Ez a túrabeszámoló a Fekete füzet első hosszabb szövege volt. Érdekességként megemlítem, hogy korábban (valami házidolgozat előtt) merőben kísérleti céllal zöld tintát töltöttem a tollpatronba, s azzal írtam, míg (e beszámoló elején) ki nem fogyott. Aztán megszámoltam a sorokat, és pár sor hosszát is megmértem, majd ezekből átlagot számoltam. Ezzel a módszerrel sikerült megállapítanom, hogy egy tintapatron hány méter folyóírást fedez. Vajon mennyit? (A helyes válasz kódja azonos e beszámoló utolsó betűjével.)
(K) 5 métert (L) 10 métert (M) 20 métert (N) 50 métert (O) 100 métert?
Vízitúra, Tokaj-Szolnok
1991. július 3-13.
Első vízitúrámra a szokottnál nagyobb hévvel és csomaggal érkeztem. A tábori ismertető által ajánlott szúnyog elleni csodaszerek és a könyvek el nem hozásából származó szabad helyet sokszorosan felülmúlta az ordináré ruhakupac, a bogrács az evőeszközökkel és a sátor. Fényképező- felszerelésem jórészt dologtalanul hányódva tengte át az utat, a cucmó mélyére szorult kajásláda viszont rendszerint harsány káromkodásokra sarkallt minket a napi túra felénél. A tény- és élményközlésre a naplóforma látszik alkalmasnak, ezért a továbbiakban ennek követelményeit, időrendjét tartom.
1. nap: Tokaj.
"Megérkezés a tokaji kempingbe, táborverés, a csónakok és az evezők szétosztása, eligazítás." [Idézet a kiadott túratervből, amely mellesleg Leninvárost a régi nevén említi.] Vagyis: a pályaudvaron az utolsó pillanatban derült ki, hogy a túrát "kucsmátlanul" tesszük meg – hogy miért nem jöhetett, az többé-kevésbé világos volt mindannyiunk előtt: "egyenes" kémiajegye szüleit fokozott szigorra ösztönözte. Megjelent viszont – és milyen ennivaló volt! – Szigeti Zsuzsa, aki ellen Kucsma aljas merényletet tervezett, mihelyt a csónakja egy elhagyatottabb, mélyvizű folyamszakaszhoz ér. Az előző mondatot Kucsma szájából nem hallá senki, mindössze következtetni lehet az ő szavaiból egy ilyen merény szándokára, de rábizonyítani nem lehet. A tervek szerint ÉNrám hárult volna a dolog piszkos része: szemüvegem vízbeestét megjátszva nekem kellett volna a víz alá nyúlnom, és kezemet könyékig lenyomnom, tartva őt, amíg mozog.
Tokaj, indulás
A büfékocsiban öten ültünk egy asztalnál – jómagam azon a kis székecskén, ami olyan nyögvenyelőssé tudta később tenni az indulásokat. Korai cseresznyét ettünk, a magok pedig illetlen röppályát követve lassan elmaradoztak tőlünk. A megérkezés, az átszállás és az ilyenkor elkerülhetetlen bumlizás végeztével délután 5-re érkeztünk meg Tokajra. A városka lényegi része felé vettük utunkat, de sajnos a borkóstoló néptelen volt, ami bezártságát mutatta, a többi helyen pedig fizetni kellett volna. Néhány helyi illetőségű egyén botránkozva mérte végig az illetlenül rövidnadrágos Tréfást, a vadalma-humorú Dömcit és e sorok ápolatlan íróját, aki tisztára úgy festett, mintha az iskolaév zárása óta egyszer sem borotválkozott volna. [Ez is volt a helyzet.]
Rutinos társam, Dőmel András műértő mutatóujja rövid habozás után rábökött egy kék kenura, és így szólt annak gazdája: "Fogd!" Így zajlott le a csónakosztás, melynek eredményeképpen mi a Kék Villám nevű fényűző cirkáló tulajdonosaivá lettünk; Viktor, Tréfás és Dőmel-Hugó viszont egy - kezdetben csábító űrméretű – ormótlan lélekvesztőbe szorultak, amelyet később Sárga Tengeralattjárónak neveztünk, megragadva belőle a lényeget. Apropó megragadás: egy kenu hozzávetőleg száz kiló lehetett [költői túlzás: valójában 40-50 kiló]; a víztől mért közepes cipelési távolság húsz-harminc méter. Benő bá egy mindent kibíró lánc és az azt lezáró öklömnyi lakat csábító panorámáját festette lelki szemeink elé, amely, úgymond, megszabadítand minket attól a kötelességtől, hogy a kenuk alatt aludjunk. Ezt a láncot feltehetőleg a legkisebb tiszai falucska vas-műszaki boltja is tartalmazta, mégis, láss csodát: a tábor állomásai közül kettőben nem tudtuk a csónakokat a sátrakhoz közel elhelyezni, ezért százszemű őrködésre szántuk rá magunkat.
