1. nap: XI. 20., kedd.
Budapest – Bugacpusztaháza.
150 km.

Olyan vidéken orozkodtam ki a városból, amelyen sosem jártam még, és egyhamar nem is fogok. A kamionforgalmáról hírhedt 5-ös útra fordultam rá a Csepel-sziget mellett, elmellőztem a soroksári Újsori Láma Kft. nevű autószervizt, majd többrendbeli háromosztatú tiltó táblák (bicikli-szekér-traktor) vizsga tekintetétől környezve, buszsávban-járdán-útperemen el is lopóztam az ócsai elágazásig. Volt ott egy derék körforgalom, együvé kitáblázott logisztikai központ és sertéstelep, magyar-angol-román nyelvű ijesztgetőtábla ("Őket is hazavárták! Figyelem! Az elmúlt két évben a következő 41 km-es útszakaszon 13 ember halt meg autóbalesetben."), kurvák az út szélén. Az egyik "édes"-nek nevezett és leszólított, a másik postásnak nézett, de a többségük egykedvűen dangubált a mellékút szélén, ahová a kamionsofőrök szoktak letérni, hiszen az 5-ös úton mégsem állhatnak meg. (Én még a nagy út mellett reggeliztem, és a sarjerdőben futó szűk földúton egyszercsak egy tűzoltóautó jött szembe, nyomában egy kispolszkival. Csakugyan nem lehet itt nyugta az embernek.)

Ócsa után olyan tájra érkeztem, ahol már egyszer megfordultam, mégpedig 2004-ben, édesanyámmal együtt. A szőlőhegyet azóta egy korunkra jellemző Pinceköszöntő is cégérelte az út mentén:

"Ó, te áldott pince tele finom borral, Eljöttünk mi hozzád kiszáradt torokkal.

S itt egymásnak öntünk mi jóbarátok, rózsaszínben látjuk e cudar világot."

Az ócsai turjános TVT-nek most csak a csücskébe tekintettem be (sürgős szükségtől hajtva), és nem is láttam mást, mint egy bozótba rejtett madáretetőt és a hozzá vezető emberi csapást. A hűvös délidőben szépen kisütött a Nap, így értem el Dabas városának Sári nevű településrészét, amely a rendszerváltás idején egy elgennyesedett egyházi és politikai ügy középpontjába került. Ezt a legrövidebben úgy lehet leírni, mint a nekibátorodott klérus és a liberális médiahatalom első nagy összeütközését, melynek során a szülők egy részének követelésére egy fallal kettéosztották az iskolát. Az eseményekről nagy vonalakban beszámol a MIÉP orgánuma az egyik oldalról, illetve az Élet és Irodalom a másikról. Azóta a fal eltűnt, az iskolák külön épületben békésen élnek egymás mellett. A településrészen sok szlovák él, az "Ulica Svätého Jáná"-ban a Nepomuki Szent János-szobor alá el is helyeztek egy emléktáblát 1996-ban.

A várost kerékpárút szeli át, melyen volt is némi forgalom. Ahogy azonban Tatárszentgyörgyre akartam átmenni, a bekerített gokartpálya mögött egy katonai gyakorlóterület fogadott, melyen éppen hadgyakorlat zajlott. A sorompótól udvariasan visszatessékelték a népet Dabasra. Hejha, újra az 5-ös útra kényszerültem! Az út mellől román halottakat sirató kereszt tűnt elém: Brenici Alexandrut (1946–2003) és három társát szintén hazavárták. A képen látható 1848-as zászlót és kukásmellényt egyazon villanyoszlopról lobogtató munkavédelmi és egyenruhabolt valószínűleg Örkényben található, ahol a játszótér egyik padján megvacsoráztam a hűvösödő szürkületben. Ezután egyre jobban úrrá lett rajtam az álmosság, így – az eddig több-kevesebb sikerrel alkalmazott fejrázás, éneklés, evés vagy ivás helyett – kipróbáltam egy forradalmi módszert: aludtam egy fertályórát egy fenyvesben, fejemet a sisakon nyugtatva, lábamat a bicajon átvetve.

Kecskeméten csak átpedáloztam néhány futó és kerékpáros között, tudván, hogy a leereszkedett köd minden érdemi fotózást kizár. Egy modern szoborcsoportot mégis magamhoz vettem: a juhászok legalább saját tüzüket körülülhették, de az én lábam már nagyon fázott a vékony félcipőben. Igyekeztem minél közelebb lopózni Szegedhez, a másnapi úticélhoz: Jakabszállás felé vettem az irányt. A város határában, a duhogó teherautóktól hangos 514-es útszakaszon Péter rámcsörgött, hogy holnap továbbképzésre kell mennie, valószínűleg nekem kell befejeznem az általa elindított sütés-főzést, illetve három óra tájban fogadnom Lénát. Ez a hír rossz kedvre hangolt, mert a másnapi időbeosztásomat igen feszessé tette. Mindenesetre annyi büszkeség maradt bennem, hogy kissé túlszaladjak az ilyenkor kellemes rejteket adó bugacpusztaházi fenyvesen, mert így napi kilométereim számát százötvenre sikerült feltornásznom. Egyszersmind felderítettem a legközelebbi házat is (egy panzióféle volt), melynek kutyái aztán egész éjjel kiabáltak, de elérni szerencsére nem tudtak. A köd tengerként hömpölygött ide-oda fölöttem, a Hold sápadt ábrázata úgy ázott benne, mint valami tyúkoknak szánt töppedt zsömle. Bevettem magam az erdőbe, átláboltam egy takarást adó terephullámon, azzal befejezettnek nyilvánítottam a napot.