16. nap: VIII. 18., péntek.
Gombaszög – Barka.
64 km.

Tegnapi várakozásomnak eleget téve a köd sűrű pamatokban lepte be a fennsíkot, s fokozatosan tisztult róla lefelé a völgyekbe. Kikecmeregtem a tövisek közül és mély fűtől simogatva folytattam utamat a piros jelzésen Szilice felé.

Miután átgyalogoltam a lefolyástalan medencében láppá gyűlt vízen, jobbról felcsühögött ugyanide egy hosszú villanyszerelő-kocsi. Csakugyan, a térkép nagyfeszültségű távvezetéket jelöl erre, egészen közel a határhoz.

Láttam egy friss földkábelt is narancssárga köpenyben, és találgattam is, hogy valamelyik barlanghoz szolgál-e majd riasztóul. Szembejött több ember is a kitűnően táblázott ösvényeken, mikor végre balra fordultam a sárgán és leereszkedtem a Szilicei-jégbarlanghoz.

Ez is egy beszakadt tágas zsomboly, lépcsője is van, és korláttal védik a huligánoktól. A szlovák nyelvű felirat szerint ez a legalacsonyabban fekvő európai jégbarlang (a mérsékelt övben), és felső része összeköttetésben áll a Gombaszögi-barlanggal. Ezt a benne haladó patak megfestésével igazolták. Már Bél Mátyás országleírásában szerepelt a XVIII. században, s a későbbi kutatások gazdag leletanyagot nyertek belőle a csiszolt kőkortól fogva. Az eljegesedés valószínűleg egészen újkeletű: a barlang kétezer éve történt beszakadásával kezdődött. A jég tavasszal kezd hízni, mert a leszivárgó olvadékvíz tömegei odalenn, a tartós fagy birodalmában egymásra fagynak, míg télidőben párolgás útján csekély mértékben fogy. A korláton áthatolni szigorúan tilos, és valóban: a tágas barlangszáda előtt nem is láttam egyebet néhány penészedő ürüléknél. A bejárati csarnokban pár jégalakzat állta a nyarat; a feláramló pára a levelekről kövér cseppek alakjában potyogott vissza.

Rövid szemlélődést engedtem csak magamnak, mert a Gombaszögi-barlang nyitására le akartam érnem a faluba. Ezért a sárga jelzés északi ágán (melynek sajátos, fordított tömzsi T alakú jelzése van) rátértem a szilicei országútra és balra leszáguldottam rajta. Gombaszög apró falucska, a felvidéki magyarság országos kulturális ünnepélyének helyszíne. Idén ez a rendezvény augusztus 11–12-ére esett, néptánccsoportokkal, az István, a király előadásával, Megasztár-koncerttel, jelentős óhazai támogatással. Most azonban már egy nemzetközi tájfutóverseny táborába zúgtam le valamivel kilenc előtt, és megtudtam, hogy ebben az időszakban csak tízkor nyit a barlang. Azonnal ki is cseréltem a fékpofákat, megreggeliztem, aztán fotójegyet vettem és bebújtam a barlangba a csoporttal.

A vezetés a domicaihoz hasonlóan kétnyelvű, ami azonban itt abban merül ki, hogy a magyar vendégek pár méterrel – de úgy, hogy mit se lássanak – hátramaradnak egy magyarul (még éppen) tudó vezetővel, aki a többieknek szóló, részletes és érthetetlen szlovák kalauzolás végeztével ugyanazt a helyszínt futólag végigmutogatja nekünk. Ezután mint akit a török kerget, utánuk eredünk. A barlang bejárható része meglehetősen rövid; fő szépségei a szalmacseppkövek.

Ugyan nem az én tisztem, hogy bárkit is bíráljak ezért és más dolgokért, de a napló teljessége kedvéért leírom, ami azokban a napokban erősebben foglalkoztatott minden másnál. Az asszimilációra gondolok, ahogy az a magyarul beszélő barlangi vezetők (fiatal hölgyek) beszédében megmutatkozott. Ők bizonyára otthon hallottak magyar szót, de nem eleget, és kiejtésük igen rossz volt. A palóc rövid á-k még a helyükön lettek volna, mert a szlovákban az "a" betűt ugyanígy ejtik, de az "á" betű szokásos ó-ba hajló ejtése teljesen eltűnt a beszédükből. Erősen éneklő hangsúllyal mondták a hivatalos ismertetőt, mint aki egy betanult idegen szöveget mond fel. Amikor kötetlenül kellett beszélni, nehezen fogalmaztak. Ha jól sejtem, szórványmagyar vidékről származhattak, vagy már a szüleik sem tudtak jól magyarul.

