellemesen langyosra hűlt, úgyhogy az ablakot nem kellett nyitva tartanunk. A elöblített pisis ruhákat viszont be kellett vennem a párkányról. Így érkezett el az eső vége (fél háromkor), mikor a csapat indulásra határozta el magát. Gyorsan vágtam pár szelet kenyeret, és megebédeltem. A gyerekeket felöltöztettem, meleg ruhát csomagoltam nekik, majd beraktam őket a szekérbe.

Borús, de már csak párás időben hajtottunk ki a városból. A cél Rohonc (Reichnitz) volt, melynek fürdőtavát csak megnézni akartuk.

Az országúton izzasztó emelkedők fogadtak - hát még mikor jobbra fordultunk róla Cák felé, egy rövidítő murvaúton. Több tolás, majd óvatos ereszkedés után megnéztük a műemlék cáki pincesort. Itt lézengett néhány vendég, de a hely zárva volt. A szekérben alvó gyerekek nagy sikert arattak.

Cákról földutakon Velembe tekertünk át. Ez a falu sok mindenről nevezetes, többek között itt őrizték a Szent Koronát is az országból való kijuttatás előtt. Útba ejtettük a Törőcsik Mari utca végét, majd a színésznő egykori házát, a világháborús hősök kapuját, és legurultunk a Novákfalva nevű csinos üdülőfaluba. Itt állandóan elérhetők az üzemeltetők: különféle ágyszámú apartmanházakban szálláshelyeket kínálnak.

Emellett kavicsos sétányokon szabadon látogatható a nagyszabású millenniumi emlékpark, a Trianon-emlékegyüttes a megfeszített Magyarország emlékművével. Ezen kívül található itt szabadtéri színpad, rendezvényház, képtárként szolgáló jurta, XX. századi írók szoborparkja és sok más szép, komoly látnivaló.

Agglegény koromban bizonyára az egészet bejártam volna, de most nem akartam a biciklihez kötött szekérben alvó két gyereket mindezeken végigvonszolni, ezért csak a régi ország összes vármegyéjének oszlopra tett címerét néztem végig, melyekhez népességi statisztikát, történeti és kulturális áttekintést is csatoltak. Ebből mutatóba lefényképeztem jó párat.

Ezalatt Miklós fölébredt, és ahogy szokta, percekig sírt utána - alkalmasint nem aludt eleget. Leültem ebédelni egy egyszerű fapadra, de Juli szólt, hogy rövidesen alkalmasabb helyre fogunk betérni uzsonnára. És csakugyan, rövidesen a Patak Falatozó egyik szabadtéri, kovácsoltvas asztalára teríthettem ki saját étkeimet, amire a háziak nem tettek rosszalló megjegyzést.

A társaság réteseket, Juli emellett velős pirítóst rendelt, amiből nekem is adott. Minden nagyon finom volt, és persze igen drága, de egy ilyen nemes hagyományú faluban ez nem meglepő. Sajnos a rendelések jegyzéke nem volt pontos, ezért egy nekünk járó rétest tévesen másnak hoztak ki (aki azt jóízűen be is kebelezte). Az ügyet aztán sikerült megnyugtatóan rendezni.

Evés után még gyorsan elvittem Miklóst átöltözni a vécébe, majd a hősök kapuján átgurulva továbbmentünk Bozsok felé. Az út itt is murvás, a lejtőn görgeteges volt. A bozsoki templomot csak mellőztük, rögtön a kastélyhoz és parkjához gurultunk. Amint előre tudtuk, a magántulajdonú kastélyt csak kívülről láthattuk. Sajnos a parkba sem tudtunk bemenni, mert (ághullás miatt) zárva tartották.

Még lefényképeztettük magunkat a bőven buzgó forrásnál. Ezután Miklós papucsa a patakba esett, amin ő sikoltozni kezdett, Juli pedig a víz mentén szaladt lefelé, hogy kihalássza.

Mivel későre járt már, Rohoncról egyöntetűen letettünk. Megkérdeztem Lászlót, hogyan fogunk hazatekerni - mert semmi kedvem nem volt az idevezető murvás utat még egyszer bejárni, rettentő hosszan tolva a szerelvényt. Így megbeszéltük, hogy a dimbes-dombos, de végig tekerhető országúton térünk haza. A szekér itt érte el eddigi csúcssebességét, 50 km/órát. Kellemes, száraz, szeles idő kerekedett, a hőmérséklet 15 fokig emelkedett. A szállással szomszédos utcában egy doboz málnát vettünk ezer forintért - ahogy itt szokás, becsületkasszával. A vacsoráról alig késtünk el, így még melegen elénk is tették.

Utána vettük csak észre, hogy Miklós a nadrágjába csinált. Felvittem, tisztába tettem, de sajnos a víz éppen ekkor apadt el, úgyhogy alig tudtam a csapkagylóban lecsutakolni szegény porontyot. A recepción jeleztem a problémát, és hamarosan ismét volt víz a csapokban.

Este László vetélkedőt szervezett nekünk. Három csapat versenyzett - a legtöbbször dalfelismerés, földrajzi-statisztikai tippelés, illetve rövid előadás témájában. Az engem is soraiba fogadó, tanárokból álló háromfős csapat kis különbséggel megnyerte a vetélkedőt. Kellemes táborzáró este volt.

5. nap: VII. 8., kedd
Léka (kocsival)

Reggelinél megszavaztuk, hogy ma nem biciklizünk, hanem autóval keressük fel a lékai cukrászdát, majd a locsmándi (lutzmannsburgi) élményfürdőt - ez utóbbit drágasága miatt csak kívülről.

A dolog felemásra sikeredett, mert a cukrászdában nem lehetett kártyával fizetni, és cukormentes sütemény sem volt. Így családilag kipenderültünk belőle, és inkább a közeli Billában vettünk édességet, almát.

Aztán a többiek is kijöttek, és eldöntöttük, hogy Locsmándra már nem megyünk el. Tábort bontottunk, és egy csoportkép után elbúcsúztunk.

Mi visszatértünk a szállásra, és magunkhoz vettük a ház hűtőjéből a befőttesüvegbe tett vajat, tankoltunk, fagyiztunk, majd hazafelé indultunk.

Az 5. nap vége:
Tatabánya - Budapest
hazabiciklizés (64 km)

Tatabánya mellett az eső elállt, és nekem kedvem támadt hazabiciklizni. Levettem hát a tetőről a bicajt, és míg Juli (egy nagyobb dugón átvergődve) hazatért és lefeküdt a gyerekekkel, én csikókorom sokat látott, és mostanra egészen összefüggővé tett régi győri útján - a hűvös hátszélben lobogó sárga mellényemben - a Keleti pályaudvarig tekertem, és az utolsó értelmes vonattal éjfélre hazajöttem Pécelre.

Emlékezetes, szép túrát tehettünk, amiért Varga Lászlónak nagy köszönetet mondok. Reméljük, még többször lesz részünk hasonlóban ezzel a rokonszenves unitárius csapattal.