11. nap: VIII. 10., csütörtök.
Nádas-orom – Ökör-hegy.
40 km.

Hajnali fél ötkor valami irtózatos ropogásra ébredtem. Itt nincs mit tenni: fölfedeztek, és most jönnek. Vagy már lőnek? A kábaság ködén át lassan ocsúdtam rá a valóságra: a kerítésen innen is maradtak még vadak, és ilyenkor járnak élelem után. A nagy mafla fejemmel ráfeküdtem az asztalukra. A vaddisznó nem zavartatta magát, jól befalatozott a makkból tőlem úgy húsz méterre. "A fene a gusztusod, hogy nem tudsz máshol früstökölni" – morogtam a másik oldalamra fordulva. (A tapsolás vagy lámpagyújtás veszélyes lett volna, mert az ijedt disznó ugyanolyan gyorsan szalad, mint a mérges, és nem is biztos, hogy ellenkező irányba.) Naplómban fél tízes indulás található, mert kivételesen a sátorban reggeliztem egy futó esőcske miatt.

A csomagolás után első dolgom az volt, hogy visszagyalogoljak a kék négyzeten Hevesből Nógrádba, s így e rövid napon három megyét érintsek. (Ártalmatlan rigolya, különösen annak tudatában, hogy e történelmi képződményeket is agyon akarják ütni a mindentudó eurokraták, és valamiféle "régiókat" a helyükbe tojni, mint Ferenc József a maga megtorló kedvében. Ha bejön a számításuk, nem lesz könnyű három "régiót" felfűznöm egy napon!) Aztán napfényben párálló, széles völgyek fölött folytattam utamat, lehetőség szerint gurulva, illetve a meredekjén bizony tolva, mert erősen elkoptak a fékpofáim. Egyszer csak elhagyott az út: a jelzés pár száz méteren át egy letermelt oldal fiatalosába bújt. Senkinek nem kívánom ezt a szederrel, vadrózsával és akáccal kibélelt tíz percet a nyirkos fűben, amikor már a Cserhát tüskebokrait is visszasírtam.

Hirtelen véget ért az irtott rész, körülfogott az erdő: dagonya balról, vigyorra zárult sebű bükkfa jobbról. Olyan szövevényes utakon bódorogtam tovább a festést követve, amikre egyébként rá nem mentem volna, de a terep mind jobban lejtett, s ez biztató jel volt. A csapás közepén vízcsurgás nyoma kínált támasztékot a lábamnak: ismét a tegnapi, megbízható homokkő. Vízmosta, fahordalékos patakvölgyben értem el Istenmezeje legszélső házait. Fél tizenkettő volt.

Egy nyomós kútnál kulacsom közvetítésével lábat, szandált és láncot mostam. (Negyed liter víz rácsöpögtetése elég az utóbbihoz, ha csak fölhomokolódott, és nem agyagot kapott.) A közelből részvevő pillogással biztattak a söröző törzsvendégei. Én azonban csak a boltba mentem be, majd végigmustráltam a Noé szőlője névre keresztelt látványos homokkő-füzért az északi kijáratnál. Az özönvíz hajósának neve úgy került ide, hogy ő ültetett először szőlőt és elsőként is részegedett le tőle. A későbbi apokrif legendák szerint az eljövendő világban akónyi méretű szőlőszemek fognak versenyt kiabálni: "Engem szedj le és velem mondj áldást az Úrnak!" Ezek a csöndben gömbölyödő, kővé vált fürtök olyan nagyok voltak, hogy némelyikbe egész raktárakat vájtak, melyeket a víz jelenleg elöntve tartott.

