Bükk
kerékpártúra, 2007. március 23–25.
Útvonal: Szilvásvárad – Szalajka-völgy – Horotna-völgy – Katonasírok ··· Dózerút ··· Ördög-gát ··· Kopasz-rét – Olasz-kapu – Zsidó-rét – Kis-kőhát nyerge – Nagy-mező – Bánkút (alvás) – Diabáz-bg. – Felső-Borovnyák – Csipkés-kúti-visszafolyó ··· Csipkéskút ··· Tanösvény D – Jávorkút ··· Kühne Andor út: P, P+ ··· Borókás-teber ··· Vesszős ··· S Szepesi-bg. – Létrás – Bolhás – Jávorkút – Kecskeláb-rét – Kurta-bérci munkásház (alvás) – Lusta-völgy – Szinva-völgy – Lillafüred – Felsőhámor – Miskolc.
Nagy jótétemény volt számomra, hogy éppen e szeszélyes napokban nyílt alkalmam ellátogatni a hegyek közé. Hat éjszakai műszakot lemorzsolva négy összefüggő szabadnapom támadt: olyan lehetőség, melynek tanárként ritkán örvendhettem. Vonatjegyet vettem két személyre: eredetileg másod-unokaöcsém, Ádám is eljött volna a Bükkbe. Rá tekintettel főként a Nagy-fennsíkon bóklásztunk volna, és szállást is foglaltam a bánkúti síházban. Aztán fordult a helyzet, és Ádám kényszerűen lemondta az utat. A saját vonatjegyemet mégsem váltottam vissza, mert úgy tudtam, utoljára most használhatom a pedagóguskedvezményt. Szilvásváradig csendes, hideg eső kísért, de okkal reméltem, hogy idővel kiderül. A Nap át-áttünedezett az élénken tovasodródó fellegeken, de nem egyhamar akaródzott neki félresöpörni őket.
Adrenalinpálya
Szilvásváradon a napvilág rövidsége miatt kihagytam a kulturális látnivalókat, és a bevásárlást is mellőzve a Szalajka-völgynek tartottam. Egy teremtett lélek se járt arra a szemerkélő esőben; az ajándékboltok és kisvendéglők gazdái közül alig egy-kettő volt tanúja, ahogy a megeredt patak mentén fölfelé araszoltam, egy-egy fényképért megállva minden száz méteren. Az itt látható kötélpálya és élménypark még zárva volt, ezért díjtalanul odaszökhettem hozzá.
A Kárpátok szűrös-szuronyos őrét eredetileg 1915-ben faragta Szeszák Ferenc, és az Árpád-kori gyepűvédőkre emlékeztetve Kolozsvárott állították fel. Aztán az Erdélyt jó időre "kézhez vevő" román hatalom 1918-ban megsemmisítette, és 2002-ben erre a helyre teremtették újjá a székely honvéd szobrát az önkormányzat és több cég (köztük két erdészet) támogatásával.
Sebesen csurgó és megállapodottabb vizek társaságában eljutottam az Erdei Múzeumba, de csak a bejáratnál lévő vízifűrészt tekintettem meg. Ezt Bódvaszilason építették a XIX. század közepén, és ma is működőképes állapotban van. Mellette egy Rákóczi korában kikelt és 1970 körül kidőlt hatalmas fa bütüjéről nézett vissza rám az ország történelme - az évgyűrűkön a selmeci erdészeti akadémia alapításával, Petőfivel, Trianonnal és az 1940-es számmal.
|
A Szikla-forrás
|
Malom
|
Kissé följebb a Szalajka-patak nagyszerű Fátyol-vízesését csodálhattam meg, amelynek lépcsői forrásvízi mészkőből (népies nevén darázskőből) állnak. Mint ismeretes, ez a fiatal kőzettípus magából a vízből válik ki a patakok nagyobb esésű szakaszain, mert itt a nyomás csökken. (Ez Bernoulli törvénye alapján a nagyobb sebességgel magyarázható, ahogyan a léghuzat is kirántja a cigarettafüstöt a vonat ablakán.)
A vízesés mellett a Gloriette-tisztás széléig ugyanez a mészkőfajta nyújtózott a talpam alatt; a kitaposott patakparton szerteszét ágazó vén fák terpeszkedtek, olykor egymás ölébe is benyújtva gyökereiket. A réten senki sem volt, bár az eső éppen kezdett elállni. A legfelső tavat fotóztam éppen, mikor megérkezett végállomására a kisvonat, amely évente százezerszámra hozza ide az embereket. Most ketten szálltak le, erősen begombolkozva.