Megismerkedtünk a tábori élet sokfajta áldásával, például a borulás esetén jó szolgálatot tevő csomagrögzítő kötelek haszontalan- és hasznavehetetlenségével [ugyanis a Tiszán igen nehéz borulni, de megvan az az előnyük, hogy menet közben nem lehet elővenni semmit a hátizsákból], az ugyanez alkalmakra betervezett vízhatlan nejlonzsákok kicsinységétől pedig nem egy túrázónak örökre elment a kedve a Tiszától (NEKÜNK NEM!). Megejtettük továbbá az újoncok kiképzését (teljes 1/2 óra volt rá) és egy gyors zuhanyozást. Talán a próféták lelke szólt belőlünk, hiszen három olyan állomás várt ránk, amely nem kínálta a tisztálkodás legalapvetőbb lehetőségét sem – a folyóvízen kívül.
A tokaji víz lágy, keserű, citrompótlós ital készítésére pedig teljesen alkalmatlan, amint arról Szigeti Zsu. megbizonyosodott, miután belekóstolt ízlésesen csöpögő kulacsom tartalmába. Most láttam csak, milyen látvánnyal jár az a regények által érzéktelenné koptatott fordulat, hogy "orrán-száján prüszköl." Rám is jutott belőle.
2. nap: Tiszadada, 508,4. (Ezek a rejtélyes számok a folyamkilométert jelentik. Tokajét sajnos nem tudom.)
Kiderült, hogy a túrára nem megyünk egyedül. Sárospataktól kepesztett ugyanis lefelé egy (össz-)német kajakoscsapat, csupa öregember és - asszony, még féllábú is volt köztük. Tudvalevő, hogy a kajak – alkatánál fogva – jóval gyorsabb a kenunál, minket mégis fogcsikorgatásra kényszerített az az ifjonti lendület, amellyel ők elhúztak mellettünk. Később kiderült, hogy "csaltak": zsákjaik egy részét autón szállította utánuk kísérőjük, egy magyar asszonyság, akit előrehaladott kora és változatos bajai megfosztottak az evezés gyönyörétől – szó ami szó, szívesen lemondtunk volna erről az áldásról dél felé, amikor a folyó egyik partja sem adott árnyékot.
Tiszadada állítólag közveszélyes helység, rengeteg benne a cigány (nem értem, e két tény milyen logikai kapocs által van összefűzve); meglehet, hogy bennünket szánalomból nem bántottak.
Sátorveréshez készülődtünk, amikor egy rikácsoló hang valami habaréknyelven megálljt parancsolt. Tréfás Heni tudott németül, így hamarosan rájöttünk, hogy az árnyas fák alatti hely már foglalt, így kénytelenek leendünk a 20 fokos depressziós szögű lejtőt felhasználni ilyen célokra. Ez nem lett volna baj, hiszen rájöttünk már, hogy a sátrat az úristen is a hátizsákok tárolására teremtette volt, alvásra pedig a csillagos ég alja szolgált – a divatőrület elindítói természetesen Viktor és Heni voltak: ők és ez az önállótlan szerző aludt a szabad ég alatt az első naptól kezdve, és ez a tábor csak gyarapodott az utolsó napig – de rengeteg volt a hangya. Történészek kiterjedt kutatásai megállapították, hogy a Szolnokon leadott csónakokban még dadai illetőségű hangyák rejteznek vala, de kiderítetlen maradt, hogy a Kék Villám elülső légszekrényébe mely vidékek darazsai költöztek bele kiűzhetetlenül.
A légszekrény lyukas voltának még egy kellemetlen következménye volt: borulás esetén a kenu orra látszanék ki a víz alól, a hajótörzs pedig függőleges helyzetben úszna lefelé. Ezért Dömcivel elterveztünk egy javítás utáni próbaborulást – derékig érő állóvízben, üresen és fürdőruhában. Meg akartuk mutatni, hogy "milyen szilárd ez a csónak."
Vacsorára valami ehetetlent sütöttünk (azaz pardon, Maci, ízletes-finom paprikáskrumplival ajándékozott meg bennünket egy jó tündér, de hahó, most jövök rá, hogy ez az étel voltaképpen rántotta akart lenni), és egy disznófejet kaptunk mellé a németektől, hálából "önkéntes" hegyi remeteségünkért.
Tiszadada volt az első őrködős napunk. Sajnos senki nem próbálta megfújni a felszerelést, ezért a következő napokban beteges félelemmel méregettünk minden helyi lakost, aki képesnek látszott holmi bűnszövetkezetben elkövetendő tulajdon-elidegenítésre.
3. nap: Leninváros, 485,8.
Indulásunkat látva a felületesen szemlélő könnyen valami kiürített város hajón menekülő lakosságához vélhetett minket hasonlóknak – egyrészt a dadai lejtő festői képét tekintve, amely hangyaállományának drasztikus csökkenését ellensúlyozandó, néhány használatból kiöregedett vízhatlan zsákkal gazdagodott; másrészt indulásunk szórványos jellege alapján. Mindennek a Benő volt az oka. Ő, akinek túravezetőként kötelessége lett volna az újoncokkal megrakott hátsó véget serkenteni, a leghamarabb szedte fel a horgonyt és pályázott el délnek. Az előző futamban a középmezőnybeli tisztes helyet kínkeserves csurgással megszerző Kék Villám ezen a szakaszon aratta a túra folyamán egyetlennek bizonyult futamgyőzelmét, fél kilométerrel maga mögött hagyva a "végzettek", értsd: exnegyedikesek lebágyadt csapatát. Az indulás egyébként hasonlatos vala az összes későbbihez: utolsónak kezdtünk hozzá, hála Colosék óriásnaszádjának; annak, hogy a meregetés egyetlen célravezető eszköze, a szivacs hiánycikk volt, ezért lázas latolgatás kezdődék a hozzánk átdobálható ázékonyabb cuccok nélkülözhetőségét, és csak másodsorban: súlyát illetően; Szigeti húgunk pedig kiborult, hogy mások után kellett hurcolásznia valamilyen – mára elfeledett – apró vacakot. Szegényke, akkor még nem sejtette, hogy nem ez az utolsó ilyen alkalom...
