BEAC Maxi
teljesítménytúra és levezető ballagás, 2007. szeptember 9–10.

A Gorka Múzeum

Keresztelő Szent János

Wass Albert

Ezen a szeles, hűvös reggelen minden készen állt egy nagyszerű túrára – négy szabadnap a munkahelyen, száradó sár, hidegfrontos derület, alkalmas vonat. Be is készítettem a főtt tojást, zsírba fojtottam két kiló csirkecombot, sós mogyorót, csokit és más finomságokat. A múltkori gyötrődés miatt mégis úgy döntöttem, hogy gyalog megyek. Verőcéig vonatoztam, onnan rövid sétával, fél tízre a rajtban termettem, ahol a mezőny vége készülődött éppen induláshoz. A szervezők felkínálták, hogy néhány tételt Nagymarosig elfuvaroznak. Talán az egyik befőttesüvegnyi húst és a kenyér felét rájuk bízhattam volna, de micsoda dolog volna az? Mondták, hogy nagyon sok étel-ital lesz a pályán. Az ám, de az utolsónak is jut? Még a legkönnyebb tételt, a táskám fülén himbálódzó biciklissisakot sem adhattam le, mert fennállt az a veszély, hogy már Nagymaros előtt rámsötétedik. (Csak így tudtam nevéhez méltón használni a fejlámpát.) S egyáltalán, elérem-e Nagymarost? Az utóbbi időben egyáltalán nem gyalogoltam; egyéni rekordom a zempléni túlélő 42 kilométere, de akkor kidörzsölődéstől vízhólyagig minden baj végigvágott rajtam. Most alkalmasabb, testhez simuló gatyát vettem, bekentem magamat, és ez csakugyan működött is.

Mikor zihálva felkaptattam a Kő-hegy hátára (életemben először, mert az elmúlt években biciklivel mindig megyek vala a tömeggel a K+-en), még voltak mellettem emberek. Páran meg is előztek. Törölgettem a szemüvegemet, mert kezdett meleg lenni. A tempó tűrhető volt, amíg a "nyiladék vége" névvel illetett ponton el nem tűnt a jelzés. Azazhogy jelzés éppenséggel lett volna, de út nem ment tovább. Kénytelenségből jobbra fordultam a keresztező dzsindzsás nyiladékon, és tüskén-bokron keresztül, tíz perces toronyiránti menettel sikerült is visszacsatlakoznom a tőlem pár száz méterre futó ösvényre. Az út lejteni kezdett. Hangokat hallottam hátulról és elölről is: futni kezdtem. Három legény baktatott előttem, jókedvűen traktálva valami szakkérdésről. Mikor elértem őket, szóltak, hogy kinyílt a zsákom cipzárja, és szakszerűen be is húzták. Továbbfutottam, odavetve nekik, hogy "majd találkozunk!" Úgy gondoltam, hogy le fogok lassulni, és utolérnek – végül csakugyan ilyesmi történt.

Nógrád, Csurgó-forrás. A nyomóskút kiveszett az utcából, a forrást ismeg elállta egy kannás helybéli. Szerencsére volt vizem bőven, s időm is tűrhető tartalékban, noha ebben szerepe lehetett az iménti szaladásnak is, melynek során megerőltettem a combomat. Sebaj, fölfelé még tudtam menni, és most erre volt szükség. Tizenöt perccel zárás előtt pecsételtem, aztán kiléptem a mezőre. Elfogott valami szabad, tágas érzés, és belekurjantottam a föld és az ég közé néhány jelmondatot. Balról feltűnt a kiskápolna a pietával, aztán szalmagurigák, heverésző fiatal pár a fűben.

A kék jelzés, amelyen egészen a Dunán túl fekvő Sikárosig haladni kellett, itt egy biciklijelzéssel halad együtt. Bejáratát erős sorompó torlaszolja el; egy éve még vizesárok is volt mögötte, most azonban két böhöm betontömb teszi biztossá a motorosok ellen. Lassan emelkedni kezdett az út, lihegni kezdtem. A Saj-kút előtt egy etetőpont volt, ahol mostanra csak üres kenyér és víz maradt. No hiszen, tudtam én, miért nem adom le a csomagom felét a rajtban.

