2. nap: Cserepes-kő – Őserdő – Olasz-kapu – Nagy-mező – Jávorkút – Sebes-víz – Ómassa – Garadna – Csókás – Barátság-kert – Szentlélek – Csikorgó.
Az éj hűvös volt, hálózsákom csupa harmat lett a hővisszaverő fólia alatt is. Szerencsére így is szigetel valamennyit, mégis meg tudom érteni azokat a túratársakat, akik ide érkezvén először a tűzifa után kaptak, hogy kezüket megmelengessék. A 823 méteres csúcs közelében lévő barlangszállás fő hiánycikke a víz: legközelebb a Pes-kő-forrás ad megbízható mennyiséget, ez azonban két kilométerre van, és 230 méter szintet kell feláldozni, illetve visszamászni. A barlangi napló mégsem elsősorban ezt a hiányt tanúsítja, hanem azt a csalódást, amit egynémely neveletlen és hátukra botot érdemlő hitvány ripőkök okoznak jobbérzésű embertársaiknak, azzal tudniillik, hogy szemetüket a barlangban hagyják. A leghosszabb levelet e tárgyban egy természetőr írta (a "084. számú"), de szép számmal voltak ugyanilyenek másoktól is. Szerencsére nagyon sok rongálnivaló nem akad, így akinek erre szottyan kedve, csak a dobogót verheti szét. Ezt újabban valaki bedeszkázta. A kályha szelelését fémlemezbe vagy fóliába fúrt lyukakkal próbálják szabályozni, de az egész berendezésnek mérgezésszaga van, s ha lehet, inkább kerüljük a begyújtását.
|
|
A napló bejegyzései az alábbi rendben követik egymást, néhány idézettel:
Érdekes lakók a kisrágcsálók. Ezek most nem pelék (nekik bozontos a farkuk), nem egerek (azok nem rőtek), hanem valami egyéb pocokhadhoz tartoznak. Estétől reggelig nagy mozgást tanúsítanak, maradékok után járnak (meg kell hagyni, van bőven). Egyikük olyan merész volt, hogy elő-elősurranva a szemem láttára csent el valami kekszmorzsát.
A barlangban néhány gyertya, gyufa, só, cukor, tea. A bulizók sok üveget ürítenek, s csak remélni merem, hogy akik nem hagyták fenn, azok sem az országos kékre hajigálták rá őket, hanem hazavitték, ahogy a napló refrénszerű, már-már káromkodásba hajló sirámai sürgetik.
A napi élelmet mindig reggel készítettem el, s a kenyér estére gyakran összetömörödött, élvezeti értéke számottevően csökkent. A hús-zsíros alapra tojást, büdös márványsajtot, pizzakrémet és majonézes tormát dolgoztam rá, majd az elkészült munkadarabot két szalvétával állományba vettem. Volt mellé egy-két kulacs vizem, sok csokim és édesanyámtól egy nagy birsalmasajtom.
|
|
|
A napi menet nehézkesen indult: kilenckor kelet felé távoztam a kéken. Bár ez a Bükk déli pereme, maradt rajta hó derekasan, s úgy éreztem, a Tél birodalmába léptem, mikor tegnap a Messzelátónál elértem a nyolcszáz métert. Itt pedig állandósult a húszcentis hó, és legalább a feléig bele is süppedtem. Hajtásról persze egy pillanatig sem álmodhattam. Gyönyörű volt a Bükk, mint mindig, de máskor mégsem így. Elhaladtam az Őserdő mellett; a tábla valamit mondani akart, de kitördelték, s odafirkálták: "Magyarországi természetvédelem! De akik bekerítették, a bükki erdőkitermelésből igen meggazdagodtak!" Ebben annyi igazság lehet, hogy a bekerítést elrendelő BNP igazgatósága (egyben természetvédelmi hatóság) erdőművelésre kiad bizonyos területeket az Északerdő Rt-nek, bizonyára nem ingyen.
Engem azonban az ilyesfajta visszásságoknál jobban zavart, hogy az utam folytatását jelentő, meredek emelkedőre terelt zöld jelzésen miként noszogatom fel lovamat. Főként a teteje felé tűnt úgy, hogy megmakacsolja magát, és ketten csúszunk vissza az aljára, de végül mégis fölértünk és elterültünk. A szembejövőt ugyanaz a kerítés gátolta a továbbhaladásban, s kényszerítette az én kaptatómra a másik irányból. Igen ám, de erőszakos kezek itt rést nyitottak rajta, melyen az ment be, aki akart. És ennek mintegy hivalosításául a bekerítést indokló tábla mellett, odalenn a kerítésen létra kínált átjárást. A BNP is belátta, hogy ha ezt az áldozatot meghozza, akkor nem lyukad ki több helyen a kerítés.
|
|
Fehérrel bélelt töbrök és egy régi mészégető mellett lassan újra kiértem a piros biciklijelzésre, melyen egy farakodótól kezdve dömpernyomok látszottak már, de göröngyös és csúszós felszínük miatt nem voltak hasznomra.
|
|
|
|
Széltében-hosszában hólepellel borított dimbes-dombos táj terült el előttem. A napsütés éppen csak megroskasztotta, összetömörítette a korábbi időjárás-jelentések mutatta 80–90 centis havat, de az olvadás alig hogy elindult, rögtön le is lassult egy hirtelen hidegfront miatt. Három nappal indulásom előtt álltak le a bánkúti sípályák, ennek megfelelően alig akadt valaki az utamba.