Maga a város, amely fennhéjázva átkeresztelte magát a jellegtelen Tiszaújváros névre [találgattuk is, hogy ki lehet az a Tiszaúj, aki kitúrta Lenint], néhány, kerítéssel védett cseresznyefát mutathat fel mentő körülményként, meg egy bántóan meleg vizű fürdőt, amelybe – fájdalom! – elfelejtettünk labdát vinni, így a lubickolás önfeledt örömének kimúltával kénytelenek lettünk egy szivacslabdát újítani, majd belefogni az idétlen pöntyögésbe a másfél méteres vízben. Enyhítő tényezője még a városnak az a csodálatos zuhanyozó, ahol pár perces üzemeltetés után lepipáltuk a legmenőbb hódoltsági török gőzfürdőt huristul, eunuchostul és vízipipástul.
Tiszújváros, ébredés előtt
4. nap. Tiszacsege, 453.
Megérkezés után (a Kék Villám kilométerekkel lemaradva a negyedik) huss, ki a strandra. A szintén meleg, szintén pocsolyaszerű medencét csak azok az apróságok élvezték, akiket mintegy ballasztként hurcoltunk tova – bocsánat, egyikük már öreg vízjáró volt, én, az újonc, hogy is kritizálhatnám őt? -, tőlük borsózva menekült minden csónakbíró lény, aki náluk feljebb nőtt, nehogy csak nehezítsék a csatahajót.
A strand kellemetlen tapasztalata: szemüveges ember kösse magára a tartozékait! Ennek kárvallottja pedig Viktor lőn, akinek szemüvegét az egész csapat kereste az elhagyási helyétől számított 3 méteres sávban, értsd: a medence szélső vizében. Utolsó reményként pedig hátrahagytunk egy nevet, egy címet a látogatók könyvében, azzal hazaballagtunk (autók tülkölése, magányos sietők ijedt félrehúzódásai közepett), ahol új kalandok vártak ránk: vacsorát kellett főzni. Krumplihámozója egyetlen embernek volt: nekem. Letelepedtünk hát a hűlő szürkületben, Tréfás és én, míg két-két legyezős rabszolga a kellemetlen csípésű moustique- okat hessegette rólunk. Közbevetés: lehet, hogy Tréfás helyett Hugót kellett volna írnom, mert íme, megsajdult a bal lapockám, amelyet Ő súlyos kézzel megszabadított egy állítólagos szúnyogtól. (Miért, látta valaki?)
Beesteledett, s azok a dög férgek elviselhetetlen tömegben kezdtek rajzani körülöttünk. A krumpli megpucolódott, a hagyma megpirult (persze a tűz is begyulladt, hála krumplihámozástól gémberes ujjaim sebes mángor-mozdulatainak és a számolatlanul ontott káromkodásoknak), aztán belepotyogtak a kolbászok is az üstbe, végül a tűz is felszílt (persze, hiszen szítódott) [szóképzés a gyújt-gyúl, fűt-fűl stb. mintájára], végül kenyérszeletek váltak le a háromnapos testről, és az ő kíséretükkel a finom étkek megevésre kerültek.
Jómagam, aki négy személyre hoztam tányért és evőeszközöket, csak a
végkiárusításnál kóstolhattam bele a mennyei csemegébe, hála Karkus
Boglárkának, (alias Buborékpofájú Bodza, bocsánat: Boddza) [Az eposzi
jelző Tréfásnak köszönhető, ürügye valami rágógumi], aki udvariasan
belémtömte a maga adagját, nem törődve az alany kétségbeesett
sípolásával. Ez a táborhely is a vigyázósok közé tartozott, mert a sátraink
száz méterre meredeztek a parttól, köszönhetően a közjegyző elvtárs
úr engedékenységének, hiszen pár napja tétetett ki egy táborozást tiltó
jelzést a partra (megjegyzem: a vízitúrázóknak törvényes joguk, hogy a
víz mellett bárhol letáborozhatnak, ahol a helyiek, vagyis a 100 m-es
körzet lakói vagy urai ezt nekik megengedik), de én szerencsére
mentesültem a hajnali öncsapkodás kötelessége alól, mert Bodza, az
aranyos, belázasodott ("Zsuzsa, hol az a kötszerláda?"), ráadásul voltak
velünk próbaidős szerelmesek is, akiknél ugyebár az ilyen kintlét
egyenesen gyönyörszámba megy...
Bodza gitározik
5. nap: Tiszafüred, 432,3. 6. nap: pihenőnap.