Ezután a zöld biciklijelzésen kezdtem kapaszkodni a német katonasírok felé, menet közben megreggelizve a vadetetőn. A közeli Kelemen széke ködpárába burkolózott, az eső ritkás havazásba fordult. A nyeregben egy nagy csoport csuklyás turista bukott át sietve a kék jelzésről a sárgára; szemlátomást nagyon fáztak. Az egyik síron legutóbbi látogatásom óta megváltozott a név írásmódja: Hornst helyett végre Horstot olvastam, és Ostenburg helyett Osterburgot. A vers bizonyára nem tőle származik, bár a nyomtatott papír alapján akár így is lehetne. A dátum: 1944. december 17.
A nyeregből harántosan elindul egy kemény dózerút a fennsík felé; a 2007-es Szilvásvárad Maraton 70 kilométeres mezőnye ezen fog leszáguldani, kihagyva a Bélapátfalvától idáig vezető embertelen kaptatót. A novembert idéző cudar hóesésben ráérősen tekertem fölfelé, és az út kényelmesen, előkelő vonalvezetéssel gyűrte le ugyanazt a szintkülönbséget, amit a katonasíroktól induló piros jelzés határozottabban és tekerhetetlen görgetegeken hagy maga mögött.
|
|
|
Rövid tolós emelkedő után már a Kopasz-réten figyeltem fel a barlangásztanya kéményéből omló füstre és az ott álló kocsira. Ahogy a rét közepén ténferegtem a fényképezés ideális helye körül, kilépett a barlangász és behívott. Hárman voltak odabenn: Lengyel János (mert névjegyet is adott), a párja és egy idősebb tanárember. Megkínáltak üdítővel és babapiskótával; éppen valamelyik barlangot bontani jöttek, azzal a tréfás reménnyel, hogy így akár kétszeresen is túlszárnyalhatják az országos mélységrekordot, amely 250 méter körül van. Az elméleti számítások ugyanis ekkorára teszik a fennsíkon valaha tenyészett legnagyobb példányok méreteit.
|
|
|
Vagy egy óráig beszélgettünk ezekről és más tárgyakról. Megtudtam, hogy az 1991-ben kialakított kálmán-hegyi útnak ezt a folytatását (amely ma a P bic. jelzést viseli) valamikor 1986 körül robbantották ki a sziklás talajból. Ő maga is itt volt; kosárszámra szedte össze a kőtörmeléket a Kopasz-rétről. Elmesélte, hogyan szórta fel sóderrel vagy kőzúzalékkal az egyik szakaszt, mikor még olcsóbb volt a behajtási engedély a fennsíkra (ma huszonötezer forint – autónként). Aztán a nagyszámú lakható barlangra terelődött a szó, és a nemzeti park olykor megalkuvó vezetőire, akik tarvágásokat és építkezéseket tűrnek el a védett területen. A másik kolléga a webtárhelyekről és a HTML-szerkesztőkről mondott érdekes tudnivalókat; egyiket-másikat föl is jegyeztem. Aztán a havazás megszűnt, és én útnak eredtem északkeletnek.
|
|
|
A térkép jelölte helyen nem találtam a Kálmán-réti-zsombolyt, de az út mellett, valamivel odébb nyílt egy bekerített, tetemes mélységű lyuk – én ezzel is beértem. A tájat vékony és foszlott hótakaró fedte, melyből a fák derekára is jutott. A murvaútról a jelzés-csomópontban letértem egy darabon, hogy lefényképezzem Veress Józsi bácsi emlékoszlopát. A bélapátfalvai természetjárók állították az itt elhunyt társuk emlékére. (1960. augusztus 3.) A vonaton együtt utaztam vala néhány oda való, inas és cserzett turistával, akik az időjárás állapotát latolgatták.
Erre a napra még két barlangot jelöltem ki magam elé: egyikük a Kőrös-lyuk volt. A kerékpárt egy farakásnak támasztva finom hóban talpaltam fel 930 méter magasra, ahol a Kőrös-hegy lapos tetején nyílik ez a beomlott mennyezetű, egykor forrásbarlangként szolgált üregsor. Vastag kőzetrétegek pusztulhattak le a tetejéről, ha ilyen tágas kifolyót készített magának. Ebben a nedves időben a nagyobb termek erősen csepegtek, de a belső járatok kényelmes szállást kínálnak az odatalálóknak. Ennek bizonyítékául szolgálhat a helyben föltárt modern kori tűzrakóhely és sörösdoboz.