Alig-alig tekerve vergődtem ki az Olasz-kapuhoz, és készítettem néhány képet a Fekete-sárról és a Zsidó-rétről. Itt már tisztességesen takarított aszfalton haladtam. A Zsidó-rétnél két gyalogos süppedezett a tanösvényen, kezükben bot és fényképező, de túl messze voltak. Ugyanitt az aszfalton síbottal "dolgozó" középkorú férfi jött szembe. Elismerően biccentett – ahogy persze én is.
|
|
A víznyelők rendesen tették a dolgukat. Némelyiknek az alján nagy tócsa feküdt: a korábbi pár nap során felgyűlt vizek maradéka. Reméltem, idővel ismét melegebbre fordul az idő, s ha máskor nem, az ötödik napon ismét érdemes lesz az időszakos forrásokhoz visszatérnem.
|
|
Fagyzugos, árnyékos útszakaszokon néhol még ezután is le kellett szállnom, mert tükörjég fogadott. A vékony olvadékvíz-rétegek odafagytak a talajhoz, az utánpótlásuk pedig őhozzájuk, aminek aztán teraszos szerkezetű jég lett az eredménye, mint az egerszalóki termálfürdőben a mésztufa-teraszok.
|
|
A Jávorkút és a Lusta-völgy közti elágazásnál már jobban érződött a tavasz lágy lehelete: elvékonyodott a hótakaró, és több teljesen vízszintes darabon el is tűnt. A puha sarú Kecskeláb-rétre betekintve úgy döntöttem, hogy nyárra halasztom az itteni leereszkedést, főleg mivel minden forrásom nehezen követhető jelzésről és ösvénnyé szűkülő utakról tudósít errefelé, és nehézségből is elég egyszerre egy.
Jávorkúton csönd honolt, és csupán egy "Coca-Cola" feliratú furgon bröfögése zavarta meg időről-időre, amely kétpercenként nekiveselkedett a bisztró udvarára vezető lefagyott rámpának. Aztán kiszállt valaki, lapátolt egy sort, és a dolog kezdődött elölről. A szomszéd üdülő fészerében a tulajdonos éppen rendet rakott, takarított – nyilván két szezon között. Ahogy a síelők eltávoznak, hamar megjelennek a húsvéti üdülők és az első valódi szárazföldi turisták.
A tavacska lefotózása és kiadós ebéd után menten folytattam az ereszkedést, mégpedig a panzióvá vált Sebesvíz Üdülő felé. Engedélyt kértem a tulajdonostól vagy emberétől, hogy a gátról fényképezzek; megengedte, s azt kérdezte, hová megy a kép. Megmondtam, s ő tisztázólag hozzátette: "A reklám miatt." – Bizony, a hétezer és tizenkétezer forintos éjszakák (ha jól emlékszem, egy ill. két személyre) inkább az anyagilag jobban megáldott turistákat vonzhatják, de bizonyára a szolgáltatások is ennek megfelelők. Ahogy a gazda arcát figyeltem, valószínűnek láttam, hogy rövidesen honlapja is lesz az üdülőnek.
|
|
Ami ezután következett, azt némi szégyenkezéssel kell leírnom, s mindenkit intek is, hogy ne kövesse utam e szakaszát. A Sebes-víz szurdokába leereszkedő sárga-zöld jelzés helyett ugyanis – a szembejövő, fiatalokból álló nagyobb csoport előtti villogás céljából – megállás nélkül, határozottan a szomszédos földútra fordultam rá, amely félig a völgy mellett-fölött halad ugyan, de aztán határozottan eltér tőle jobbra, a Garadna-völgy fölé. Gyalog kellett volna leóvakodnom a – később teljesen bejáratlannak bizonyult, az atlasz szerint "meredek, sziklás, csúszós, sok bedőlt fa akadályával nehezített" – jelzett ösvényen.
