előző nap

a főlapra

következő nap

6. nap: 2023. VII. 23. (v)
Borsa - Majszin - Izaszacsal - Romoly - Telcs - Hordó - Szálva - Naszód - Nagydemeter - hágó.
92,3 km

Komótosan fölkeltem, és SK is ébredezett. Mérgesen újságolta, hogy a kemping macskája kilopta a kolbászt a biciklin lévő csomagjából. A kemping füvében számtalan barna meztelencsiga csúszott-mászott, különös élvezettel vetve rá magát használt ruháimra. Mosdás közben észrevettem, hogy a zuhanytálcából a víz átfolyt a külön helyiségben lévő vécé alá. De e kisebb bosszúságok dacára jókedvűen készültünk a hazaútra, amely két haladós, 100 kilométeres napból állt Marosvásárhelyig.

Sovány reggelink elköltése és sátorbontás után kijelentkeztünk a kempingből, azaz zsebbe fizettünk a tulajdonosnak. Ő igazolványt sem kért tőlünk. Borsán egy nagy élelmiszerüzletben bevásároltunk. Itt megtörtént velem az az érdekesség, hogy a pénztárosnő kérdezett tőlem valamit románul, majd mikor látta, hogy nem értem, magyarra váltottunk.

Továbbgurultunk. Az út jobb oldalán egy helyen lepusztult lakótelepféle házak álltak, óriási hintákkal. A város közepe már elég sűrűn be volt építve: nemritkán több ház is állt egy telken. Fölnézegettünk a Radnai-havasokra: a felhők néha elborították a csúcsait, máskor pedig alatta bodorodtak.

Átgurultunk a Borsával összenőtt Majszinba, amely mártírközség-címet visel azért, mert 1944 októberében a horthysták itt öltek meg 29 románt. Azzal vádolták őket, hogy partizántevékenységet terveztek. Ezt egy oszlop, egy szoborcsoport és egy múzeum is hirdeti. A szobrok között éppen megemlékezést tartott egy csoport. SK mutatott nekem egy sínek közt nőtt nyírfát, amely korjelzőként szolgál arra nézve, hogy mióta nem jár a vonat. Több helyen istentisztelet volt, az emberek kiöltözve igyekeztek rá - sokuk népviseletben. SK le is fényképezett néhány ilyen nénit, én nem mertem.

Majszin után erős szerpentin következett. Ennek kezdeténél egy szép fehér ház állt a zöld kertek, kaszálók szélén. Előretörtem, és a százméteres emelkedésű hágóban bevártam SK-t, aztán megigazítottuk az ő előrebillent első csomagtartóját. A következő falu, Izaszacsal országtérképem szerint néprajzi érdekességnek számít. Ez első látásra is azt jelentette, hogy sok régi rönkház maradt meg lakható állapotban, és közülük jó néhány mutatós is volt. Megfigyeltem, hogy a padlásuk az egyik oldalon messzire kilógott a falon túl, afféle tornácot hozva létre. Az építők néha kombinálták a követ a fával, például egy zsalukő földszintre fából építettek emeletet, vagy a gerendák romlásait téglával töltötték ki. A falu közepén egy szép fatemplomban és előtte helybéliek gyülekeztek, bentről prédikáció hallatszott. Egy jó fénykép reményében sajnos beleléptem egy pangó, büdös vizű utcai árokba.

Az emelkedő egyre erősebb lett, és egy nagy hágóban végződött. Itt léptünk be Máramaros megyéből Beszterce-Naszódba. Egy népszerű fogadó áll a nyeregben, de én beértem a megyehatárt jelölő irdatlan oláhkapu északi oldalán lévő emlékműhöz tartozó padok egyikével. Megebédeltem, közben sátrat szárítottam, így vártam SK-t. A hágóemlékmű Pintye vitéz, egy nevezetes román betyár emlékét őrizte, akit Nagybányán végeztek ki 1703-ban. Ő Rákóczi oldalára állt szabadságharca kezdetén, és a neki ellenálló nagybányai nemesek kezétől szenvedett haramiahalált.