Ebben az órában a Nap végre diadalt aratott a vegyes frontoktól té s tova hányt felhősereg utolsó rongyain, és rögtön a szemembe is tűzött. Egy dagonyát érintve visszabotorkáltam a bicajhoz, majd folytattam a könnyed gurulást a lejtésnek indult dózerúton az Olasz-kapu felé.
Itt aztán döntenem kellett, hogy azonnal Bánkútra megyek-e vagy útba ejtem a Kis-kőháti-zsombolyt – és a nyílt terepre kiérve az utóbbit választottam. Nagyszerű tájkép kísért: a Fekete-sár és a Zsidó-rét a legszebb ruháját öltötte fel a kedvemért.
|
|
|
|
|
|
Az utolsó kép már a Kis-kőhát északi oldalában készült a fehérbe borult Nagy-mező borókával pettyegetett lapályáról. A bekerített rész a magas fűvel élesen elkülönül a nagyobbik, folyamatosan legeltetett területtől. A megcélzott zsombolyt a tanösvénytábla az út déli oldalára rajzolja, s ebben bizonyára nem is téved. Én azonban a Cartographia cselvetésének áldozatul esve egyre csak a meredek északi lejtőn kutattam utána. Ráleltem a vakon végződő távvezetékre, az irtásos részre, de a barlangnak nyomát se láttam. A ferde kék festés is eltűnt (vagy másfelé fordult) kétszáz méter után, és lassan lement a Nap. Bánkútra éppen most kellett volna befutnom. Lemondtam hát a Kis-kőháti-zsombolyról (a következő túrára visszavágót esküdve), sapkát-kesztyűt öltöttem, és pedálozni kezdtem a tapadós havon húzódó keréknyomokban észak felé.
|
|
|
A bánkúti síház egy részét a nyáron felújítják: többek között megszüntetik azt a galériát, ahol 1300 forintért most megaludtam. (Marad egy másik galéria a hasonszőrűeknek, ami kellemes hír azzal összevetve, hogy a kétágyas szoba ötödfélezerbe került volna már most is.) A gondnokon kívül senki nem volt a házban. Elbeszélgettünk az elmaradt síidényről, a piaci viszonyokól meg a Simon Menyhért születése című régi filmről, amelyből pár kockát az atlasz is átvett. A közelmúltban a Duna TV is bemutatta, de sajnos lemaradtam róla. Azt a megtörtént esetet dolgozza fel, amikor egy erdész feleségét a fennsík elzártságában lepi meg a vajúdás, és a férj mozgósítja a fakitermelő kisvasutat, a lipicai ménest és az ómassai ökröket, hogy utat készítsenek az orvosnak a derékig érő hóban az asszonyhoz. A film az ötvenes években készült, ami érdekes dokumentummá avatja a Bükk akkori állapotáról. Ha módom lesz, beszerzem valahogy.
|
|
|
Mivel magam mögött tudtam az előre szervezett szállást is, immár szabadon tobzódhattam a Bükkben, amíg az időmből futotta - azaz másfél napig. Az Ádám kedvéért tervbe vett kézenfekvő túracélpontokat mellőzve mostani túrámat átminősítettem barlangkereső gyalogbringás csúszás-mászássá, és nem is bántam meg. Az első nyeremény a Diabáz-barlang volt, amelybe kis csermely veti alá magát, és amit kútgyűrűkbe rekesztettek és jókor lezártak. A diabáz a tenger mélyén keletkezett vulkáni kőzet, és ahol ilyesmi bukkan fel a mészkő mellett, ott sok víz mélybe folyására lehet számítani. 1975-ben egy jelentéktelen víznyelőüreg fokozatos bontásával tárták fel, és mára több száz méterig jutottak benne. Ezt is Kordos László könyvéből tudtam meg.