Egy óra leforgása alatt kijöttünk a napfényre, alkalmi útitársaimmal (egy alföldi férfival és három gyermekével) megtekintettük az elapadófélben lévő Fekete-kifolyót, aztán elbúcsúztunk. Pár percre odacsapódtam a sátortelep szélén magukat a kultikus "Tomco Fun Club", "Facom", "Pista(R)" és "Alkeszville" feliratú szalagokkal megjelölő csapathoz. Bemutatkoztam nekik, hiszen a netről már ismertük egymást: ők voltak azok, akik a Bükkben lévő csikorgói kunyhó igaz történetét levélben megírták nekem. A honlapjukat olvasva nem néztem volna tájfutóknak őket, de ez nyilván az én egyoldalú szemléletemből fakadt, meg a szeszkazán-életérzés hangsúlyos bemutatásából. Elmondták, hogy a Karszt Kupára huszonhat országból jöttek sportolók, és a mai nap a pihenésé. Becslésem szerint ezren lehettek a táborban.

A közeli Fehér-kifolyó hideg vizével feltöltöttem kulacsaimat, miként velem együtt egy teherautó vezetője is. A forrás olyan bővizű, hogy három méteres kőfallal kellett elgátalni a völgyét. – Szemben egy kőbánya csattogott a magasban. Az országútra nagy nehezen följutva pedálozni kezdtem Rozsnyó felé. Hírből már ismertem az itteni útviszonyokat és vezetési kultúrát, de a mostaniak alapján immár személyesen is megerősíthetem: sokkal jobb a hazainál. Az autósok nagyon gyorsan haladnak, de az országutak nagyon szélesek, és az útpadka méternyi szélességben le van aszfaltozva, mintegy a biciklisták számára. A fákon savanyú alma terem tömegével. Egy szembejövő markoló éppen a gyomokat szaggatta az útfélről.

Elmaradt mögöttem a Szilicei-fennsík festői nyugati letörése, melyen a térkép szerint egy rom található: Berzéteváré. Hazaváró kertészmunkám miatt nem jutott időm sem erre, sem az eredetileg tervbe vett fennsíki barangolásra a ma is érintett Hárskútig, de a magam részéről ezt nem sajnálom: első bejáráskor nem szükséges mindent útbaejteni. – Rozsnyón csak a múzeumba akartam bemenni, de éppen ebédidő volt, s nem vártam ki. Megcsodáltam a Masarykot, Benešt és Gustáv Husákot is túlélt, "Dernői Vasgyár" feliratú míves lámpaoszlopokat az udvarán, azzal tovább is rugaszkodtam. Magában a városban volna mit nézegetni, de arra ráérek máskor, esetleg társasággal is. A városhatárt jelölő magyar táblák fele le van szedve. Mindenhol szlovák szó és zene: alaposan megritkultunk a határszéli városokban. Ezt a később megkérdezett rimaszombati biciklisták is megerősítették, és nagyokat hallgattunk rá – elvégre mit lehetne rá mondani?

Egy régi ház falán évszámot rejtő emléktábla: "Istennek dicsőségére felépítette ezen Rosnai ispitált Krasznahorkának eörökös Vra idősbik Andrássy György. Lett régi hív szolgája, tisztartója (!) Rózmáni industriája által." Ha jól számoltam, az első mondatból 1713(+3), a másodikból 1769 jön ki. Három kerékpáros leány szintén elvállalta az izzasztó dombhátmászást Betlér felé: ők a ragasztott képen jutalmul kétszer is szerepelnek.

Gömör-kártyám második bevetésével olcsóbban válthattam jegyet a híres betléri kastély vezetett túrájára. A csoport indulásáig majd' egy órám hátravolt, ezért a parkot kerestem föl először. Egy félreeső leágazásban megmosakodtam és átöltöztem. A nemzeti örökségként kezelt és erősen védett kastélypark területe 57 hektár, és a hátsó részein ma is állnak az egykori gazdasági és lakóépületek.

A parkon átfut egy kis patak, mellette kínai pavilon (sportszerraktár), japán híd (rajta társalgókuckó), szabadkőműves pavilon (az ablakok alakja is szimbolikus), duzzasztott tó, sokféle köz- és díszfa. Sokan sétáltak a szórtköves utakon, hiszen fizetni csak az épületbe lépésért kell.

A legutóbb 1880 körül átépített kastély belsejét nem kívánom részletesen leírni, mert aki már megjárta, bizonyára hiányosnak találná, amit elmondhatnék. A múzeum nem hiába kapta meg a Europa Nostra díjat. A száz koronás fotójegyért mindazonáltal alaposan megdolgoztam. Népes csoport tolongott végig a termeken, kétnyelvű vezetés mellett, és nem is kellett sietni. Jól éreztem magam odabenn.

