4. nap: VII. 16., hétfő.
Sárvár – Sopron.
87 km.

És csakugyan megtörtént velem, ami még csak egyszer: reggel rajtakaptak a sátorban. Persze csak két gyerek suhant el mellettem – a homokos ösvényen bringáztak valami fürdőhelyük felé. Lassan kikászálódtam az ágyból és nekiálltam a soros ragasztásnak. Bosszantott nagyon a kérdés, hogy végig országúton haladva hogy a csudába tudok minden reggelre egy lyukat ütni a belsőmbe. Aztán lubickoltam egyet a Rábában, összecsomagoltam, és visszakapaszkodtam a főútra. A cukorgyári romok közül tétován intett utánam egy iszalaggal benőtt póznára erősített hangosbemondó és az alatta rozsdásodó markolóroncs. Bőséges bevásárlás után azonnal vissza is tértem a híd alá reggelizni. A közelben senki se járt, csak a közeli termálfürdőből szűrődtek ki hozzám a csúszdázók örömsikolyai.

Indulásom így délidőre csúszott: ismét felrémlett az éjszakai érkezés, és még nem tudtam, hová. A 84-es úton innen fogva már nem tiltották a kerékpározást, így nyugodtabban haladhattam. Az út mentén fonottáru- és műagyagedény-kupacok jelezték, hogy Ausztria már nincs messze. A növekvő hőség miatt Zsédenynél azonnal beindult a fürdési reflexem, mihelyt feltűnt jobbról egy agyagos bányató. Mindössze fél méter mély volt, és nagyokat lehetett benne iszamodni.

Aztán innen is kikecmeregtem, bekukkantottam egy törvényes és vizesgödrökkel is nehezített kvadpályára, ahol egy szem legény hősködött a nagy porban. Tompaládonyban, ahol a köz-nyomóskutat elzárták a róla locsoló piócaféle emberek miatt, balra fordultam, és a rekkenő melegben maradék vizemmel a fejemet hűtve, közepes iramban vergődtem el Bükre.

Fél háromkor érkeztem, és legalább három órát itt töltöttem, amit egyenlő mértékben töltött ki a meleg vízben lazulás és az árnyékban döglődés. A belépő nem is volt annyira drága, mint a kétfogásos ebéd: nagy szelet hús, hasábburgonya, két elcsomagolt nagy sült hek. Fél liter "rostos gyümölcsléért" (amit hangsúlyos kérésemre ilyen néven adtak, az valójában 12%-os szűrt vacak volt) 450 forintot merészeltek elkérni. [Ebben az időben egy liter 100%-os rostos gyümölcslé bolti ára 300–350 Ft között volt.] A fürdőben a felszereltség és a biztonság mintaszerű, miként a fürdőtelep panziói és egyenesre nyírt bokrai. Bük városi rangot visel, honlapja is nagyon igényes. Kifelé menet kénytelen voltam tízezer forintot kivenni az automatából.

A termálvíz, melynek összetételét külön táblán tették közhírré, egy vastag görbe csövön palackba is tölthető. Hidrokarbonátok, kalcium, magnézium és fluor van benne nagyobb mennyiségben, és egy sor betegségre ajánlják, míg néhány esetében nem. Én – talán sznobságból, nem tudom – kiöntöttem minden csapvizemet, és mindkét kulacsomat megtöltöttem a kút forró, furcsán sós vizével. Az íz valószínűleg nem konyhasótól ered, mert ivás után inkább savanyúnak érződik, de valahányszor a kulacsot a számhoz emeltem, olyan érzésem támadt, mintha tengervizet kóstolnék. Egyáltalán nem volt finom, és csakhamar iszonyodni kezdtem tőle. Bár nem lettem tőle szomjas, nem is oltotta a szomjat. Nesze neked, előkelősködés! Elpedáloztam egy kisrepülő mellett, melyet a szélnek háttal állítottak le egy kukoricás és a búzatarló között, aztán megbámultam egy Mária-szobrot ("Bűnösök oltalma, könyörögj érettünk!") Lócson szerecsére találtam egy édesvizű nyomóskutat. Biciklis sorstársaim kedvéért idejegyzem: Újkér és Nemeskér között, a 93. kilométernél szép mirabellafák vannak az úton. Lövőn megpróbáltam becsapni a kereszteződésben álló traffipaxot, de másodszorra sem tudtam 15 km/h-nál többet produkálni. A többi csak tekerés volt a langyosuló napfényben.

Alkonyatra elértem Nagycenket, amely már ama hűséges települések közé tartozik, amelyek a trianoni diktátum után népszavazással dönthettek a visszacsatolás mellett – a Nagy-Magyarországot idéző lombos emlékmű felirata szerint elsöprő arányban. (Itt található a csappal elzárható Hűség-kút is.) Most a múltkorinál ügyesebben, a temetőben kezdtem keresni a Széchenyi-mauzóleumot. Sajnos már zárva volt. Maga Széchenyi a templom elől hirdeti azt, amit újabban némely gazemberek pártszólammá silányítottak: "Magyarország nem volt, hanem lesz." Bezzeg ha a mai politikusoknak el kellene mondaniuk a maguk krédóját, valószínűleg így hangzana (kórusban, mindkét táborból zagyván kiabálva): "Nem érdekel, Magyarország milyen volt." – "Az sem, hogy milyen lesz." – "Valamilyen mindig lesz..." – – – "Pfuj, léha söpredék; egyik rosszabb, mint a másik!" – hallottam Széchenyit. – "És még a mondásomat is ellopták."

Érdemben csak akkor fogok többet írni, ha végre sikerül bejutnom. Most beértem azzal a megfigyeléssel, hogy az ország e sarka sem Kánaán. A rendőrség ugyanis egy táblára kiírta a kerítés mellé: "Ne hagyjon értéket gépkocsijában! Ne adjon esélyt a tolvajoknak!" Valószínűleg dögvész idején épült az a 1714-es aranyjogarú Mária-oszlop, mely alá e felirat került: "Mária boldog Szűz / nyavalánk kegyes orvosa / Kérünk / légy szives édes anyánk."

Kilenckor eltrappoltam egy Csikós Csárda mellett, azzal befejeztem a fényképezést és nekiálltam alvóhelyet keresni. Ezt a Fertő-térkép (és az orrom) után végül Sopronon átvágva, majd egy hegyi gyermektábor mellett elosonva találtam meg keskeny betonutakon – a Várhely 482 méteres kilátójában. Éjfél után érkeztem, póló nélkül, nagyot izzadva. Az erdő és a csillagok csöndje gyengéden körbefogott, ahogy zuhanyzás után egy hálózsákkal és pár értékkel felhurcolkodtam aludni. Alattam vigyázva parázslottak a város fényei.