|
|
|
A frissen épült felső-borovnyáki lokátor bogyóját és a sípályák tetejét érintve csakhamar a Csipkéskúti-víznyelő torkánál álltam. Előtte vízműlétesítmények gondoskodnak a karsztvíz összegyűjtéséről, még közelebb pedig a kutató barlangászok szereltek fel csörlőt (talán a törmelék kijuttatására) és gátalták el a maradék vizet, hogy szárazon dolgozhassanak.
|
Egy névtelen (?) visszafolyó
|
|
A piros jelzés túloldalán nyílik a Lyukas-gerinci-zsomboly, amely úgy került éppen a gerincre, hogy környékéről lepusztult minden kőzet. A 70-es évekig a kutatók kényelmetlen helyzetben egyre lejjebb hatolva lassan bontogatták a krátert, aztán beledőlt a törmelék, és csak a közelmúltban sikerült járhatóvá tenni (technikás barlangászok számára) és újra bejutni a már ismert és sokféle cseppkőképződménnyel ékes nagyobb terembe. Mindezt a helyszíni tábláról bárki elolvashatja, és az erős kerítés attól is megóvja majd a kíváncsiakat, hogy beleszédüljenek az örvénybe.
|
|
|
|
|
|
Komoran hallgatag, bércek közé bocsátkozó völgyön tovább ereszkedve csakhamar a lipicai ménes csipkéskúti telepén találtam magam. A lovak egy csomóba verődve harapdálták az eléjük vetett szénát a sárosra taposott kifutójuk közepén. Odabenn nem láttam mozgást, de bizonyára vigyáznak rájuk. Alkalmasint innen kötötték el a vadkeleti viszonyokat meghonosító kilencvenes években ama lovakat, melyeket a Cartographia-atlaszban olvasható, helyenként siralmas énekbe hajló fejezet szerint a bánkúti turistaház romosodó épületében rejtegettek egy darabig. Azt olvastam valahol, hogy hátas- és igáslovakat egyaránt nevelnek itt.
|
|
|
A pirosról a térképnek megfelelő távvezeték-hajlatnál letértem dél felé a tanösvényre. Mivel jelzés nem látszott, megkérdeztem a szembejövő hátizsákos fiatalembert, merre kell mennem. Ő nem tudta, de jelzése neki sem volt idáig. Együtt gyalogoltunk a sáros lejtőn a piros jelzés jellegzetes töréséig, ott azonban az atlasz korrektorainak irányzott cifra mondással visszatértem a kezdetben megcélzott elágazáshoz.
Ezen a tanösvényen elfogytak a lábam alól az utolsó hórongyok is, mégpedig lenyűgöző gyorsasággal, bugyogó fazék módjára gőzölögve a napsütötte kanyarokban. Egy vadászati leshelyen kívül egy gyönyörű óriástöbröt sikerült fényképre tennem. Az árnyékok mutatják a térbeli viszonyokat, vagyis hogy az ilyen széles képeket tulajdonképpen hengerre ragasztva kellene nézegetni – a belsejéből.
A tanösvény valamivel keletebbre húzódhat a valóságban, mint a térképen, mert egy T-elágazásban balról jelent meg, hogy azután egy letermelt erdőrész mellett kivezessen a fennsíki műútra. Innen legurultam Jávorkútra és megebédeltem. (Elég szűkösen hoztam ennivalót, ezért a nap hátralévő felében kóválygó fejjel baktattam makacsul tovább a terv szerint.) A szomszédos asztalnál egy bácsika üldögélt fiával és menyével; mivel nagyothallott, minden szavuknak tanúja voltam. Megtudtam, hogy az egyik közeli üdülő Bethlen István gróf vadászkastélya volt valamikor.
Eszembe jutott a kopasz-réti barlangász elbeszélése a felszabadulás előtti birtokviszonyokról, amikor a falopásra való tekintettel mindenhová erdőcsőszöket állítottak az uraságok. Az Őr-kőt éppen azért hívják így, mert ott ért össze az egri érsekség és Pallavicini Alfonz birtoka, és egy erdőőrház állott mellette, amely ma kulcsosházként üzemel. Ugyanő elmondta, hogy ma is erős érdekek hatnak az erdők bizonyos részeinek bekerítése és a turisták kiebrudalása irányában, de a törvény még nem roskadt össze ezek nyomása alatt, és minden erdőbirtokos "tűrni köteles" bennünket odabenn, kivéve a vadászati és favágási időszakokat, no meg a szigorúan védett helyeket.