Hát, kérem tisztelettel, ilyen rendes helyet is csak Nyugaton, no meg Tiszafüreden találhat az ember. Alkalmas lett volna az idő a következő gyönyörök hajszolására: fürdés, vízibiciklizés, napozás, próbaborulás, városnézés, mozi, diszkó és lukulluszi falás; ehelyett a következőket műveltük: a megérkezés után eszelős hajtás visszafelé, nehogy az utolsók elvétsék a csatorna bejáratát (megj.: a Kék Villám holtversenyben az első lett), sorbanállás a vécé előtt, pancsermódra lezavart mosás és szárítás, kilométeres loholások: át a városon élelmiszer, szivacs (!!), csónakjavító csodaszerek, levlap, éttermek és lacipecsenyések után kajtatva.
Jómagam alaposan kiköltekeztem [E helyhez kötődik a vízitúrai induló egy sora: "Mert találtam 20 forintot, és mehetek enni." A sor háttértörténete egy 18,- Ft-os bableves, amiben még bab is volt.], így örülhettem, hogy a második nap estéjén nem kaptunk helyet a "Füzes" (Dőmel olvasatában: "Fizess") Vendéglőbe (kerthelyiség, cigányzene, hangulatos szúnyogdana), hanem merészen bevettük magunkat egy emlékezetemből mára kikopott nevű univerzál entertainment centerbe. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: másodosztályú, félig üres étterem, ahonnét bizonyára kinéztek volna bennünket, játékterem (vagy mifene), egy teljes, ismeretlen rendeltetésű emelet, valószínűleg kiadó szobák, és az élvezetek csúcsa, a diszkóbár. Nem volt célunk, hogy bemenjünk, mert a helyet nem éreztük pénztárcánkhoz szabottnak – tekintve, hogy 20 emberre 2000 forint jutott volna, ha összedobtuk volna a tőkeerőt – de feltámadt bennem a csintalankodás szelleme, és megragadtam a mindenre kapható Tréfást (bocs, Colos!), mondván: mi lehet ott lenn, abban a bűnbarlangban, melyből harsány, játszi visolyok és flipperek csattogása hallatszott; nos, ahogy húztam-vonszoltam lefelé a lépcsőn a szegény pici Tréfást, nyegle, német képű suhancok vihorászó falkája ötlött szemünk elé, de alig hogy a lila, vörös és zöld neonok mozzanatlan fényköre magába fogott bennünket, mintha megszeppentek és megfélemlettek volna. Fene harciasan és nagyvilágian festhettünk, szó ami szó, és ők egy szempillantás alatt (összetekintettek, egy villanással tisztázták az "erőviszonyokat") széjjelrebbentek, s ahogy fesztelenül beléptünk a hallba, sarkunkban sűrűn surrantak – felfelé. S bevonultak helyükre a mieink, százforintos tettvágy buzgott ereikben: jött a komoly Dömci, sarkában Colossal, robogott az éhes Maci, hussant Zsuzsa néni [Ez, kérem, nem óvodás nénizés, hanem tegezésszintű bizalmasság, mert letegezték már őt a fáma szerint vadidegen pofák is, míg egy másik szakállas diák fehér köpenyben a rangidős tanárt játszotta a laborban.], de mindezt már nem láttam, hanem – rácáfolva méltóságteljes bevonulásomra - megriasztott patkányként kerestem búvóhelyet a legkevésbé félelmes zugban, amely felett még egy kis természetes fény is derengett – s nyomomban a Többiek.
Ámuló szemünk végigsöpörte a mennyezetet, amely a nindzsafilmek ereszkedő tetejű gyilkolószobáira emlékeztetett megszámlálhatatlan üvegtűjével, jégcsapjával, csillagával. Ezerszínű üvegvirágok nyíltak odafenn, cakkos szirmok, cafrangos holdacskák és mértani idomok kellették magukat, gyönyörrel fürödve a mennyezetvilágítás állhatatos sugaraiban – s alant boldogtalan sürgés-forgás [idézet Novalisnak a "Himnuszok az éjszakához" című költői emelkedettségű prózai alkotásából, amely benne van az irodalom SZGY-ben], asztaltologatás, székemelgetés (az asztalok csikorgósan vonszolódtak, a székek tetemes súlyukkal ellenálltak a gyors tereprendezés szándékának), nyüzsgő alakok iregtek, majd a sarok felől benépesült a három összetolt négyesasztal. A mozgás csitultán vettük csak észre, hogy magunk vagyunk, a műfény nem süti le szemét előttünk, a táncritmus meddőn lüktet a fufuzó képernyőn; fehér és színes ruházatunk képzelmes színekben villódzik, mint egy mélytengeri polip. Néma csönd lett, leszámítva a daráló, monoton rap- zenét, a Nap pedig bizonyára elbújt a láthatár mögé, csupán a feketülő eget hagyván billenőablakunk tekintetének. Kezdtük magunkat feszélyesen érezni: tudtuk, hogy a jelenlévő pincérlányok az ördögöt is szívesebben szolgálnák ki, mint minket, de szerencsére közbelépett a mindig-helyén-szívű Dömci (Heni? Zsuzsa néni?), és nem tett mást, csak gálánsan lelejtett a három lépcsőn, igazi nagyvilági mozdulattal felhívta magára a figyelmet, és néhány szót súgott a korosodó delnőnek a pultnál, s az, mint a gumilabda, szökkent hozzánk, és szállította a tömérdek kólát és almalét. Az igazán gazdagok, mint én, megengedhették azt a fényűzést, hogy kipróbálják a helyi specialitást: a hambit. Leereszkedő mosollyal ("ugyan, a kispénzű pesti tahók tanulni vágynak?") maga a waitress magyarázá el, mi is ez a tengeri herkentyű, és hogy mivel szolgált rá borsos árára, amely a keret felét elvitte.