Az emelkedő még keményebb lett. Emlékszem, tavaly olyan lassan toltam itt a gépet, hogy minden gyalogos megelőzött, de visszavágóról most nem is álmodhattam. A kerékpárosok már messze jártak, és ami engem illet, egy vízibiciklit se tudtam volna lehagyni. Egy keresztező murvaút szélén két lány üldögélt: ők már kiszálltak, és valószínűleg a felmentést várták. Az ösvény összeszűkült, kemény kaptatók következtek, és az egyik szedres-perjés részen végre látótávolságba került valaki. A Foltán-keresztnél értem utol: nálam idősebb hölgy volt, és pár mondat után el is búcsúzott, mondván: emelkedőn nagyon lassú. (Akkor láttam őt utoljára.) Megkentem három kenyeret, de a (kronométerként) időnként be-bekapcsolt mobiltelefonomra pillantva csak az elsőt termeltem be ülve, a többit siralmas módon futtomban nyeltem le. Nem esett jól ez a rohanás, de hiszen én kerestem a bajt. Pontzárás előtt tíz perccel hágtam fel a Csóványosra, ahol kisebb tömeg falatozott (nem beacmaxisok), és a pontőröknek is nagyon lefelé állt a szekerük rúdja. (Azt mondták, visszafelé indulnak el, hogy a végét összeszedjék.) Cserkészpohárból (nejlonnal kibélelt papírcsákóból) adtak vizet, és együttérzően bólogattak, mikor gőzölgő fejemre is kértem egy kicsit. Megpróbáltak lebeszélni a rohanásról, mondván: nem valószínű, hogy elérem az utolsó kompot. A továbbiakban ez nem hagyott nyugodni: vajon csakugyan elmegy az utolsó is a nagymarosi pontzárás előtt egy órával?

A Csóványosról rettenetesen lassan ereszkedtem le. Emlékszem, egy éve bicajjal valósággal szökdécseltem ezen a meredeken, mivel a testsúlyom egy részét és a lendületet át tudtam terhelni a kormányra és a húzva tartott fékekre. Csak húsz kilóval kellene könnyebbnek lennem, s akkor élvezhetném a gyalogos teljesítménytúrázást. Most azonban már a bokám is fájt, és a fákba kapaszkodva próbáltam kímélni. Lassan-lassan végigevickéltem az Oltár-kő gerincén, és a Nagy-Hideg-hegy alatt találkoztam a jó tündérekkel, azazhogy a mozgó elsősegélyponttal. Egy fiú és egy lány volt az, kosarukban izomlazító krém, fájdalomcsillapító, kalciumtabletta, ilyesmi. Mondtam nekik, hogy bizony jólesne valami csodaszer, de nem akarok időt veszteni. Viszont mindenképpen fölmegyek a hegyre, mert bár ott nincs ellenőrzőpont, víz viszont igen.

A turistaházat nagyon korlátozottan vettem igénybe: vécé, víztöltés, öt perc padra rogyás, mogyoró- és nápolyifalás. Egy jókedvű, népes társaság gulyást főzött éppen. Én valamikor régről úgy emlékeztem, hogy a kisinóci turistaházig három és fél kilométer van hátra (az itinert ez ügyben nem nagyon nézegettem), de az iramot amúgy se tudtam volna fokozni. Átléptem egy lustálkodó siklót, noha máskor rászántam volna öt percet, hogy minél látványosabb fotót készíthessek őkelméről. A Barna Ferenc-emlékkeresztnél utolértem egy szerelvényt igazító házaspárt, akik valamivel gyorsabbak voltak, de a fájdalomtűrő és odafigyelő vésztartalékot mozgósítva sikerült előttük maradnom. No nem sokkal, mert még hallottam, hogy az asszony azt mondja: "most van fél öt." Rosszabb témát nem is választhattak volna: most zárták a pontot. Utolsó tartalékaimat is bedobtam, és húsz perc múlva beestem a kisinóci turistaház fedett teraszára. Az időt egy madaras óra mutatta (minden számjegyet valamilyen erdei madár helyettesített), és a tulajdonosné megerősítette: éppen öt perce csomagolt össze az ellenőrzőpont. Több megkönnyebbülést éreztem, mint bosszúságot: úgy véltem, nem volt bennem több, és kicsit már túl is feszítettem a húrt. Harminc kilométert tettem meg nehéz terepen, magamat nem kímélve: ennyi éppen elég volt mára. Telefonon szóltam a rendezőknek, hogy kiszállok, ne várjanak, köszönöm a lehetőséget. Aztán rendeltem fél liter rostos lét, és kentem mellé három karéj hazai kenyeret. Lassuló tevés-vevésemet a ház macskája vigyázta éberen: kapott is pár húscafatot.