Én azonban sem ezt, sem amazt nem tudtam, s mikor tájolással meggyőződtem tévedésemről, nekiláttam a legrövidebb biztonságos úton toronyiránt átvágni a Huba-forrás felé. A térkép és fényképezőgépem adatai szerint mintegy tíz perc alatt érhettem le a negyven méter szintkülönbségű, becslésem szerint huszonöt fokos avaros, illetve az alján havas lejtőn. Mivel ez éppen egy szigorúan védett terület (már félúton döbbentem rá), a legnagyobb csapást egy hirtelen felbukkanó természetőr tudta volna rám mérni. Ilyen ugyan nem érkezett, de az isteni fenyítés nem maradt el: többször megiszamodtam, és egyik alkalommal a megbokrosodott Cygnus olyan jól fejbevágott, hogy igencsak örvendeztem a sisakomnak.
Hőmérséklet-különbség okozta beleolvadás |
A felén már túlvagyok. |
Nem volt szép tőled – mintha ezt mondaná. |
Az interneten Woodyka fórumtárs nagyon ajánlotta ezt a patakot, s joggal: ilyen sok vizet nemigen látni benne. A darázskő lépcsőkön habbá verődve, fortyogva zúdult lefelé a fennsík egy részének olvadékvize. A különféle beállítással készült képek megpróbálják visszaadni ezt a kavargást, bőséget és erőt.
|
|
|
Innen nem lefelé, a legrövidebb úton jutottam ki Garadnára, hanem a nyugatra forduló sárgán, amely Ómassára visz. Egy-egy jégcsap elemi szépsége és mulandósága annyira megragadott, hogy vissza kellett gondolnom kölyökkoromra, amikor – különösen társaságban – élvezettel tördeltük a derekabbját, de csak azért, hogy "ne legyen másé." Ez volt a mi akkori gyönyörködésünk.
|
|
Ómassán a kocsmában csokit vásároltam, miközben három srác valami egyvelegét játszotta a teraszon a "Legyen Ön is milliomos" és a "Való világ" c. műsoroknak, tömény malacsággal és folyékony trágársággal. A kocsmáros pedig elmondta odabenn, hogy a Kelemen Didák kápolna átellenében álló elhanyagolt, de tisztes nagy kőház nem más, mint a régi kultúrház, mellyel az új tulajdonos nem törődik. Az orvos hetente jár Ómassára, ez is ide van írva, az ablakba. A ház felső végén nyitva állnak a mellékhelyiségek, s egy létra innen egyenesen a padlásra vezet. A lépcsőt fölverte valami fafaj csemetéje, a társalgóban lomok garmadája. Elkomorodva gurultam tovább.
A délután mostanra megvénült, a szintkülönbség elfogyott: e kettőből következett, hogy a szállásra másznom kell. Ráfordultam hát a kis-fennsíki műútra, elsőnek egy névtelen erdészlakot, másodjára a nyulászi vadászházat érintve. Ez utóbbinál forgalmas időkben bizonyára lovakat tartanak, mert a ház oldalához ráccsal, lakattal védett lóállások tapadnak.
Érdekessége még e környéknek egy régi aszfaltcsík valamelyik útkanyar belső ívével párhuzamosan: valószínűleg az építők azon hordták annak idején az anyagot, vagy talán túl meredeknek találta a hivatal a hatvanas években, amikor ezt az utat mai formájában megalkották. (Az 1970-es térképen még nem volt végig aszfaltos, tehát akkoriban épülhetett.)
|
|
|
A harmadik ház a Barátság-kert mellett áll, s a három közül ez a legtágasabb. Mellette szalonnasütő; itt bedobtam egy szendvicset, fejlámpára tértem át, és további kapaszkodással fölkerestem a hálószobát a Farkas-nyak felől, a Csikorgó oldalában. Ez, mint gyanítottam, favágók nyári tanyája, éppen átellenben azzal a hellyel, ahová a 2002-es Bükk-atlasz egy esőkunyhót jelöl. (Ez utóbbinak persze nyoma sincs – az Alkesz Team nevet viselő bulizós turisták szíves értesítése szerint 2000. október 31-én vagy november 1-jén égett le. Megkísérelték ugyan, hogy újra felépítsék, de az Északerdő Rt. nem ment bele.)
|
|
Újabban, mint minden emberi alkotás, ez is kezd megrogyni: elképzelésem szerint a szemöldökfa ereszkedése miatt nyithatatlanná vált az ajtó, majd a bal oldali tetőgerendát támasztották meg vele, így ajtó-voltát végleg elvesztette. Hogy mégis be lehessen jutni, egy áldott lélek kitörte a bal oldali bejárati falat, széthányva a kötőanyag nélkül odarakosgatott köveket. A szállást a tető alatt egy hat-hét méter hosszan a hegyoldalba mélyített lejtős gödör alkotja, melyet a hegy felől nejlonfólia véd a víztől és az avartól. Azazhogy védett – még bő egy éve is, csakhogy azóta beszakadt, és esőben lakhatatlanná válik a szállás. A favágók most sem használták, noha munkájuk egy derék farakás képében rögtön ébredéskor a szemembe ötlött.