Kisvártatva új színnel gazdagodott a sejtelmes homály: pénzes nyugatiak léptek be a lebujba, mire (mintegy varázsütésre) kigyúlt a padló egy darabja, hogy a pezsgő vérű újonnan jöttek bemutathassák ragyogó tánctudásukat a villogó sárga négyzeteken. Bozsgó csevegés és elragadtatott felkiáltások tarkázták gubbadásunk csöndjét, és sürgött már a fénylőzöld kötény, hibás németséggel. Félórával távozásuk után (magunk csöndben filozofáltunk, és lesajnálón tekintettünk a futó siserahad után) megérkezett az est fénypontja, talán hogy ellensúlyozza a teutonok távoztával fölénk – és csak mifölénk – boruló sötétséget, és a számok szünetében üvöltő csendet.
Nem szokásom az átkozódás, sem az esküdözés, de azt megmondom, hogy jancsi legyek, ha még egyszer azt teszem, amit akkor; ott pusztuljak el görcsökben, ha megkísértem akár csak egyszer is azt a gyilkos eledelt! Szám, nyelvem megégett, s ahogy ösztönösen nyelésre toltam hátra az első falatot (amelyben valami zsíros-tésztás íz mosott egybe borsót, répát, pürét és darát), belobbant torkom és nyelőcsövem is. A hűs pohár kóla (melynek szintje státusszimbólum) mentett meg áldott, kaparó hidegével: belégzés óóó... kilégzés hhh...
És ti, bajtársaim, akik nekem köszönhetitek kényelmes helyeteket és fele kólátokat, még ti bazsalyogtok álságosan, hogy "na milyen, hogy ízlik?" – hát hogy ízlenék, itt minden egynemű, gonosz háznak étke is silány, itt van, egyétek meg magatok! Piha! – Hasonló sors jutott más "dúsgazdag" vállalkozóknak, azzal a különbséggel, hogy az ő pitéjükben valami halvány csokiíz érződött. Teljesen lelombozva, de dacosan fölszegett fejjel masíroztunk ki a rémtanyáról, és megtépázott lelki egyensúlyunk helyrebillentéséhez valószínűleg nélkülözhetetlen volt, hogy annyi év óta először, örökre elmúlt gyermekkorunk édes emlékeitől környezve – átmásszunk a tábor kerítésén.
7. nap: Kisköre, 403,2. 8.nap: pihenőnap.
Egyetlen apró-esőcskés napunk volt a kiskörei első. A tábor a vízlépcső fölött volt pár kilométerrel, de a résztvevők elméjében mégsem a zsilipelés várható élménye lebegett, hanem sokkal prózaibb, földhözragadtabb gondolatok jártak vitustáncot. (Lehet, hogy tarantellát, nem értek hozzá.) Ránk következett ugyanis, amit évek óta vártunk. [Utalás Dobó István nagy beszédére az Egri csillagokból.] Fizetnünk kellett – de nem holmi elhagyott evezőkért, kilukadt kenukért, hanem – óh borzalom! – a táborhelyért. Már Füreden szóba került ez a lehetőség, de ott valahogy megúsztuk. Megjegyzem, volt olyan pillanat, amikor a hevenyészett számvetés éppen nulla (0) forintot lelt a malacperselyben, belekalkulálva azt az egyáltalán nem kizárható lehetőséget, hogy az a kedves kis buborékpofájú, amilyen hebrencs, elhagyja bukszámat, amely akkor nála vendégeskedett. Büszkén állíthatom, hogy a füredi gigantomán beruházások [a bős-nagymarosi erőműre volt szokás ezt a dagályos fordulatot alkalmazni] (nap gyöngye, szivacsok!!, margarin és kaja, kaja, kaja) plusz a mostani százhatvankettő forintos érvágás után én voltam a legsóherebb alak a táborban pár száz ruppóval. A Dőmel-dézsmának nevezett időszaki százforintokból még egy részlet hátravolt (tudniillik a bevásárlást közpénzből intéztük, de én mély mívű marha [Ld. Karinthy Babits-paródiáját] külön is vettem zsömlét, tejet és más cikkeket, mindamellett a százast is hűségesen leperkáltam, amiért álszent szemrehányásokkal illetett éppen ő, pénzem elrablója és fecsérlője); annak levonása után (persze ne feledkezzünk meg a vonatra félreteendő százasról és a tíz forintnyi buszköltségről, ergo:) költségvetésem jó ötven forintnyi hiányt talált elő, és még volt három büfés, éttermes és shoppingolós napom, amelyek követelőzve pipiskedtek járandóságukért. Hősiesen végigettem a sovány, de kellőképpen olcsó parti menüt, fagylaltot, sülthalat; vért verejtékezve visszafizettem Tréfás anyókának, az uzsorásnak egy ősrégi, elfeledett tartozásomat (jégkrém, miegyéb) [Tréfás is meg volt szorulva, és ez a húsz forint is számított]; leszurkoltam a helybenmaradhatási díjat és visszautasítottam egy őszinte, csiszolatlan kölcsönajánlatot, amit később, Hugóca születésnapját keresve már nem háríthattam el a figyelmes és anyás szavú Boddzától, akit ezért az 1991- 92-es tanévben, mely számomra az utolsó, nem felejtek el meghívni valami alkoholmentesre a büfében. [Naná, hogy elfelejtettem!] Friss csillagsötétben ballagtunk visszafelé, öregdiákosan gitárral köszöntöttük a szemből vitorlázókat, s a Beatlesszel meg Koncz Zsuzsával szaladtunk messzire adósságaink elől, végig az ezüst párok útján...
