9. nap: VII. 20., péntek.
Nagybiccse (Bytča) – Tátracsorba (Tatranská Štrba).
163 km.

Arra ébredtem, hogy ferde az ágyam. Összeszedelőzködtem és pirkadatkor sátrat bontottam, majd szokatlanul korán útnak eredtem. Bőséges reggelimet a Trencsénkutas (Kotešová) melletti gáton költöttem el, a langyos, párás levegőn még kissé álmosan. A nap hátralévő részében már csak nápolyit és hasonlókat rágcsáltam, és semmit nem néztem meg - csupán hajtottam konokul, hogy behozzam az eddigi lemaradást. Ugyanígy gondolkodhatott az a kamionos, akinek a járműve pár hete az árokba hajtott és fél méter mélyen felszántotta, olajjal borítva el a televény földet. Ő valószínűleg belehalt a balesetbe, mert még friss mécsesek őrizték emlékét a szalagkorlát alatt.

Zsolna előtt víztárolóvá tágult a Vág csatornája, mögötte titáni építkezés jelei tűntek fel: az autópályát vezették el a víztükör és a meredek hegyoldal között, betonlábakon. A vállalkozás annyival is nehezebb volt, hogy közvetlenül mellette már egy sínpárnak is helyet szorítottak. A város szélén a három hegy és a kettős kereszt előtt Jozef Miloslav Hurban ült lován, kardját magasra emelve. Evangélikus lelkész, író, költő, publicista és forradalmár volt - a mi szemszögünkből persze ellenforradalmár, mert Kossuth ellen uszította a szlovákságot, Bécsben önkéntes csapatokat szervezett az udvar szolgálatában. Követeléseik egy Magyarországon belül viszonylagos önállósággal rendelkező szlovák államalakulat létrehozására irányultak. A szabadságharc leverése után e reményei szertefoszlottak, és az irodalom felé fordult. A kiegyezés után egy időre bebörtönözték, mert a szlovákság érdekeit hangoztatta. A "pánszlávizmust" abban az időben mind Bécsben, mind Budapesten a felforgatással, az országvesztéssel tekintették egyenlőnek. Hurban az egyik vezetője volt a Matica Slovenskának, ennek a kulturális-politikai szerveződésnek, amely a szlovákság teljes egyenjogúsításáért szállt síkra többek között az oktatásban. A budapesti kormányzat feloszlatta, a szlovák nyelvű gimnáziumokat bezáratta. Hurban 1888-ban halt meg, és ma a szlovák nemzet egyik legnagyobb hőseként tiszteli.

Széles útpadkán, erős ellenszélben pedáloztam tovább a 18-as úton. A messzeségben feltűntek a Tátra nyugati vonulatai és előhegységei. Egy utazási biztosító plakátjáról "Isten hozott" táblát szorongató tengeri sünök kiáltották felém: "Sosem tudhatja, mi vár Önre a nyaralás során". Ebből rám igaz is volt annyi, hogy csak sejtettem, hol alszom ma: Tátracsorbán, ahová a részletes térképem autóskempinget jelölt be. El kellett tehát száguldanom a két Fátra között, felkapaszkodnom nyolc-kilencszáz méter magasba, és lehetőség szerint sehol sem volt szabad megállnom. Ennek megfelelően fotóim is csak afféle útifényképek, amilyeneket a buszos turisták szoktak készíteni az ablakból. Sztrecsény (Strečno) várát most teljesen kihagytam (egy pizolitos túrán már meglátogattuk), és a túlparton lévő Óvár is (melyet Timon Sámuel "Antiqua Arx" néven is megemlít) hiába kacsingatott rám. Egy buszmegállónál megálltam csokit enni, és lapos kerékkel indultam volna tovább. A defekt a már szokásos módon jelentkezett: két sor egyre mélyülő szúrási gödör, egyikük átfúródott. Ekkor még felütésre gyanakodtam, de az igazság nem késett soká.

Ezen a környéken áthajtottam egy kisebb torlódáson: tűzoltók műveltek valamit a hegyoldalban, talán lehoztak valakit vagy omlást hárítottak el. - Vizet most sem találtam sehol, és még a temetők is elmaradoztak. Szerencsére a Kis-Fátra oldalából éppen az út mellett fakadt egy derék kis forrás. A Vágon tutajozást (vagy tán gumicsónakos élménytúrákat) hirdetett egy szervezet, a résztvevők buszos visszaszállításával. Vadregényes tájon, összeszűkülő mederben ficánkol itt a folyó, olykor a vonat is alagútba kényszerül miatta. Sekély medrében jó kapásra számíthatnak a horgászok: a halak királya, a pisztráng is megél már itt.

