Cserépfalu
családi biciklis üdülés
2025. április 20-23.

Az idei tavaszi szünet alaposan túlnyúlt a húsvéton. Ezért pár napot üdülésre szántunk belőle, és szállást foglaltunk Cserépfalun, ahová egy éve a szomszédból rándultunk át. A Hór-völgy, amióta a közforgalom elől lezárták, valóságos túrakerékpáros-paradicsom lett. Itt található a BNP déli kapuja, ami ezúttal nem csupán figyelemfelhívó reklámfordulat, hanem egy nemzeti parki épületet is jelent, étteremmel és biciklikölcsönzővel. Az első nap estéjén csak megvacsoráztunk (sonkát, az ünnepi asztalról, hiszen húsvétvasárnap volt.


2. nap: Cserépfalu - Mezőkövesd és vissza
Kb. 42 km

Szállásunk, az Iker Vendégház kényelmes és tágas volt, és mivel alaposan befűtöttük, minden célra alkalmas volt az év e szakában is (így pl. az elöblített szennyes ruhák szárítására is). Gyermekeink a kis forgalmú Alkotmány utcában futóbiciklivel és kismotorral melegítettek be a napra. Aztán biciklire szálltunk, őket meg szekérbe ültettük.

E napon csak kis túrára volt lehetőségünk: ki is szemeltem egy kaptárkő-csoportot (Ördög-torony, Ördög-csúszda), melyeken a gyerekek kedvükre mászkáltak, sütkéreztek.

Ezután bebújtunk a Mész-patak szurdokába. Ezúttal a múltkorinál több időnk volt rá, és mindannyian megjártuk a kisvízben teljesen biztonságos, kétszáz méteres szakaszt. Miklós kissé nyűgös volt, vonszoltatta magát, és egyszer bele is taposott a patakba, amiről ezúttal filmfelvétel is készült.

E napra még a Túr-buckát is beterveztem a rajta lévő "látványsziklával," de sajnos körbe volt kerítve valami feltárás miatt. Ezért csak a tövében álló erdészemlékművet néztük meg. Ettünk-ittunk, elrágcsáltunk némi magot.

Jól jött egy kis pihenés, így hazatértünk, megebédeltünk. Aztán újra nyeregbe szálltunk, és (szinte végig kerékpárúton) áttekertünk Mezőkövesdre.

A bicikliket érkezésünkkor egy árnyékos, gyepes közbe toltam be, hogy a gyerekek alhassanak egy kicsit. De mivel fölébredtek, és mozogni kívántak, a vízlevezető árokba toltam be mindkét gépet, és összelakatoltam őket.

Matyó Húsvét utolsó napja alkalmából néptáncegyüttesek álltak színpadra.

A legnagyobb melegben már majálisjellege volt a vödrökből való locsolkodásnak, de ahogy mostanság szokás, a vizet csak a lányok, asszonyok elé, az aszfaltra löttyintették, így mindenki nevetve állhatott a fényképezőgépek elébe.

A táncok után kézműves jellegű foglalkozásokra volt lehetőség. Mi csigákat vontunk kurblival, és óriásbuborékokat próbáltunk készíteni. Aztán ahogy közeledett a Buborék Együttes műsora, visszatértünk a színpadhoz. Megnéztük a színes homokkal való "festés" technikáját, majd elfoglaltuk a kevés árnyékos hely egyikét - székek nem lévén - a szekérben és a járdaszegélyen. Ekkor kerítettem sort egy pisis nadrág kimosására is.

Az együttes koncertje alatt már enyhült a hőség, és mikor véget ért, kellemesen langyos időben szálltunk nyeregbe és szekérre. Ugyanazon az útvonalon tértünk haza, amin jöttünk, leszámítva a Bogács és Cserépfalu között nagyobb mászást jelentő kerékpárút-szakaszt. Még egy játszótérlátogatás is belefért a napba, aztán minden lehetőséget kihasználva hazatértünk. Megvacsoráztunk, és késő este ágyba zuhantunk. A napi táv kb. 42 kilométer volt.


3. nap: Cserépfalu - Hór-völgy - Suba-lyuk - Oszlai tájház - Hosszú-völgyi erdészház - (Pbic) Ódorvár - Perjés-oldal - Kút-völgy - Cserépfalu
Kb. 17 km

Másnapra került tehát a nagy biciklitúra - legalábbis amit ilyennek terveztem. Kikerekeztünk a nemzeti parki központhoz, annak játszóterén időztünk egy kicsit. De Juli nem tuott hosszabb tekerést vállalni, így gépét a Remete Étteremnél egy díszfához lakatoltam, s ő gyalog jött tovább.

A gyerekekkel előretörtem a Suba-lyukig, amely ősemberleleteiről híres, és viszonylag kis mászással, lépcsősen elrendezett köveken megközelíthető látványosság. Fölsegítettem őket, és erről igyekeztem minél nyájasabb filmet készíteni. Odafenn egyik üregről a másikra kúsztak-másztak, de mivel a barlang éppen csak a kürtőből és egy kicsiny ablakos járatból áll, ez nem volt fárasztó.

A lemászás már fárasztóbb volt; erről is egy rövid filmet készítettem sisakamerával. Sajnos nemigen tudtam, hová nézzek, ezért a gyerekek részben a sisak takarásába kerültek.

Ezután benéztünk egy felhagyott kőfejtőbe, amely geológiai nevezetességeket mutat be. Persze a gyerekek csak körbeszaladtak, majd indultunk is tovább.

