4. nap: VII. 31., szombat.
Foktő – Jánoshalma.
94 km.

Hajnalban megjött a horgász, de nem szólt hozzám, aminek én ezúttal kifejezetten örültem: így nem kellett kínos, arc nélküli felelgetésbe bocsátkoznom a sátor belsejéből, sem pedig a szúnyogos reggelbe nem kényszerültem idő előtt kilépni. Fél nyolckor végre összeszedelőzködtem, bevásároltam, megreggeliztem, átöltöztem, majd megnéztem Kalocsán a székesegyházat és az érseki könyvtárat. Itt sem volt szabad fényképezni, és ugyanolyan sebesen rángattak végig a termeken, mint annak idején Pannonhalmán. Elgondoltam, hogy egy éve egy teológiai vitámhoz éppen itt kerestem szakkönyvet, de a telefonos kapcsolatfelvételkor kiderült, hogy éppen az nincs meg nekik, ami nekem kell. Bezzeg ha most volna időm, találnék helyette százannyi érdekes és témába vágó anyagot... De nem volt idő, sem alkalom rá, így továbbgördültem a sétálóutca felé, ahol éppen egy szicíliai táncegyüttes libegett körül egy májusfa-forma póznát: nagyon szépen járták, miközben egy régi érsek (talán egy Batthyány vagy Patachich) szobra egy márványoszlopról figyelte őket.

Hajós ismét német falu; tán csak véletlen, hogy világháborús katonaszobra "a hazáért" éppen egy kézigránátot készül az ellenség felé hajítani. Egykori érseki rezidenciája (Haynald-kastély) ma valami gyermeksegítő intézmény. Egy másik településrészen, a kerékpárút végén található a nevezetes pincefalu, melyben az utcák neve németül, gót betűvel is olvasható; a több száz pince mindegyike fölött egy-egy présház áll. (Találkoztam is egy biciklistával, aki háti porozót szállított éppen a szőlőbe.) A védett épületegyüttest egy meg nem nevezett szent szobra vigyázza (valószínűleg Orbáné) egy szőlővenyigévé kihajtott pásztorbottal a kezében.

A következő, Hild nevű részen az Igrisztoje pezsgőgyár tönkrement üzeme, egy irdatlan hodály málladozik, majd Nemesnádudvar bejárata előtt szintén szeszfőzde működik a balra ágazó bekötőúton. Ebből aztán erős földút lesz, mely mellé a túlvégén lévő falu, Rém nevét táblázták ki. Itt fél kettőkor készítettem fényképet, majd útnak eredtem az Ólom-hegy irányába. Ezen azonban nem csupán a Frigoria sokat csepült atlasza csorbult ki, hanem az eleddig hibátlanul szolgáló, kétszázezres megyetérkép is. Rövid ingázás és tusakodás után végképp elvesztettem a reményt arra, hogy gyorsan levadászom a nevezetes magaslatot, melyről azt hallottam, hogy betontornya nagyszerű alföldi körpanorámát kínál. Amikor az utak felfelé vezettek, feléledt szívemben a remény, de csakhamar lejtőbe fordultak ismét. Három órakor azonban egy jellegtelen, irtásos kiemelkedésről valahogyan sikerült megpillantanom a piros-fehér geodéziai kilátó tetejét, és toronyiránt el is indultam feléje. A továbbiakban – szokásomtól eltérően – átadom a szót saját úti mormogómnak.

Nohát, végre megvan. Akkor merre is áll a nap? Jó, ez az út meg is felel. De nem elég erős, itt el fogok süllyedni. Gyerünk balra, a kívánatos irány most féljobbra van. Emelkedik, ez jó jel. Gyerünk. A fenébe, egy tócsa. Lóról! No, lépjél már! Ez megint lejtő, a mindenit! Itt tehát jobbra, a kívánt irány most előttünk van. Hát ez meg mi? Egy kék jelzés, az alföldi kéktúráé. Akkor hurrá, nem kell többé irányba haladni, hiszen teljesen lehetetlen, hogy a kéktúra éppen egy ilyen jellegzetes pontra ne másszon fel. Jé, itt nem is festik a jelzést, hanem kék csíkkal ellátott műanyaglapokat tesznek a fákra... Itt is egy. Nagyon jó. Ez itt egy vadkárelhárító kerítés, talán áram is van benne. Balra egy tekintélyes tócsa, vajon melyikbe lenne rosszabb beledőlni? Ááá! Ez tényleg ráz! Lóról! Vizet! Glugy-glugy. De most hová tűnt a jelzés? Na, megyek még háromszáz métert... na, még a sarokig... Ehh, nincs! Gyerünk vissza!... No, itt van újra. De innen hova a francba lesz? Jé, egy krepp papír, biztos itt folytatják majd a jelzést, ha kapnak tízezer forintot a vármegyétől. De hol a torony? A térkép szerint... ehh, azt felejtsük el! Sipirc vissza a kéken, biztos a másik irányban van, egyszerűen lehetetlen, hogy föl ne menjen oda! Jaj, vizet! Csokit!