Összes nap: Tisza.
Csoda történt Kiskörén: íme, a nyolc kenu, melyeknek utasaik rendszerint két órányira jártak, ami az élboly és a sereghajtók távolságát illeti, most a vízerőműig szorosan egymáshoz tapadt. Tiszalöknél már megtapasztaltuk, hogy milyen is belülről egy süllyesztőzsilip, de az csak a másodhegedűs háládatlan szerepét játszhatta volna a mostani mellett. A szintkülönbség tíz méternél is több, és félelmetes, a fölibénk tornyosuló vízoszlop szűk erecskéken bár, de átficánkol az életünket jelentő bejáró zsilipkapu résein. Színvonalunk a betonfalon jól megfigyelhetően csökkent, s mire befejeztük siralmas reggelinket, már a kút mélyén kuksoltunk, a németekkel egy rakáson. Majd a Szézám kitárult, és mi kettőzött erővel húztuk, nehogy ránk csukódjék megint.
A kiskörei zsilip belsejében
Utunk makacs állóvízen át vezetett, és a Kék Villám legénysége egyhangúlag úgy döntött, hogy szakít a korábbi maximalista versenypolitikával, mivel az addigi eredményeket kielégítőnek ítélte. Másfél futamgyőzelmünk mellé olyan tekintélyt vívtunk ki, amelyet a Füreden a csöppségeket felváltó két főnyi erősítés (Kriska Gyuri tanár úr és Rigó Pista professzor) által megtámogatott, korábban reménytelen Szigeti-féle ladik és a "lányos hajó" is kénytelen volt elismerni, miután egy korábbi szakaszon előállt presztízscsatározás során a hajráversenyben ötven méteren ötöt vertünk rájuk. Legerősebb vetélytársaink, a végzettek két kenuba szóródtak szét, így mi lettünk a vitathatatlan nagymenők.
Ám lehet valami igazságuk azoknak, akik többre tartják a csendes csurgást a szakadatlan húzásnál, s az összekapaszkodott társashajózást a magányos evezésnél; és mindennek tetejébe Viktorék egyre lassaban vánszorogtak, annak ellenére, hogy hűtőládájukat, sátrukat és még néhány víziszonyos rakományukat mi cipeltük. Ezért néha áldottuk is Kucsmát, hogy nem jött el, hiszen legfeljebb úszhatott volna utánunk. Dömci, mint rangidős kormányos a hátsó dekkre csüccsent fel, s fájlalta is a "popókáját" derekasan, bár szemlátomást igen buzgólkodott ezen fájdalmak kipárnázásában. A helyes üléstechnikát, amelyet a versenyzők is alkalmaznak, csak az utolsó napokban találtuk fel, mert addig mindenféle nevetséges háromlábú üléseket mutattunk be a padokon.
Azok a legendás követési távolságok, amelyeknek legszélsőségesebb esetét éppen a Nagykörü előtti szakaszon tapasztaltuk, szükségessé tették, hogy a fizikushajlamú résztvevők új távlatokban gondolkodva bevezessék az SI-be az ún. Benő-kilométert amely minden időpillanatban az élhajó orra és a sereghajtó tatja közti távolságot jelenti. Érdekesség, hogy a Benő-kilométer nem darabolható, nem sokszorozható, hiszen számértéke mindig pusztán egyetlenegy [fél vagy két Benő-kilométernek nincs fizikai értelme], átváltása viszont lehetetlen, mivel folyton változik. Erre a válaszra azért fanyalodtunk, mert Benő kész helyzet elé állította a bandát, azt javasolva: a legelső és a legutolsó hajó távolsága ne legyen több egy (1) kilométernél.
Mondom tehát: a Kék Villám, miután megcsippentette a képzeletbeli Tiszai Vándorkupát, visszavonult a közszerepléstől, ezentúl csakis polgári célokra használta titáni erejű motorjait, úgymint: mások vontatása, sereghajtás, napolajkölcsönzés, parti vízvétel és csónakkikötés.
A Sárga Tengeralattjáró legény- és leánysága hozta divatba a fizikai erőnlét teljes hiányát leplező éneklést. Repertoárjukban első helyen álltak a mozgalmi dalok (nota bene, 1991-et írunk!), amelyeket a horgászok ámulva hallgattak, majd a döbbenettől félőrülten maguk is velünk fújtak. Járulékos színezőelemként szerepeltek a népdalok, továbbá az adu ász: a teljes tikkadtság és éhínség esetére tartogatott "Elkártyáztam a szívem". Számomra mindörökre emlékezetes marad, ahogy Leninvárosba stílszerűen a "Zúg a Volga" hangfoszlányaitól kísérve, ütemesen lihegve, de diadalmas arckifejezéssel vánszorogtak be.