Mikor társam felért, egy kicsit ő is pihent, de sátrat nem kellett szárítania. Ezért hamar gurulni kezdtünk dél felé. Ha jól láttam, Szaláncán egy kertben álló kisteherautó nejlonnal kibélelt platójába kisgyereket lógattak bele szülei. Alkalmasint vízzel volt megtöltve ez a plató, és a kerti medencét helyettesítette. Erről az érdekes jelenetről sajnos nem készítettem fényképet.

Ezután egy nevezetes település következett, Romoly - hivatalos román nevén Romuli. Ez egy teljesen átlagos képű falu, és jobbára arról híres, hogy szerepel egy népiesen etimologizáló, hibás latinsággal szóló mondatban, melyet már a 2012-es erdélyi túrámon, Monorfalván is hallottam egy helybélitől. Így szól: "Salve, parva nepos Romuli", azaz "Üdvözöllek, Romulus kicsi unokája!" A környékbeli románság körében széltében ismert legenda szerint (melynek egy idevágó, román nyelvű Wikipédia-cikke is hitelt ad) II. József, a kalapos király ittjártakor köszöntötte így a román népet, s ennek örömére nevezték el e falvakat: Salva, Parva, Nepos és Romuli. Valójában inkább Antonio Cosimelli, egy bizonyítottan oláhbarát olasz határőrtiszt terjeszthette el ezt a legendát, és adhatott új nevet egyik-másik falunak. A bármelyik szövegváltozatra elkerülhetetlenül ráégő latin nyelvi botlásokon persze jókat lehet derülni.

Utólagos kereséssel azt derítettem ki, hogy Szálvát először 1440-ben említik, éspedig éppen e néven (Zalva), míg Párvát először 1806-ben, Romolyt 1808-ban (korábban Sztrimba néven), Nepost 1839-ben (korábban Varajra, és románul is Vărarea), ennek neve csak a hivatalos helységnévadással, 1913-ban lett Várorja, ami - kései eredetű román falu lévén - utólagos, népies etimologizálásnak tűnik. E vidék lakossága II. József idejében már túlnyomórészt román, kisebbrészt német volt, és határőrizeti céllal alighanem betelepítettek ez időben további románságot is. Ezen új falvak, illetve új falurészeik neve könnyen származhat egy latinul hibásan tudó olasz tiszt képzeletéből, aki a nagyobb hatás kedvéért császára neve alatt kezdte terjeszteni ezt a mondást.

Errefelé több helyen jól látni a Szálva völgye fölött haladó vasút viaduktjait. A hegyoldalban egy irdatlan víztorony is áll, ehhez nem kerültünk közel. Csurgót is láttam itt, de nem álltam meg, mert sokan várakoztak előtte, hogy meríthessenek. Izomláztól álmosan, összeragadó szemmel gurultam az egyenes völgyön, a folyóra csak rátekintettem néha, de nem csábított fürdésre, mert nagyon iszapos és habos volt.

Mindketten nagyon álmosak voltunk és az izomláz is kijött rajtunk, ezért félreálltam egy összeszemetelt pihenőnél, bevártam társamat. Itt egy kölyökmacska leste a potyát. Megebédeltünk, és az asztalra borulva szundítottunk egyet. Négy órakor indultunk tovább.

Telcs kijárata után van egy csurgó, ugyanitt elém került egy függőhíd is. Ezután begurultam Hordóra, melynek névadója, George Coşbuc, sok helyen a látogató elé áll fényképen, szobor alakjában, intézmények védőszellemeként. Ő egy derék, népies irányzatú román költő volt még Trianon előtt, és e faluban született. Befényképeztem egy pihenő fűrészüzembe, mégpedig a kerítésen vágott széles hézagon, ami alatt mély munkagödör tátongott. Senki sem röffent rám érte, de a közlekedési tábla oszlopának hanyagul odatámasztott bicajom bosszút állt rajtam, és feldőlt.

Ahogy kiértem Hordóról, egy mesés szépségű vasúti támfal került elém. Nagy részét egy szálban fekvő réteges szikla alkotta.