Ilyen szomorú taktikával keresgéltem az Alföldnek csaknem legmagasabb pontját. (Amaz a Nyírségben van.) A kéken eljutottam egy falu közelébe, mobiltelefon-tornyot láttam, és ez az eredmény minden volt, csak kívánatos nem. Felmásztam egy fára, hátha újra meglátom a betoncsövet, de hiába, csak összekoszoltam magam és halálosan kimerültem. Újra és újra megnéztem a toronyról készített fotót – nincs mese, a kilátónak valahol itt kell lennie. De azt is tudtam, hogy kalandozásomnak végét kell szakítanom, ahogy vizem elfogy, ezért még egy kétségbeesett kísérletre szántam el magam. A kék jelzést kegyvesztettnek nyilvánítva ismét elbotorkáltam arra a dombhátra, ahonnan harmadfél órája megpillantottam vala őkelmét, és újra iránymenetet alkalmaztam. Ez végül sikerrel is járt. Este hatkor, szurtosan és ragacsosan, a beléjük kövült homoktól súrlódó sárhányókkal, kulacsomban mintegy fél liter vízzel megérkeztem az Ólom-hegyre. Üvöltöztem egy sor jókívánságot a jelzésfestőknek és a megyei hivatalnokoknak, aztán felmásztam és elterültem. A túra egyetlen biztosnak mondható szintemelkedését teljesítettem most. Valóban szép a kilátás, a Mecsek is látszik. S hogy mások könnyebben odataláljanak, elkészítettem az Ólom-hegy fellelési útmutatóját.

"Menj el a meglévő kék jelzésen Rém felől odáig, ahol felkapaszkodik egy pár fenyő alkotta ligethez, mely a bal oldalon mint valami turistapihenő hívogat. Ez eltéveszthetetlen, de segíthet, hogy kicsivel előtte egy kerítésen van a jel. A ligettől lépdelj Nemesnádudvar, azaz nagyjából észak felé a jelzésen pontosan 1200 métert. (Kimértem.) Itt a jelzés eltűnik, és az út villaszerűen háromfelé ágazik. Egyiken sem szabad elindulni, hanem a negyediken, amely jobbra-hátra törik az eddigi irányhoz képest. Ezen menj egyenesen, s az egyetlen kétes elágazásnál válaszd a sötétebbik utat. Ezen pár lépést haladva már látszik a kilátó."

Ez az élmény hosszú időre elvette a kedvem az ismeretlen terepen hiányos eszközökkel erőltetett céltárgykereséstől. Leereszkedtem Rémbe, megmosakodtam, majd sötétedéskor Jánoshalma után bevettem magam egy távvezeték melletti erdőbe, ahol a nyárfás akácosnak adta át a helyét, és egy ősi nyiladék kínált behatolási pontot. A sok bosszúság és az egész napos kínlódás olyan felajzott állapotba hozott, hogy sátorverés után, félálomban hirtelen érteni kezdtem az állatok beszédét – az emberi agy nagyon érdekes dolgokra képes. Arra jött egy macska (a hanglejtéséből ismertem meg), és azt mondta egy másiknak: "Te sétálj arra, én meg majd erre sétálok." Engem egészen ártalmatlannak tartottak, vagy azt hitték, nem értem őket. Hasonló élményem az előző túrán is volt, amikor is Siklós alatt a perjés mezőn a növények beszédét értettem meg. Ők gyanakvón azt mondogatták: "Minek jön ez ide? Áruljuk be a tanyasiaknak!" Végül azonban meggondolhatták magukat, mert akkor senki nem vett észre. Ezen a mostani túrán még a 7. nap estéjén jött oda állat a sátorhoz, de nem tudom, hogy kutya vagy macska volt, mert nem szólalt meg.