Hazautazni persze eszem ágában sem volt. Kóspallagról három óra múlva, fél kilenckor ment volna el az utolsó busz. Ehelyett bekukkantottam a templom töltésére, ahol a világháborús emlékmű közelében egy működő nyomóskút van. Az 1934-ből való felirat így szól: "Magyar vagyok / A fajomat szeretem / Nem leszek más / Inkább meghalok." Ez a puszta származásnál mindenképpen nemesebb értelemben mondatott, mert a nevek túlnyomórészt német vagy szláv eredetű családokról árulkodtak.

Többfunkciós jelzés

Nehézkesen-rozsdásan ballagni kezdtem lefelé a főutcán. Egy szép kapu és egy kiskápolnává kiképzett lourdes-i grotta megállított: az utóbbiban Soubirous Bernadett nem a szokásos átszellemült pózban áll a szívére tett kezű Mária előtt, hanem még a kezében van a korsó, amivel a forrásbarlanghoz indult. Aztán kimentem a faluból, a focipálya mellett megkerestem az országút kanyarját levágó kék jelzést a kecskék és a kikericsek között.

A márianosztrai elágazásban éppen a rossz ágon keresgéltem a jelzést (térképemet nehéz volt előszedni), mikor egy kisbusz fékezett mellettem. A saj-kúti itatópontos szervező volt, és felajánlotta, hogy elvisz Nosztráig. Megköszöntem a szívességét, de nem éltem vele, ahogyan a másik ágra térve, öt perccel később egy fékező Opelből hasonló felajánlást tevő cigány házaspár kedvességével sem. Tudtam, hogy nem érek el semmiféle kompot, vonatot, ellenőrzőpontot, s már csak a magam gyönyörűségére akartam gyalogolni egyet.

Bevettem magam a rengetegbe, aztán kijutottam a túlvégén egy nyílt mezőre. Élveztem, hogy ha megszomjazom vagy eligazításra van szükségem, leülhetek, és nem nyomaszt a szintidő. Ahogy eljutottam a túlsó erdőrészletig, megvakult az égbolt is: föltettem hát a sisakot és a fejlámpát. Erős lejtőn, összeszorított foggal baktattam le egy keresztező patakvölgybe, amikor hirtelen hangok hallatszottak hátulról. Tétova fények is feltűntek, és hangjukból megismertem a Nógrád előtt elhagyott srácokat. Ők hamar eltévedtek, már a Csóványosra sem értek föl időben, de attól még gyalogoltak tovább, mert bírták. Olyannyira, hogy Nagymaroson a vonatot is meg akarták fogni. Térképük nemigen lehetett, illetve amit ilyen néven lobogtattak, az az útvonalkiírás volt. Minden tiszteletem a bátraké, de hármasban már elég nagy felelőtlenség úgy nekiindulni, hogy csak az itinerre és a terepi jelzésekre hagyatkoznak. Ha nem vagyok ott, talán még Zebegénybe vagy Kismarosra is elkóricálnak a zöldön, mert mindkettő ki volt írva.

Itt tértem le először a túraútvonalról, mert vizet kellett vennem a Fehér-forrásból. Ők mentek tovább a kéken. Aztán ismét beletorkollottam, miután visszaintegettem a törökmezői th. esti szélben lobogó ágyneműinek és belevilágítottam a kutyák szemébe. Este kilenc volt, a szervezők régen elporzottak már. A rövid turistajelzések kezdetét és végét alkalmas módon, hozzájuk illesztett pontokkal jelölték a festők.