Szálván működik Virginia Linul népviseleti ruhaboltja - vasárnap persze zárva volt. A hölgy három évvel idősebb nálam, és láthatólag tényleg olyan szép, mint a plakáton. Egy tartalmas cikket találtam róla angolul is, melyből kiderült, hogy e faluban született, és édesanyjától tanulta meg a népi hímzések szeretetét. Fokozatosan egyre népszerűbb lett hazájában, és e vidék népi motívumkincsét segített világszerte ismertté tenni azáltal, hogy külföldi kiállításokon szerepelt, és egy francia divattervezővel is együttműködött. Úgyszólván egy nemzeti intézmény mellett vitt el az utunk.

Az út enyhe emelkedőre váltott. Naszódra bemenet egy elektromos, kerekesszékes bácsi kezdte üldözni SK-t, de mi voltunk a gyorsabbak. A város eléggé szegény látványosságokban: a belvárosban láttunk pár valamirevaló épületet, templomot, de egyik sem kényszerített álmélkodásra.

Áthaladtunk Naszódon, majd délnek fordultunk Beszterce felé. Itt áttekertünk a Szamos hídján, és erős emelkedőn, szép erdőben haladtunk tova. Három kamaszlegényke szegődött a nyomunkba: lendületesen kezdték, elszáguldottak mellettünk, de mivel bírtam a tempót, eléggé meglepődtek.

Priszlop faluban, ahol az emelkedő a legmeredekebb lett, egymás után kezdték gépüket a járdán tolni. Én mosolyogva, lassan tekertem mögöttük - aztán előttük. Csépánig haladtunk együtt, ahol ők lepihentek az ortodox keresztet viselő, de német feliratú, erődszerű templom falánál. Ekkor Jutka felhívott, és megbeszéltük a másnapi érkezést. Ők Bandival az ákosfalvi strandra mennek holnap, ami nem esik az utunkba, ezért mikor Szászrégen mellé érünk, telefonon fogunk nekik jelezni, hogy időre hazaérjenek a fogadásunkra.

Nagydemeteren áll egy magános, ódon kőtorony alacsony fallal kerítve, és egy újabb templom a falon belül. Valószínűleg németek építették az előbbi templomot, és mára ennyi maradt belőle. Néhány suhanc labdázott előtte; velük nem tudtunk érdemben beszélgetni, mert nem tudtak angolul, csak románul kérdezgettek, és elcsípett magyar szavakat szajkózva idétlenkedtek. Az Openmaps nevű, szabadon szerkeszthető elektronikus térkép a tornyot otrombán "strange tower" (furcsa torony) névvel illette (nyilván egy kis műveltségű turista keze nyomán), amit hazaérve kijavítottam arra, hogy "régi erődtemplom megmaradt harangtornya." Az internetről persze ő is kideríthette volna ugyanezt.

A 170-es háznál álló mohácsi típusú nyomóskút nem adott vizet, de ezt látván a háziak adtak a palackunkba, és süteménnyel is megkínáltak.

Ezután igen meredek emelkedő következett, a tábla szerint 9 százalékos. Előretörtem, és 5 km/h-s átlagsebességgel, kínkeservesen imbolyogtam fel a körülbelül 500 méter magas nyeregbe. Sajnos itt gyümölcsárus cigányok álltak az út mentén, az erdő pedig elég nyílt volt, így nem tudtunk volna észrevétlenül beváltani. Ezért visszagurultam pár száz métert, ahol egy betontámfal szélén be lehetett hatolni a jobban takaró erdőbe. Kb. negyedóra múlva SK is odaért. Rápijjogtam, majd az ő bicaját is bevonszoltuk az erdőbe. Elmesélte, hogy tolás közben egy fiatal nő szólította meg autójából. Mivel féltette őt az agresszív autósoktól, segítséget ajánlott neki, ti. hogy kocsival fölviszi csomagjait a nyeregbe. SK megnyugtatta, hogy 1997 óta járja a román utakat. Ez aztán megnyugtatta a nőt, aki 1991-ben született.

Ez a túranap tankönyvi véget ért. Érkezésünk után negyedórával leszállt a sötltség. Szép kényelmesen sátrat vertünk a száraz talajú elegyes erdőben, és mosakodás után belebújtunk.