15. nap: VIII. 17., csütörtök.
Égerszög – Borzova.
32 km.

Égerszög előtt reggeliztem, a gyomosodó faluszéli pihenőhelyen; a boltok még zárva voltak. Ez a kis falu többek között a Szabadság-barlangnak a közelben megbúvó bejáratáról nevezetes: 1954-ben bontotta ki Balázs Dénes és az Élelmiszerügyi Minisztérium Kinizsi Sportkörének barlangkutatói. Én azonban nem néztem meg közelről, mert a turistaház komondora nagy hajlandóságot mutatott arra, hogy kiugorjon a korláton, miközben elsomfordáltam a ház mögött. Innen szelíd emelkedésű földutakon tolva majd gyalogolva följutottam a 453 méteres Pitics-hegyre, melyről acélkilátó tekint le a lombok fölött a környező alacsonyabb hegyekre.

Egy ősrégi mészégető mellett továbbhaladtam nyugat felé a Z+-en. Az erdő megnyílt, majd bezárult, a jelzett út harmatos fűben bujdokolt tova. Aztán jött a víz meg a sár: a meszes alapkőzet dacára kiváló víztartó talajon jártam. Erdőgazdasági kerekek nyomaiban merültem-caplattam tova, egy idő múlva a szandálomat is levetve. Láttam egy egymásba visszanőtt ágú fát az út mellett.

Mikor visszatértem az útra egy csábító gombacsoport tanulmányozásából (a szakkönyv tüskés tőkegombának mondja, és hozzáteszi: "feltételesen ehető"), kisült, hogy lapos a hátsóm. Megragasztottam, és a pótgumit a helyére dagasztottam az ősöreg, feltételesen fújó Favorit vaspumpámmal, aztán további súlyos dagonyákon át elértem egy derék magaslest. Jobbra a visszaerdősülés kezdetén járó borókás-füves karsztmező, balra egy erdőlepte sötét tölcsér: a Bíbic-töbör.

Itt kutattak 1952-ben Jakucs Lászlóék amaz ismeretlen barlangóriás után, amelyet a korábbi vízfestések a Baradlától függetlennek mutattak. Több kudarcba fulladt kísérlet után ezen az omladozó víznyelőn át bújhattak be először a Béke-barlangba, úgy, hogy a rendelkezésükre álló csekély pénzen felfogadtak néhány falubelit a kubikosmunkára és a robbantásokra, s amikor kifogytak belőle, szünetet tartottak. A rendszeres lejutás ezután is nagyon kényelmetlen volt, ezért később más bejáratokat vágtak, s ezt bezárták. Most ujjnyi vastag, s a jelek szerint nemigen emelgetett rács rekeszti el az aknát a mohos betonkoszorú mélyén.

Az utolsó, hangulatosan vörös mocsáron és egy kiadós természetvédelmi árkon átvergődve ismét nyílt terepre jutottam. A Szomor-hegy és a Szár-hegy közül kitartó dudálás és füttyögés szállt felém. Az utóbbinak a gazdája egy elkószált kutyát keresett: fiatal férfi volt, jót nevettünk egymás baján. A közelben kis vadászház bújik meg; az előtt tutult egy terepjáró, alkalmasint az is az eb után. Részletes tábla mutatja a Béke-barlang itteni bejáratát, és árul el további részleteket, például hogy 1959-ben szanatóriumot létesítettek benne asztmások és idült hörghurutban szenvedők számára. Szép mésztufa gátak és átjárhatatlan szifonok vannak itt, és csak a nemzeti park szakvezetőjével lehet bemenni, előzetes bejelentkezés után.

Hamarosan már a műúton kepesztettem a Baradla vörös-tói bejárata felé. Az újonnan épült látogatóközpont kedvéért először bemasíroztam az erdőbe és átöltöztem, aztán leparkoltam egy villanyoszlop mellé. Éppen két csoport közé érkeztem, de ezúttal nem is kívántam bemenni, mert a közelmúltban megjártam a Baradlát a BEAC-cal, és mára más barlangot terveztem. Pácolt fapadokon családok ücsörögtek a nagy tető alatt, kellemes hangulatban. A belépő 2500 forint (kedvezménnyel 1500), s ezért Jósvafőről busszal vissza is hozzák ide az embert.