Egy újabb mezőn kellett átvágni, ahol a mészkőformák (dolinák, poljék) még lámpafénynél is láthatók. A kék megközelítette, majd elhagyta az országutat. Itt végleg búcsút mondtam az útvonalkövetésnek, mert a pusztából ismét előpislákolt három fejlámpa: a legénykék nem tudták, merre tovább. Úgy véltem, nem kell tovább erőltetnem sem a kéket, sem a bokámat, ezért lazításul a betonon mentünk tovább. Itt elég gyorsan tudtam haladni, talán azért, mert volt, aki "húzzon." Egy útszögellésben lévő parkolónál elbúcsúztunk; ők arra számítottak, hogy megfogják még az általuk utolsónak vélt tíz órai nagymarosi vonatot a piros jelzésen. Szerencséjük volt, mert tizenegykor ment el az utolsó, de én nem akartam odalent egy buszmegállóban aludni, amikor a közelben volt már álmaim csúcsszállása, a Julianus barát-kilátó.

Zöld lombszöcske petézik

Álmos-ólmos állapotban, különféle Windows és DOS alapú programok értelmetlen, kóválygó hibaüzeneteivel az agyamban végül éjfél előtt tíz perccel fölütődtem a Hegyes-tetőre. Ott már állt egy sátor, de lakója az erős széltől nemigen hallhatta jöttömet. A hideg kivédésére alig voltak eszközeim: magam alá terítettem a kukásmellényt, fölvettem a másik pólót a használt alá, a tiszta rövidnadrágot térd fölött a lábamra húztam, és a pótzoknit a kezemre. A fejemet sisakkal próbáltam védeni a be-belengő fuvallatoktól, illetve a kezem ügyébe készítettem két tábla csokit. Párnául a hátizsák szolgált, a fényképező táskáját pedig a szíjával erősítettem magamhoz. Így sikerült is az érkezéstől a fél hatra ütemezett ébredésig többször is elaludnom, noha a didergés tagadhatatlanul túlsúlyban volt. Ilyen kemény éjszakám még sosem volt túrán.

Reggel föltápászkodtam (a kinyújtatlan izomláztól betonszerű lábbal), lebotorkáltam a dinnyelakomák szokásos helyszínére, a rönkpadokhoz. Volt is még némi maradék, de erősen penészszagú: megérzett rajta a korán jött és véget is ért nyár. Fölmásztam a torony tetejére, de kilátás nemigen adódott, csak köd, szél és hideg szitálás. A sátorból előjött egy ember: nem pontőr volt, hanem kéktúrázó; két társával tegnap indultak a másik irányba. Beszélgettünk. Megkínált egy nyelet hazai pálinkával, jobbulást kívánt, azzal lefelé indultam.

A kék jelzés oldalazó folytatásán, nehéz terepen csigalassan ereszkedtem Nagymaros felé. Biciklivel ez a szakasz csak száraz időben járható. Kitisztult az idő, a túlparton feltűnt egy irdatlan építkezés valami régi kőbánya fölött. Vajon mi lehet? Aztán völgybe bújt az út, s a végén, az első házaknál megmosakodtam, átöltöztem. Egy szembejövő farmeros-kabátos kirándulócsapat jó utat kívánt, s mikor azt feleltem, hogy "köszönöm, megvolt," valaki humorosan megjegyezte: "elég hamar." (Látta, hogyan mozgok.) Az ilyen elhamarkodott minősítések elszenvedése bizonyára növeli bennem az együttérzés képességét. Mindenesetre elmagyaráztam nekik a valót, hogy a következő kikészült túrázó láttán fékezzék jobban a nyelvüket.

Nagymaros régi szép házai között, kihalt utcákon csoszogtam le a vonathoz. Kerek huszonnégy óra telt el indulásom óta. Sajnos ennél többre most nem vagyok képes: ahhoz alaposan le kellene fogyni, illetve a bokámat valahogyan hozzáedzeni a súlyomhoz. Addig meg vár a kerékpár!

A vasúti aluljáró