Turócszentmárton (Martin) mellett ismét egy tágasabb medencébe jutottam. A várost elkerülő, széles padkájú országúton tört szlováksággal két erre gyalogló, tarkán öltözött nő kért tőlem útbaigazítást, amit ugyanilyen nyelven meg is adtam. Egy festői útkanyarban, ahol a padka leállósávvá szélesült, dinnyeárusok lepték el az út mentét. Aztán Rózsahegy (Ružomberok) előtt beütött a következő defekt. A dühtől hajtva ismét átvizsgáltam a külsőt, és megállapítottam, hogy ki van hasadva. Valószínűleg a hasadék szélei vagy a gumit erősíteni hivatott szövetszálak csonkjai bántották szüntelenül a belsőt, bár egy megkérdezett szakember utólagos véleménye szerint ez nem lehetséges. Most már egy ragtapasszal orvosolhattam a hibák gyökerét, és ész nélkül száguldottam tovább. Leelőztem pár bringást, majd a soros kerékpuhigatáskor rendre visszaelőztek.

Aztán a Liptói-víztároló előtt egy kényelmetlen válaszút vetett véget menetelésemnek: az országút felkanyarodott jobbra, valahová a dombok közé, a völgyben pedig csak az autópálya haladt tovább. (Itt ismét egy már elkészült szakasz található, amit persze használnak is rendesen.) Nagyot sóhajtottam, és az előbbit választottam, mert fogalmam sem volt, milyen rettenetes emelkedőket választok. Az út felfűz egy sor falut, melyek soka rajta sem volt térképemen, a véget nem érő szenvedés érzetét ezzel is fokozva. Másztam, mint a csiga. Jobbról már az Alacsony-Tátra erdős ormai néztek rám szánakozva. Egy nemzeti felkelő emlékművénél megálltam, faltam némi sósperecet, aztán küzdöttem tovább.

A gömbölyded dombokra húzott emelkedők nem akartak véget érni, a lejtők nem voltak eléggé meggyőzőek. Aztán valahogy mégis beértem Liptószentmiklósra (Liptovský Mikuláš): az ajándékokat osztogató püspök stilizált bronzalakja a városhatáron köszöntött. Aztán belebotlottam egy reneszánsz kastélyba, Juraj Jánošík (1688–1713) tömlöcébe, mely ugyan zárva volt, de előtte egy szobor felirata hirdette, hogy a híres betyár nemcsak a szlovák területen "dolgozott", hanem Sziléziától Ukrajnáig terjesztette hegyi rablóinak portyáit. Végül mégis elfogták, és Liptó vármegye törvényszéke halálra ítélte. Alakja a későbbi legendaképződés folytán lassan a szlovák nemzeti érzés kifejezőjévé is vált.

A városban pazar, zöldben és sárgában pompázó kerékpársávok találhatók, és sokan használják is őket. Ha jól számoltam, itt találkoztam a harmadik nyomóskúttal Szlovákiában: az elsővel még egy éve Borzován, a másodikkal pár napja Pozsonyban. Cigányasszonyok töltögették nála kannáikat, és szívesen előreengedtek, látva, hogy csak két kulacsom van. Fényképezni nem hagyták magukat, pedig színpompás ruháikban nagyon látványosan festettek volna a fejhető, türkizkék tűzcsap mellett.

Lassan hűlni kezdett a levegő, erősödött a szembeszél. Egy fiatal nőt üldözve, majd neki a szelet fogva ismét emelkedni kezdtem az eléggé néptelenné vált országúton. Ismét mellőztem a kevesebb hullámot vető autópályát, de már kevésbé szenvedtem, mint kora délután. Lassan igaz tátrai tájra, népies jegyeket is mutató házak közé keveredtem. Fagombával díszített forrás, füttyel jelt adó Jánošík tűnt fel az út mellett, és végül egy teljes (épülő) bemutatóközpont tartóztatott volna, ha nem lett volna zárva.

Nagynehezen bevánszorogtam Tátracsorbára (Tatranská Štrba), ahol a monarchiabeli időkben kiépült vasút eléri legnagyobb tengerszint felett magasságát a nyugatra folyó Fehér-Vág és a keletre tartó Poprád között, mintegy kilencszáz métert. Itt már teljes sötétség uralkodott, az autóskemping vendéglője tömve volt emberekkel. Szerencsére a recepciót még nyitva találtam. Némi keresgélés után meglett az áram lelőhelye is, amiért nem keveset, száz koronát kellett fizetnem. Megzuhanyoztam, a ruhamosást másnapra hagytam, és minden erőmet a hegymászásra tartalékolva bezuhantam az ágyba. Szégyenletesen végigrohant nap volt a mai, de nem tehettem mást.