A Nap még nem érte el az égbolt tetejét, és a tiszta anticiklonos időben, friss fuvalmaktól legyeztetvén úgy éreztem: nevet, nem haragszik. Legyalogoltam a dolina eltömődésével keletkezett Vörös-tóhoz, melynek mellékét egy vászonzekés ember irtja vala egy apró traktorra hasonlító célgéppel. Az agyagnak – az előző fotók egyikén jobban látható – vörös színét a lepusztult kőzetekből kimosódott bauxit és vasoxid adja. Nem győztem betelni a tóval: ettől óvta az ötvenes években az agyagszifont bontogató Jakucs Lászlót Vértes László ősrégész a következő ingerkedő szavakkal: "Lehet, hogy már két méter után a nyakatokba zúdul az egész Vörös-tó. Vigyázz, az emberek életéért felelősséggel tartozol! A tied nem számít." (Jakucs L.: Szerelmetes barlangjaim, 1993. 263. o.)

Ők a Baradla Aranyutca nevű ágában kutattak ősi kijárat után, de nem találták. Az odabent látott lábnyomokat végül csak úgy tudták magyarázni, hogy az ősember a maga primitív fáklyáival az aggteleki bejárattól gyalogolt be az Óriások terméig. Mivel ezt a hipotézisüket néhányan már csak technikai meggondolásokból is lefitymálták, úgy döntöttek, hogy bejárják a Baradlát a kőkorszak világítóeszközeivel és egy újonc barlangjáró vezetésével, még a járdákat is kikerülve. Ezt a "faggyúfáklyás expedíciót" a neves szakember egy mára klasszikussá vált műben írta meg, amely a barlang.hu webhelyen megtalálható.

A tavat nálam kevésbé lelkesen vette szemügyre egy arra járó család siheder sarja, de anyja letorkolta finnyogását: "Miért, a Balatont vártad?" Bizony, a leendő igazi turisták sem lehetnek el a férfiasan viselt pirongatás nélkül. – A tó partján guggolnak a Medve-sziklák: a tábla szerint triászkoriak, bennük korallok, kagylók és más lények maradványai.

Egy Szent Ferenc-kápolna mellett begördültem Aggtelekre és megnéztem a Tó-hegy ördögszántásos oldalát. A múlt század elején – mondja az ismertető – itt még káposztáskertekkel övezett víznyelő volt, de azóta bedugult, és a víz csak lassan szivárog le a Baradla Törökmecset-ágába. A karrmezőt a régen itt élt növények gyökerei mély lyukakkal pettyezték ki. (Ezt is a tábláról tudom, nem hajoltam oda hozzá.) Az úton fel-felbukkant néhány kerékpáros.

A boltok ilyenkor zárva vannak, ezért kenyérkészletem kipótlása előtt betértem egy hüllőkiállításra, amely a Baradla sziklamászók lepte bejárati szikahomlokával szemben hívogatott. A gyerekek óriáskígyót simogathattak, degut (afféle népszerű szobagyíkot) etethettek, a szalagos varánusztól viszont nagyon féltek. (Felnőttkorában harmadfél méterre megnő, hatvan kilóra hízik, és mindent megeszik, ami nála kisebb.) A mexikói axolotl ("vízijáték") ugyancsak elterjedt akváriumi kétéltű, de kopoltyúi kifejlett állapotában sem tűnnek el. A barlangász-herpetológussal elbeszélgettünk az állatok szaporodásáról, a vakrákokról, a trópusi barlangok pók- és csótányrendű lakóiról és másokról.

Két órakor bevásároltam, majd elhagytam a kis hazát. A Domica-barlangnál vettem egy kombinált belépőt – ide és a Gombaszögi-barlangba. A szlovák kiejtésemen van még mit csiszolni, mert a pénztáros az ablak mögül ízes palócsággal válaszolt, és megkérdezte, gyakran járok-e erre. A bejáratnál a felfedező, Jan Majko szobra áll.

A barlang szép korommentes, a hossza az aggteleki rövid túráéval mérhető össze. Feltűnően sok itt a narancssárga legmelegebb árnyalataiban pompázó cseppkőzászló, s egy tágas teremben gesztenyeszínű mésztufa teraszok terjeszkednek a vízben. Olykor árvíz söpör végig a barlangon, ennek nyomát őrzi az agyagba mélyedő nagy gödör. Alighanem vízforgó vájhatta ki.

A vezetők szlovákul beszélnek, de egymás közt halkan magyarul is. Mikor látják, hogy magyarok is jöttek, így is elismétlik a lényeget. A vezetés egy csoportban történik, a széles járdán nincs is hely, hogy igazán feltorlódjon a nép. Becsülettel végighallgatjuk egymást. Ha valaki gépét a korlátra támasztva próbál tisztességes fényképeket csinálni, senki nem sürgeti. – A bejárt szakaszt az ismeretes Styx-meder zárja, amin zajtalan motor vontatja végig a ladikot valami víz alatti kábelen, a behajló, gömbölyűvé mosott sziklák alatt.