II. Lipót lovagokat avat (1790)

A Kaunitz-családfa

Már akkor is...

Afrikai emlékek

Napóleon csatái

Wesselényi, Zrínyi, Bethlen, Bocskai

A berlini konferencia: Andrássy Gyula, Bismarck és Sándor cár

Elég későn, negyed ötkor buktam ki a kapun. Átöltöztem, visszatértem Rozsnyóra, és a várost dél felől megkerülve igyekeztem még időben Krasznahorka várába érni. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, mert a hat órai zárásig nem maradt volna időm, hogy becsülettel végigjárjam. Ezért leültem egy mellékútra vacsorázni (elsőre egy hangyabolyba). A felhők hol elfogták a napot, hol eltávoztak mellőle, így a szendvicsek mellől felugrálva kellett kapkodnom a teleobjektív után. Részletesen a várról és az Andrássy-mauzóleumról akkor írok majd, ha tényleg megnéztem őket.

Áttekertem Krasznahorka-váralján, beszélgettem néhány babakocsit toló asszonykával, aztán továbbmentem kelet felé. Nagyon sürgetett az idő, és csak annyit tudtam, hogy másnap estére Miskolcon kell lennem. Hogy minél több időm maradjon a legnagyobb látnivalókra, még ma föl kellett kapaszkodnom 670 méter magasra: a Barkai-nyeregbe. Dernőn egy ősöreg tölgyfa után, a kúp alakú Som-hegy tövében megálltam tíz percre, és megkérdeztem egy embertől, miféle sokablakos ház áll még a Csermosnya-patak mentén. A régi vasgyár egyik épülete volt; az élet akkor kezdett itt elnehezülni, amikor átkerült Ózdra a gyártás – még Trianon előtt. (A többi épület köveit az országút alapjába dolgozták be.) Pedig itt készültek a Lánchíd láncszemei: egy, amely elpattant, ma a budai Vár alján megtekinthető.

Átmentem Kiskovácsvágásán és jobbról mellőztem a hegyoldalba szorult Lucskát: vegyes lakosságú falvak lehetnek, mert egy helyen szlovák favágók tették ki elém a baltát, hogy át tudom-e ugratni. (Így ugratták ők a vendéget – szerencsére már a söreik elfogyasztása után.) Valahol láttam egy lapuval telinőtt komposztálót, melyen kétnyelvű felirat hívta fel a közönség figyelmét, hogy csak növényi hulladékot hordjon ide.

Valahol a közelben vízmű lehet, én azonban vágyakozva vízcsapnak véltem a poharat és kék hullámokat tartalmazó jelet, mert kulacsom már csak félig volt nedűvel. Kitértem jobbra egy ligetes zughoz a vízmű fölött, de forrást nem találtam, a patakból inni meg nem akartam, mert egy falu, Barka még fölöttem volt, és nem kívántam hasmenést holnapra.

Lement a Nap. Barka jelentős búcsújáróhely, és a neve magyarul is ki van írva, de első benyomásom mégis a felvégen lakó szlovák cigányokkal kapcsolatos. Egy rongyos portáról kiszaladtak elém a gyerekek, és ilyeneket kiabáltak: "Máte cukr?" – Nem volt nálam semmi édesség, csak egy töret vacak krumplicukor végszükségre, ezért nem álltam meg. – "Máte hleb?" – Hehe, az aggteleki töppedt zsömlém kellene? Annál még ti is jobbat kaptok otthon. Végül a szüleik visszaparancsolták őket. Aztán az utolsó füzér száradó gatya mögül vagy tizenöt poronty vágódott elém sikítozva: "Dobry bicikel!" – Derék hátasom nem is remélte, hogy valahol még megdicsérik, s efölötti lelkesedésében rögtön vágtába is ugrott az utolsó emelkedőn. Búcsúzóul még rájukmosolyogtam.

Ez már a felkelő Nap képe. Az éjjelt a Barkai-nyeregbe leharántoló piros jelzés mellett, egy bedöntött fákkal biztosított régi szekérúton töltöttem – sátor nélkül, minden zajra fölriadva. A fenyves szálerdő ugyanis semmi takarást nem nyújtott, és jól láttam az alattam húzódó Karsztúton dzsippel brummogó erdészek vagy vadorzók fényeit, hallottam halk beszédüket. (Magyarnak tűnt a hangsúly, de ez nem nyugtatott meg.) Hajnali ötre állítottam a vekkert.