A kerítések itt Jávorkúton is megvoltak, de nagy könnyebbségünkre még csak a felelőtlenebb erdőhasználók távoltartására. A hatvanas években valamikor busz is járt a fennsíkra; most az autóforgalmat erős sorompó rekeszti ki, és e helyütt tényleg zárva is van. A levegő engedett a csípősségéből, a betonon kerékpárosok tünedeztek föl. Köszöntem, vizet vettem, aztán ráfordultam a piros jelzés folytatására, amely Kühne Andor nevét viseli.
Telepített fenyveseivel ugyan nem őserdőjellegű, de hangulatosan magashegységi arcú táj ez, és a rendszeres turista- és vadászforgalomnak köszönhetően tekerhető is. Szőke gyepes töbrök között bujkál a turistajelzés, és igen derék barlangszájakat érint. Ezek közül első a Szirén-barlang, amit a térkép jelölte helyen, egy jelenleg éppen nyílt letörésnél találtam meg. Pár éve, bükki kóborlásaim hőskorában még nem volt ennyi időm a keresésre, ezért sem ezt, sem a következőt nem tudtam megfogni.
Az atlaszban olvasható túraleírás és az azt illusztráló fénykép a közelben sejteti Kühne Andor emléktábláját. Félórás bóklászás után egy szanaszét hányt fatörzsektől és fenyőgallyaktól szabdalt gödrös zugban meg is találtam, de egyáltalán nem volt szembetűnő. A napsütötte halmokon a vadászok által eldobált vaddisznóbőrök maradványai bomladoztak, és állatkoponyák szemeztek kajánul egy Chappi feliratú kutyaeledeles zacskóval.
Mivel nem várhatom, hogy minden olvasóm az atlaszt is forgassa, idemásolom a neves turista-szakvezető fiától származó, meghatóan szép sorokat:
|
Öreg fáknak helyén új sarjadék nőtt már,
Füves ösvényeken másik nemzedék jár.
Régi nyomra ráhull az idők avarja,
S mint kedves emléket szelíden takarja.
|
A közeli Bolhási-zsombolyba ezúttal egy méternyire belemásztam, hogy fényképpel tanúsíthassam: odabenn hűvös, nedves a levegő, a mohapárnácskákra gyöngyökben csapódott rá a harmat. Aztán továbbgurultam keletnek, el a katonai tornyot viselő Nagy-Hárs alatt. (A bánkúti síház gondnoka azt mondta, régebben egy személyre való ebédet hordtak oda, de utóbb már azt sem.)
|
|
A borókás-tebri 2. víznyelő
|
|
Hét éve még bekerített fiatalos terült el a jelzés mentén, és el is nyelte a folytatást, most azonban gondtalanul folytathattam utamat a keresztező murvautak vidékén. Lassan visszaadtam a megszerzett szintkülönbség egy részét, és elhagytam a fenyőerdőt. Elmaradt mellettem pár további barlangnyílás, tágasra nyíltak a rétek, majd erdőirtás helyszínére értem. A térkép szerint Vesszősnek hívják ezt a vidéket, és a hasonló nevű völgy itt vesz nagy lendületet, hogy levesse magát a Nagy-fennsík alacsonyabb, keleti peremén.
|
|
|
|
|
|
Itt, a végeken újabb nagy barlangok nyílásai tátognak, köztük a hazai (de legalábbis a bükki) barlangok legmélyebbike, az István-lápai. Ezt most nem akartam fölkeresni, pedig egy macskaugrásnyira volt; úgy gondoltam, lovagiatlan húzás volna részemről, ha nyugat felől, mintegy a többi közé iktatva mazsoláznám le. Ezért egy közeli sziklaalakzatnál visszafordultam a sárgán nyugat felé, és rövid bóklászás után ráleltem a Létrás-tetőire (más néven Szepesi-zsombolyra). Aki kíváncsi a második név eredetére, nézze meg a Magyar Elektronikus Könyvtárban Kordos László említett könyvének e kedves részét. Közben vaskos, sűrű bundájú kutyák szökelltek játékosan az erdőszélen: közel volt már a műút.
|
|
|
Innen kezdve az aszfaltról gyalogos kitérőket tettem mindegyik jelölt barlanghoz. Ha jól láttam, az Iker-tebri volt az, melynek külső falán márványtáblák őrizték a régebben és újabban elhunyt barlangászok emlékét. Az ezután következőkről elég a fényképeket és a neveket közölnöm; a részleteket bárki megtalálhatja Kordos Lászlónál vagy a www.barlang.hu lapon.