A barlangból egy óra múlva kiszédelegtem a napfényre, haraptam valamit, és a műúton fölkapaszkodtam Kecsőre. A falunak ez az egyetlen bejárata, alig mozdul valaki az udvarokban. Már bánom, hogy indulás előtt a kosaramra nem tűztem fel egy kokárdát vagy ilyesmit, így jobb híján mindenkire ráköszönök, aki a kertjét kapálja vagy fémlemezt hajlít a színben. Az északi végen folytatódik a kerékpáros túraösvény a kristálytiszta, bővizű patak medrében, amelyet lejjebb éppen most igyekeznek betonmederbe szorítani. Egy szembeballagó bácsi kezd velem egyszerre Dobry-ba, aztán menet közben fordítja át "kívánok"-ra. Bizony, elkelne egy zászló, ha csak tenyérnyi is.

A Kecsői-kifolyó nevű forrás egy vízmű-védettségű kerítés mögött fakad, s rám a tiltó felirat erősebben hat, mint a dróthálón tátongó lyuk. Ahogy este megnéztem az atlasz leírásrészét, sajnáltam nagyon a dolgot: kicsit följebb, a gyalogúton valódi barlangi patak tör itt elő a Malei-tető oldalából.

Ötkor vacsora egy galagonyabokor árnyékában. Meredek, de szemet-szívet gyönyörködtető az a szárazvölgy, amit feltolom a gépemet a Kecsői-mezőre. A Nap lemenőben, sugarai végigsúrolják a vánkos-puha, magasfüves hegyoldalt. Jó volna itt ébredni, de még látni szeretném a közeli Feneketlen-lednicét, azaz zsákszerű jégbarlangot. A jobbra visszaágazó földutakon hamarosan meg is találom egy iszonyú kráter alján. Jég nem látszik benne, de nagyon hűvös; a mélyén keserves lemászás nyomai. Próbálok minél mélyebbre óvakodni a fákba, gyökerekbe kapaszkodva. Az itt közölt fényképet hat kattintással készítettem, aztán elektronikusan ragasztottam össze.

A varázs itt megtört, és egy legelőre kijutva elértem Borzovát, ahogy a helyiek hívják, noha a falu a XX. század elején a Szádvárborsa nevet kapta. (Ennek célja alighanem az egynevű falvak megkülönböztetése volt, de hamar eljött Trianon, és a név nem gyökeresedett meg.) A kocsmából halkan rámröhögtek a férfiak, utána mondtak valamit ismerős hangsúllyal, amit nem hallottam. A nyomóskút is Mohácson készült. Ez még magyar föld, mondtam magamban, és odagurultam egy felfordított mászókához, amin pár gyerkőc lovagolt.

Ők magyar iskolába járnak, de (ha jól emlékszem) felső tagozatban szlovákul is tanulnak. Nagy érdeklődéssel hallgatták mesémet a túraútvonalakról, a természetjárás szépségéről. Köztük egy eleven kölyök vitte a szót, aki szemlátomást sokfelé megfordult már, és a térképemet is megnézte. Közben a legnagyobb fiú vezetésével belekezdtek egy hátborzongató játékba, amely abból állt, hogy beleakaszkodtak a – földből már régen kiszaggatott – mászókába, és azt ide-oda gurítva hintáztatták egymást, a föld színéről két méterre szökkenve és visszahullva. Azt mondták, nem veszélyes.

Eközben lement a Nap, és a kerékpárjelzés is elfordult balra az aszfaltúton. Kikapaszkodtam a falu túlvégén, a magánterület-voltukat két nyelven kiabáló, részben rommá vált majorépületek mellett elosonva. A távolabbi hodályokban megadóan bőgött és kolompolt a jószág. Az Ösztön-hegy-tető meredekjén előmbe nőtt két mesés nagyságú változékony tinóru: őket csak képen ejtettem zsákmányul, mert már foszladoztak a kukactól, meg aztán ez a faj nyersen nem is ehető.

Fátlan legelőn ereszkedtem le a túloldalon: balra köd kelt, jobb felől hűvös levegő áramlott elém egy völgyecskén. Az országhatár innen egy kilométer, de reméltem, nem akadnak a nyomomra. A tejfehérré sűrűsödő ködben beértem azzal, hogy a keskeny csapásról húsz méterre jobbra verjek sátrat, egy nagy fa fedezékében. A fácánokon kívül senki nem látta, hogy ott vagyok.