Nagyrákos, 1994. szeptember
Ötödikén, hétfőn volt kísfiz-szigorlatom, és szombaton Zsófi (már nem volt a kedvesem) végre föltelefonált, hogy hiányos az analízisfüzete. Megbeszéltük, hogy kedd reggelre ott vagyok, biciklivel. Persze az egysebességessel. Az utolsó éjjel nem aludtam, meg is lett az eredménye: négyes. Radnai tanár úr a közös eredményhirdetéssel elorzott 3 órát az alvásomból, így otthon az indulás előtt már csak egy órácskát alhattam. Hétkor mindent berámoltam, majd nekivágtam a 100-as út melletti bekötőútnak. Már sötétben láttam a híres biatorbágyi viaduktot és a biai tavat. A táblákat a brummogóval világítottam meg.
Végül 11 óra tájban átrobogtam Bicskén, és lassan letettem arról, hogy reggelre Zsófinál legyek. Az iszonyatosan megcsúfolt, ebek harmincadján heverő régi győri úton (amelyet egy helyen keresztülvágtak, hogy ne járjanak rajta) megközelítettem Tatabányát, és a két út közrefogta kis erdőcskében aludni próbáltam. Nem ment könnyen a zaj miatt, elvégre az M1-esen még éjjel is nagy a forgalom.
Reggel nekiindultam a városnak. Rémisztően csikorgó láncomra kértem egy kis olajat egy esztergaműhelyben. Kisbéren megpróbáltam telefonálni, de sajnos nem tudtam, hogy két darab 1-est kell tárcsázni, így felsültem. Nohát, Kisbér után egy kicsivel, Lázi község előtt legurultam a térképről, így kénytelen lettem a hiányzó lapok helyett otthon sebtében másolt, aránytalan vázlathoz folyamodni. Pápáig többször megálltam gombázni; a zsákmányt a málha hátulján lévő puttonyba gyűjtöttem.
Biciklim egyre többet hersegett: elkoptak a meghajtást átvivő görgők az agyban. Különféle trükkökkel (kígyózó pedálozás, egyenletes hajtás, lassúmenet) sikerült a hersegéseket viszonylag visszaszorítani, de csak egy időre. Valahol a környéken megfürödtem egy derékig érő tóban.
Celldömölk, Ság-hegy
Zsófi döntése alapján másnap már mehettem is tovább. Reggel még szétkaptam az agyat, hátha rájövök, mitől hersegett, de akkor még nem a görgőcskékre gyanakodtam, hanem egy rézbigyóra, amely valójában - mint később kiderült - a kontráért felelős.
Egyházashetyén olyan ideges voltam már, hogy meg se néztem Berzsenyi szülőházát. Már minden sarkon krákogott. A következő falvakban szinte lépésben kellett mennem. Végül Káld után szembejött egy emelkedő, aztán még egy, és a hersegés állandósulni látszott. Úgy döntöttem, szétszedem, és valami barbár megoldással megjavítom, csak ne csinálja ezt, mert bele lehet őrülni. Ahogy megértettem a csíziót, megpróbáltam - a Pápa előtt megelőzött biciklis bácsi útmutatása szerint - megfordítani a kopott görgőket. Ennek az lett az eredménye, hogy a házuk kettétört. Most már olyan ideges voltam, hogy rögtön a mentő megoldáshoz nyúltam: a kócmadzaghoz. A kettétört vasperselyt a görgőkkel jól egybekötöztem, és a madzagból tépett szál kipótolta a kopási lyukat is. Viszont ez a megoldás lehetetlenné tette a kontrázást, és csodálkoztam is, hogy a biciklit nem változtatta örökhajtóssá. A későbbiek folyamán ezzel a résszel több gond nem is volt. A barbár megoldás még legalább 400 kilométeren át kiszolgált.
Itt látszik alkalmasnak a hely, hogy előadjam Bérbaltavár nemes községének hiteles eredetmondáját, amelyet a faluhoz vezető hosszú emelkedőn ötlöttem ki.
"Amikor Mohácsnál elveszett az ország, odalett minden dísze és oltalma, sok más várossal együtt Zalaegerszeget is kifosztással fenyegette a pogány. A lakosoknak persze nem akaródzott megvárni, amíg beköszön a portáikon. Útnak eredtek hát észak felé, és három napi vándorlás után egy erdős hegytetőn megállapodtak. A hely védhetőnek látszott, ezért elhatározták, hogy paraszti módi szerint palánkvárat ácsolnak az erdő fáiból. No de a nagy sietségben Egerszegen hagyták volt a baltáikat, így kénytelenek voltak bérelni egyet a közeli Zalabéren. Amikor három hét elteltével végre elkészültek, egy árva fatörzs sem maradt a hegyen, és így van ez még ma is. A török néhány év múlva meg is érkezett, felégette a várat, rabszíjra fűzte a népet, majd elporzott. Ma már csak ez a különös helynév utal a múlt távolában lappangó eseményekre."
(Mondanom sem kell, hogy a helyiek - kései telepesek lévén - mit sem tudnak falujuk eredetéről.)