|
|
A Nagy-Mogyorós-bg. egy töbörsor fejénél
|
|
|
|
|
A Kis-Mogyorós-bg. az út mentén
|
|
|
A Tuskós-bg. is az út mellett van.
|
|
Nagyon népszerű és sokat kutatott barlang a Létrási-vizes; még a magamfajta kívülálló sem hagyhatta ki. Egy egész patakot nyel le, és mivel száját törmelék tömi el, inkább a betonúthoz közelebb kivájt másik bejáraton szoktak beleereszkedni. A völgye szájánál parányi favágóház áll, melynek falán korommal írt átkok fenyegetik azokat, akik ellopják a tüzelőt. A háta mögött hordóból kialakított zuhanyberendezés várta a nyarat. A favágók keze nyomán jó pár hektár ásított csupaszon a közelben.
|
|
|
A következő benyílónál egy sziklából víz fakadt (csövön vezették oda), és egy papírról a nemzeti park így védte: "Az ivóvíz és a karsztvíz védelme érdekében TILOS mindennemű karszt- és tájidegen anyag használata, ill. az ilyen anyagok vízbe való bejutásának elősegítése." Az út mentén röviden a felszínen haladó vízfolyást pár száz méteren át fóliaágyban vezették tova, a közeli BNP-kutatóház előtt csomagoló fiatal házaspár vélekedése szerint medervédelmi céllal. A házat sudár fenyők környezik, és szomszédságában táborok társasági helyiségéül szolgáló, zárható padlású, de falak nélküli gerendaház áll. A hegyoldalban sehol nem találtam a térkép mutatta emlékművet; talán azonos Vincze Ferenc (1946–1998) kopjafájával, melyen ez is olvasható: "Kutatótársunk emlékére, aki nagyon szerette Létrás-tetőt, akit nagyon szerettek Létrás-tetőn."
A folytatásban ismét betekintettem pár barlang torkába, míg a hanyatló Nap győzte fénnyel.
|
A sebesi Veterán-barlang(sor), szintezési alappont
|
|
|
A Szivárvány-bg. a Sebesvízi Panzió betonútja mellett; a domboldalban csak egy kis lyuknak látszik.
|
|
|
|
Kocsonyaszerű váladék, talán a fenyők rügyváladéka (?)
|
|
|
A Jávorkúti-víznyelőbg. (1997-ben építették ki ilyen derékul.)
|
|
|
Visszaértem barlangkörutam kiindulópontjára, Jávorkútra. Lement a Nap, csípőssé vált az idő. Megvacsoráztam, aztán legurultam a Lendeczky úton a kurta-bérci munkásházhoz, amely egy ma is működő csemetekert szélén áll. A kapuja előtt is megalhattam volna, de túlságosan kitettnek éreztem a helyet, és bebújtam a sűrű fenyvesbe éjszakára. A sátrat nem is kellett fölvernem.
Ez a feltört, kívül-belül pusztuló faház száz méternyire árválkodik az előbbi kőháztól, s a felirata: "Kurtabérc csk. melegedő 986." A csemetekert eme néhai kiszolgálóépülete még lakható, de egyáltalán nem lakályos. Úgy tűnik, vandál csavargók feszíthették föl pár éve. Az utolsó rendes használókra egypár 2001-es színes újság utalt a még el nem lopott kályhán hagyva.
|
|
|
|
|
|
Még föltalpaltam fél kilométert a Bányász-barlanghoz és a kurta-bérci hasadékbarlanghoz, de a tüzetes keresés dacára nem találtam egyiket sem, ahogy az út északi felére rajzolt emlékművet sem. A vonat már nem várt sokáig, ezért a felirat nélküli katonasír lefényképezése után céltudatos gurulásba fogtam a Lusta-völgyön. A favágók éppen feltápászodtak a tűz mellől; az útszéli erdőbe kicsapva szőke sörényű lovacska álldogált. Kiszámítottam az utolsó elfogadható vonatot, majd elbúcsúztam a Bükktől. Hogy mennyi időre, azt nem tudtam, viszont éppen elég látnivalót hagytam ki ez alkalommal is, hogy ne legyen ürügyem sokáig halogatni a visszatérést.
|
|
A nagy-hársi katonai torony
|