Egy rivális hajó gyorsítani akar
9. nap: Nagykörü, 363,7.
10. nap: Szolnok, végállomás.
A nagykörüi este kellemes, szúnyogos lefekvéssel kecsegtetett, így elhatároztuk, hogy társaséletet fogunk élni. Először is beszereztük a tűzifát, majd a pénzes pasasok ellibegtek az ábécéig; a rongyosok, mint Tréfás és jómagam, nem is beszélve az olyan notórius költekezőkről, mint Viktor, a sűrűn álló, de sajnos még savanyú gyümölcsöt kínáló (tanácsi ültetésű, azaz közprédául szolgáló) meggyfák nyújtotta kéjekkel is beérték. A tűz végül is hamvába holt, mivel csiholója [Utalás egy Ady- versre] éppen abban volt foglalatos, hogy a fent említett két öles termetű meggytolvajt öntestével elrejtse a bámész helyiek elől. [Virágnyelven ez azt jelenti, hogy én is loptam a meggyet.] Csupán annak örülhetett szegény, hogy a napok óta hiába cipelt levestészta végre nem húzza többé zsákját.
A művelt ifjúság természetesen diszkóba – és kocsmába – vágy, amit a legutóbbi vízitúrai himnusz zárlata is tanúsít. [Esik eső, ázik a tábor / Most mindenki a kocsmába' csápol / Abbahagyjuk egy időre / De újra próbáljuk jövőre!] (A mostanit az Egyesült Alkotóközösség szülte meg még Kiskörén, egy ritkás lombú fűzfa vándorló árnyékát követve pokrócaival, míg a tőszomszédságukban hollandul ugattak nagy, lihegő kuvaszok egy lakókocsi alól. Jelen sorok írójának emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy a – Dőmel-szokás szerint több világslágerből összelopkodott – indulóból kitiltson néhány ordító nyelvi hibát.)
Mivel a legutóbbi alkalommal (?) a számomra megfoghatatlan lényegű Apc (?) községben a helyiek bizonyultak ütésállóbbnak, [Ez bizonyára Bajkai Maci egyik korábbi túráján történt, a Zagyván. A mostani túrán ennek jegyében kerültünk minden csetepatét.] a kocsmázás ez alkalommal – Dőmel stílusában szólva – kólás kicsapongásra és süteményes hámból-kirúgásra korlátozódott. A diszkó szerencsére bezárt, ezért a további kultúrprogram egy teendőre szűkült: tisztálkodni kell. A magas felek nem sokat teketóriáztak, hanem ugyanoda tértek, ahol a mosogatást is intézték volt: a Tiszához. Jómagam cethalszerű prüszköléssel ár ellenében a bójáig verekedtem magam, de az a gonosz állat mindegyre elúszott, akárhogyan próbáltam megragadni a grabancát. Félig megfulladva sikerült visszatérnem a partra, ahol ellejthettem népiesch táncomat, szúnyogkísérettel, törülközővel ütve a taktust. Hasonlóan foglalták el magukat egyéb tisztaságmániásaink.
Most az egyszer megadtam magam én is: rövid hadakozás után besiklottam a sátramba. (Tokaj után ugyan – kellemes meglepetés! – hozzámvágtak egy százforintos szúnyogriasztó csodapalackot – hála érte, [Szathmári] Kinga! -, de ez csakhamar átvándorolt illetékesebb helyre, Viktorék csónakjába.) A szabad ég alatti alvás világcsúcsát Leninváros szolgáltatta, ahol a ruhaszárító és egyéb kötelek dzsungelében már járni sem lehetett, így a társaság túlnyomó többsége elefántfókaként a tömegközéppontja körül hengergett, amíg el nem aludt, hálózsákjába burkolózva, ahol legutolsó bágyadt szavát hallatta a közös traccspartin. (Jómagam csaknem túlléptem az illem korlátait, amikor – már Szolnokon, a búcsúesten – három mondaton át tegeztem a Szigetit, de szerencsére nem vette rossz néven, olyan diplomatikusan álcáztam szavaimat valami ártatlan függőbeszédnek. Kucsmáról volt ugyanis szó, és ha Kucsma, akkor a Szigeti szidása, pampogásának ecsetelése elengedhetetlen.)
