Nagyrákos, 1994. szeptember
Ötödikén, hétfőn volt kísfiz-szigorlatom, és szombaton Zsófi (már nem volt a kedvesem) végre föltelefonált, hogy hiányos az analízisfüzete. Megbeszéltük, hogy kedd reggelre ott vagyok, biciklivel. Persze az egysebességessel. Az utolsó éjjel nem aludtam, meg is lett az eredménye: négyes. Radnai tanár úr a közös eredményhirdetéssel elorzott 3 órát az alvásomból, így otthon az indulás előtt már csak egy órácskát alhattam. Hétkor mindent berámoltam, majd nekivágtam a 100-as út melletti bekötőútnak. Már sötétben láttam a híres biatorbágyi viaduktot és a biai tavat. A táblákat a brummogóval világítottam meg.
Reggel nekiindultam a városnak. Rémisztően csikorgó láncomra kértem egy kis olajat egy esztergaműhelyben. Kisbéren megpróbáltam telefonálni, de sajnos nem tudtam, hogy két darab 1-est kell tárcsázni, így felsültem. Nohát, Kisbér után egy kicsivel, Lázi község előtt legurultam a térképről, így kénytelen lettem a hiányzó lapok helyett otthon sebtében másolt, aránytalan vázlathoz folyamodni. Pápáig többször megálltam gombázni; a zsákmányt a málha hátulján lévő puttonyba gyűjtöttem.
Biciklim egyre többet hersegett: elkoptak a meghajtást átvivő görgők az agyban. Különféle trükkökkel (kígyózó pedálozás, egyenletes hajtás, lassúmenet) sikerült a hersegéseket viszonylag visszaszorítani, de csak egy időre. Valahol a környéken megfürödtem egy derékig érő tóban.
Celldömölk, Ság-hegy
Zsófi döntése alapján másnap már mehettem is tovább. Reggel még szétkaptam az agyat, hátha rájövök, mitől hersegett, de akkor még nem a görgőcskékre gyanakodtam, hanem egy rézbigyóra, amely valójában - mint később kiderült - a kontráért felelős.
Egyházashetyén olyan ideges voltam már, hogy meg se néztem Berzsenyi szülőházát. Már minden sarkon krákogott. A következő falvakban szinte lépésben kellett mennem. Végül Káld után szembejött egy emelkedő, aztán még egy, és a hersegés állandósulni látszott. Úgy döntöttem, szétszedem, és valami barbár megoldással megjavítom, csak ne csinálja ezt, mert bele lehet őrülni. Ahogy megértettem a csíziót, megpróbáltam - a Pápa előtt megelőzött biciklis bácsi útmutatása szerint - megfordítani a kopott görgőket. Ennek az lett az eredménye, hogy a házuk kettétört. Most már olyan ideges voltam, hogy rögtön a mentő megoldáshoz nyúltam: a kócmadzaghoz. A kettétört vasperselyt a görgőkkel jól egybekötöztem, és a madzagból tépett szál kipótolta a kopási lyukat is. Viszont ez a megoldás lehetetlenné tette a kontrázást, és csodálkoztam is, hogy a biciklit nem változtatta örökhajtóssá. A későbbiek folyamán ezzel a résszel több gond nem is volt. A barbár megoldás még legalább 400 kilométeren át kiszolgált.
Itt látszik alkalmasnak a hely, hogy előadjam Bérbaltavár nemes községének hiteles eredetmondáját, amelyet a faluhoz vezető hosszú emelkedőn ötlöttem ki.
"Amikor Mohácsnál elveszett az ország, odalett minden dísze és oltalma, sok más várossal együtt Zalaegerszeget is kifosztással fenyegette a pogány. A lakosoknak persze nem akaródzott megvárni, amíg beköszön a portáikon. Útnak eredtek hát észak felé, és három napi vándorlás után egy erdős hegytetőn megállapodtak. A hely védhetőnek látszott, ezért elhatározták, hogy paraszti módi szerint palánkvárat ácsolnak az erdő fáiból. No de a nagy sietségben Egerszegen hagyták volt a baltáikat, így kénytelenek voltak bérelni egyet a közeli Zalabéren. Amikor három hét elteltével végre elkészültek, egy árva fatörzs sem maradt a hegyen, és így van ez még ma is. A török néhány év múlva meg is érkezett, felégette a várat, rabszíjra fűzte a népet, majd elporzott. Ma már csak ez a különös helynév utal a múlt távolában lappangó eseményekre."
(Mondanom sem kell, hogy a helyiek - kései telepesek lévén - mit sem tudnak falujuk eredetéről.)
