1. nap: VII. 1. (csütörtök) 020 - 100
Hidasnémeti
2 km

E rég várt és soká tervezett túra az iskolaév utolsó munkanapján kezdődött el. Végigültük a rövidített záróértekezletet, aztán letelepedtünk a fehér asztal mellé, hogy kiadós ebéddel búcsúztassuk az elvégzett és az őszre halasztott feladatainkat. Én ezeken kívül a kollégáimtól is búcsút vettem, hogy ezután a túra végéig jószerivel csak idegenekkel, idegen nyelven társalogjak. Lázas izgalommal tekertem végig az utolsó negyvenöt kilométert Monor és Újpest között, miközben beugrottam egy kerékpárboltba az elkopott első hajtómű pótlására. Ebben az érzésbe belejátszott az is, hogy szinte minden forintomat elköltöttem már: papírban csak eurók maradtak nálam, és a fizetést csak hétvége után tudtam fölvenni - zlotiban, odakinn. Addig azonban jó pár kilométer állt előttem, melyeket a határig vonattal akartam rövidíteni.

Otthon gyorsan kicseréltem a hajtóművet, meglocsoltam a lépcsőházba kirakott növényeimet, majd leadtam a lakáskulcsot a szomszédnak, hogy egy hét múlva beengedje vele a kéményseprőket. (Mindössze a három lakatkulcsot tartottam magamnál.) Aztán nagy levegőt vettem, és megindultam a Keleti pályaudvar felé. Menet közben szembesültem Horkos lovam egy nevezetes menettulajdonságával, amit alaposan megterhelt hátsó csomagtartója okozott: hátulja a hirtelen kormánymozdulatokra a belső ív felé lendült ki.

A vonaton végre kipihenhettem magam, feledve a levelezéses hitvitáktól, lázas vásárlástól, útiterv-módosítástól zsúfolt utolsó napokat, és elkezdhettem ráhangolódni az előttem álló hosszú, szép hetekre. Most nem voltak útitársaim, és csak egyetlen időre teljesítendő célpont állt előttem, így a napokra lebontott menetterv elkészítését nyugodtan meghagytam a hazaút utolsó szakaszára. Az odaútra még csak-csak volt konkrét útvonaltervem (persze szükség esetén lefaragható kunkorokkal és hurkokkal), de a visszautat már csak nagy vonalakban láttam tisztán.

Éjfél után ért velem Hidasnémetibe a vonat. Még átkalibráltam a távolságmérőt az új külső gumi méretére, lenulláztam, aztán szuszogva levergődtem a szűk vagonlépcsőn, és a négy éve felfedezett hálószoba felé indultam. Rengeteg volt a szúnyog, alighanem a nemrégi árvizek miatt, és persze nem jutott eszembe befújni magam ellenük. Hosszú emelkedőn fölbaktattam a dombtetőre, átvergődtem a kiirtott bozót helyén lévő laza földsávon, és a múltkori tölgyesben sátrat vertem. Sajnos a feneke rögtön kiszakadt egy ágcsonktól. Szépen indult ez a túra is - morogtam mérgesen, nem is sejtve, hogy szegény jószágra jön még cudarabb világ is, mégpedig hamarabb, mint gondolnám.