Juli az oszlai tájháznál várt ránk. Egy család már ott üldögélt az előtte lévő padokon, de már indulófélben voltak. Elővettük az ebédünket, és amennyire tudtunk, befalatoztunk belőle. Ezután lepkét kergettünk, körbesétáltunk a bezárt ház előtti gyepes páston.

A gyerekek a meleg miatt nyűgösek lettek, ezért megitattam őket, majd szekérbe szálltak, és így folytattuk utunkat az Ódorvár felé.

A Hór-völgy elvileg ma is közút: Hollóstetőre mutató országúti tábla van a bejáratánál. De egy kicsit beljebb már a "behajtás csak engedéllyel" tábla tiltja ki az autók nagy részét. Amelyek persze nem sokat bánkódnak ezen, mert az út makadámút-minőségű, azaz tócsás és rázós, de legalább nem kátyús. Ehhez képest a Hosszú-völgy erdészeti műútja a nem túl régni múltban még aszfaltos volt, és jelentős darabon ma is az.

Ezen az erdészházig kaptattunk szelíd terepen, aztán felváltottunk a zöld biciklijelzésű harántoló dózerútra. Itt már általában tolnom kellett a szerelvényt. Juli a rövidebb, de jóval meredekjenn kék romjelzést választotta.

A gyerekek időről időre kikívánkoztak a szekérből, sétáltak, mezítláb iregtek-forogtak a poros úton. Aztán mikor nagy erővel újra húzni próbáltam őket, egyer csak defektet kezdtem érezni a hátsóban. A külső már igen kopott volt, de mint kiderült, a lyuk nem alulról érkezett, hanem belülről, a belsővédő csík felől, amely több éve kicserélés nélkül szolgálván egészen elmerevedett, és a visszagyűrődött pereme lyukasra csiszolta a belsőt. Ezt fiacskáim most meg is tanulhatták, mert tevékeny részt vállaltak a defekt javításában.

Fél három körül értünk fel az Ódorvárhoz. Ekkor már feltámadt a szél, és egyre nagyobb csöppekben eleredt az eső. Behúzódtunk a galériás menedék alá, a padokon haraptunk valamit. Egy fiatal biciklis nő már ott pihent, és az eső láttán inkább segítségért telefonált, mint hogy a vélhetően csúszós dózerúton a visszaereszkedést kockáztassa. A gyerekek jól elszórakoztak a tetőszobában, Juli velük volt és olvasgatott.

Az eső rövid szünetében kiballagtam a csúcsra, megnéztem a sziklákat és a hegy nevét adó várbarlangot, meg a másikat, melyre a "lakóbarlang" nevet festették föl. A bejárás éppen a derekammal lett volna egyenlő vastag, így beértem egy vakus fényképpel.

Mire befejeztem körutamat, újra feltámadt az eső. A padláson fél órát várakoztunk, majd megállapítottuk, hogy egyhamar nem fog elállni, viszont a dózerút egyre jobban felázik, és nagyon fog csúszni lefelé. Ezért összecsomagoltam a holmi nagyját, beültettem a gyerekeket a szekérbe, és Julival telefonos kapcsolatban maradva nekiveselkedtem a legrövidebb lejtőnek. Szerencsére a fiatal hölgy által hívott erdészautó le tudta vinni őt is, így már csak azon kellett izgulnunk, nehogy még egy defektet kapjak a lemenetben.

Igyekeztem a leghatározottabban lefelé tartani, és mindenképpen elkerülni az esést. A gyerekek hamar túltették magukat a hideg szélben, esőben való elindulás megrázkódtatásán, és a harmadik kanyar után már mindketten jóízűen aludtak. Szerelvényünk hosszanti vagy harántirányú sárbarázdák közt bukdácsolt és pattogott a rissz-rossz földúton, miközben az eső lassan alábbhagyott. A Perjés-oldal után egy kis emelkedő következett, aztán újabb erős lejtő a Kút-völgyben. Nemegyszer le kellett szállnom, hogy a megcsúszást elkerüljem, s ilyenkor szaladva-fékezve toltam a bicajt lefelé. Fiaim rendületlenül aludtak a takarójuk alatt.

Végül hat óra tájban, hétvégi házas vidéket átszelve kiértem a Cserépfalu-Bükkzsérc országútra, s innen egyenest hazatértem. Megdöbbentő mennyiségű sáros vizet láttam lezúdulni a falu fölötti záporelhárító árokban. Erről a vizes idő miatt fénykép nem készült, csak egy odatekintésnyi darabka az útifilmben.

Julit az erdész a falu felső buszmegállójában rakta ki, s innen tudott ő egy hívás nyomán hazagyalogolni - mivel a ház kulcsa nálam volt. A gyerekeket kiszedtük a szekérből és ágyba dugtuk. Még volt időm megkeresni a falu utolsóként bezáró kis vegyesboltját, és megvenni a másnapi elemózsiát. Aztán kocsival visszatértem Julinak a nemzeti parki háznál hagyott bicajáért. Szép és nem veszélytelen napot tudhattunk magunk mögött, mintegy 24 kilométer tekeréssel.


4. nap: Cserépfalu, Millenniumi kilátó
2 km

Másnap csak kis sétát terveztünk a berezdi Millenniumi Kilátóba. (A képen látható Vörös Hadsereg út a többi táblán már Bethlen Gábor nevét viseli.) Ezúttal kevésbé volt sáros a feljáró, mint tavaly.

Ezután a nemzeti parki kapuházhoz tértünk, egy jó kétszemélyes Remete tálat kértünk (kb. tízezer forintért), és a gyerekek segítségével az utolsó falásig be is pusziltuk. Utána még a játszótéren időztünk, majd szép időben hazatértünk.