Ott állok hát négykézláb a tulajdon sátram előtt, ahonnan mintha elemlámpa fénye szűrődnék ki! Halált megvető bátorsággal föltéptem a villámzárat, és íme: ott fekszik Hugó, könyökére dűlve [mint híres elégiájában Berzsenyi], és nagy élvezettel nyomkodja agyon az elvakított szúnyogokat a piláccsal (szegény sátram!), a túlsó zugban pedig valami formátlan tömeg hever. Gyere, nem eszünk meg, hangzott a szíves biztatás, s amíg a szomszédból a Colosék pajzánkodása hallatszott át, észrevettem, hogy – a csónakban fontos ballasztszerepet betöltött, magát szétdobva alvó – Bodza húzza ott a lóbőrt, édesdeden hortyogva, a munkáját elvégzett ember igazságtudatával. Vele később nem volt bajom, annál többet idegesítettek azonban a viháncoló szomszéd sátorosok, akikkel ádáz vitát folytattam a hosszabbított szemléletű álszenvedő ikes igék stílusértékéről [Nyelvtan OKTV-re készültem 1991 nyarán] és túlzott használatuk hátrányáról. (Nem feltétlenül fejlődés az, ha a társai ellen áskálódik az ember, főleg ha ez átsiklódik személyes ellenségeskedésbe, mert olyankor könnyen túlsúlyba jut a morgolódás, amiből csak az látszódik, hogy az észérveket a gúnyolódás nem pótolja, még Tréfás Hajnalka szájából sem!)
Meglehet, hogy éhes disznó makkal álmodik, de az holtbiztos, hogy az éhes ember – semmivel. Márpedig én előre éheztem, tudva, hogy holnapra egy kanyi fillérem sem maradt. Élelmiszer-forrásaink szűkösségét példázza, hogy Tréfás (a huncut Tréfás, az örök bajkeverő Tréfás) szemei fellángoltak, amint Nagykörü határában egy bamba tyúk tévedt utunkba: támadóállásba helyezkedett, és a többieket csendre intve súgta: "Emberek, ott fut az ebéd!" Az ebéd azonban túl fürge volt, ezért nekünk maradtak az ízletes déligyümölcsök, bár dél már jóval elmúlt. [Én még arra is hajlandó lettem volna, hogy a pihenőnapon napszámba dolgozzam, de szerencsére lebeszéltek róla.] Kopogó szememen kívül Hugóca is akadályozott a polgári, kényelmes falnakfordulásban, mivel mindenáron ébren akart tartani a Malevil című opusz cselekményével; erre én is cselhez folyamodtam, és álomba bűvöltem a Száz év magánnyal.
Ezennel küldöm nagyrabecsülésem és hálám minden jelét, amely magában foglalja iránta érzett mély tiszteletemből fakadó odaadó hűségemet, Vlagyimir Nabokov úrnak, aki szíves és kénytelen segítséget nyújtott művem megírásához: tőle loptam a stílust,
és
ÜDVÖZLÖM A VÍZITÚRA VETERÁNJAIT!!!
Németh Ferenc, a Kék Villám fedélzeti tisztje, a legénység egyetlen életben maradt tagja. (Dőmel a kapitány volt.)
Kelt Palackban, valamikor nyáron.
Őrfa – valahol a Tisza-parton
FÜGGELÉK: Vízitúrás dalok (Az "induló").
Eredeti kézirat és emlékezet alapján rekonstruálva.
{ Lemaradtál, de messze még a cél.
{ Nem érdekelsz, tudom, hogy leégtél,
{ Ha nem sietsz, utolér a tél.
{ Hé ... a csónakom lyukas,
{ És a lyukon befolyik a víz.
{ Csak annyit kérdezek a válaszra várva:
{ Hogy piát mikor kapok.
Elúszik a ragtapaszom, Virágom, virágom.
Felrobban a vízhólyagom, Virágom, virágom.
Ó, kedves májkonzervem, mondd el nekem,
Mitől lett hurutos a vastagbelem?
Ó, kedves halkonzervem, mért vagy oly olajos,
És vécépapírt találni / beszerezni miért oly bajos?
Találtam én egy szép lapátot,
De milyen kár, hogy péklapát volt!
Evezni kellett, mit tehettem,
A péklapátot elemeltem.
Megkívánta péklapátomat egy öreg halász,
Elvitte és nála korhad el már.
Benő bácsi tart most nektek (el)igazítást, gyerekek.
Vízeséssel, örvényekkel tömi meg a fejetek.
Bal kezében evező, szorgalmasan mutogat.
Jobb kezében üvegek, bele-beleiszogat.
Zokni leszek, tiszta leszek,
Több túrára el nem megyek, Nááá...
Ott rohadok minden éjjel,
Bennem három patkány fészkel, Nááá...
Ha fütyülnek, házhoz megyek,
Ha kel a Nap, én kikelek, Nááá...
Büdös vagyok, mint az atom,
Szúnyogokat riogatom, Nááá...
Tésztaszűrőnek használnak,
De lábukra nem húznának, Nááá...
Refrén: Bennem elpusztul a virág,
Ettől döglődik a világ.
Mikor jöttem Kiskörére, nem volt nekem semmim.
Vizes batyu a hátamon, abban se volt semmi.
De én most már gazdag vagyok, nem parancsol senki,
Mert találtam 20 forintot, és mehetek enni!
A kenusok, a kenusok fél cipőben járnak.
Másik felét Tisza viszi neki a Dunának.
Lám, én szegény vadevezős csak mezítláb járok,
Akármerre tapogatok, szúnyogot találok.
A lepke tüsszent,
A sátor omlik,
O ponyva ciao...
Hiába rugdal a tulaj.
Biosztanár van
A parti sásban,
O Zsuzsa ciao...
Talált egy nádi bizgentyűt / undorkát.
Ott állt a horgász a stég jobb oldalán.
Milyen messze van a kiskörei gát!
Nem lenne messze, ha arra tartanánk,
Szolnok felé tévúton.