A helyi monda szerint "mikor Krisztus Urunk a földön járt," Istenmezejére is elvetődött – természetesen Szent Péterrel együtt. Mivel nagyon megszomjaztak, a hegyoldalban szüretelő asszonyoktól szőlőt kértek. Azok viszont nem adtak, mire Jézus az egész termésüket kővé változtatta. Mint Lót felesége, ezek a "felkiáltó" emlékjelek is szem előtt vannak, éppen a házak fölött; nem csoda hát, hogy ma is eleven ez a szájhagyományban terjedő legenda. Hozzá kell tennem: a Bibliában annyi alapja van, hogy az Úr nem felejti el, mit cselekedtünk azokkal a "kicsinyekkel," akik az Ő nevében jönnek. A velük művelt irgalmasságot saját magával tett jóként fogja megjutalmazni: "Éheztem és ennem adtatok, mezítelen voltam és fölruháztatok" stb. Ami azt illeti, én is farkaséhes voltam már, s le is telepedtem a déli végen, egy mesterművű madárijesztő vigyázó szeme elé. Az országút túloldalán kis földgyalu szaggatta a gazt, három ismerős fűzte a szót palócos kiejtéssel. A közelben tyúkot s nyulat vitt a hátán egy malac: tápüzlet cégére.

Váraszón majdnem felborult a "zöld napra" vonatkozó elhatározásom, mivel a fémvázas és -sisakos harangláb mögül elém ugrott egy vadászati kiállítás. De sehol nem akadt ember, hogy kinyissa; még a községháza is zárva volt. A kocsmából a művelődési házba irányítottak, de onnan háttal jöttem ki, mert tizenöt összeszurkált helybéli fetrengett odabenn, kezük görcsösen markolászta a semmit, és dőlt belőlük a vér. Bár régebben én is rendszeres véradó voltam, most bármelyik este bennem maradhatott egy kósza kullancs, így elköszöntem tőlük.

Utam egy régi homokbánya és egy csinos horgásztó mellett vezetett északra. A Boczátori-forrást még csak ivásra használtam, de a következőben, a Szalajkaház előttiben már meglöbbintettem piszkosfehér pólómat. Nagyszerű, zöldben tobzódó, de mégsem erőszakosan burjánzó vidék ez, a bal oldali fenyvesben pikkelyes (alighanem tintaszagú) csiperkékkel, piruló galócákkal. A másnapi beszélgetés során tudtam meg, hogy régebben hadiösvények futottak erre, azért nincs itt még annyi üdülő.

Úgy emlékszem, a 2000. áprilisi túrán még ép volt és működött az a Dávid-tanya, melynek most a lehangoló romjai közé tértem be, hogy könnyítsek magamon. A nagyobbik háznak még van valami likas födele, de a másiknak csak a sarkai állnak, a kerítések a földön, mindenütt törött cserepek és szétmosott vályogtéglák.

Mikor tovább akartam haladni, egy mély pocsolya megakasztott, s hogy a kosarat a fényképezővel együtt a víz fölött tartsam, bele kellett ülnöm a sáros vízbe. Nosza, irány a közeli patak, kis-zuhanyozás, újrakenődzködés. Végső soron javamra szolgált ez a baleset, mert ráébredtem, hogy a K+ a romháznál kezdődik. Márpedig a változatosság jegyében erre az útra szántam rá magam otthon, nem utolsósorban egy talányos emlékmű miatt.

Tarvágás helyén cseperedő fiatalosban, de járható emelkedőn toltam masinámat a kis oldalvölgy fejezetéig, ahol azonban a térkép cserbenhagyott. Égtájak, domborzat és megérzés alapján sikerült megtalálnom a mondott emléktáblát ("Itt halt hősi halált Oláh János erdész"), amely sajnos csak bordás műanyaglemezből van, és betűi is szigetelőszalagból. A régi vastáblát öt méterrel odébb találtam meg: az tovább bírná, de már olvashatatlan. Mindenesetre ideiktatom az elérési útvonalat: a K+ a bal oldali fiataloson túlemelkedve kibocsát magából egy erős szekérutat balra, azon menni kell egészen a megnyíló völgyszakadékig, s ott a keresztúton balra háromszáz métert. Egy tisztási útcsomópontba érve jobbra kell fordulni, kicsit lefelé, s ezen útról hamar letérni balra a hegyoldalba. Harminc méteren belül ott van az emléktábla egy erős tölgyfán. Oláh Jánosról sehol nem találtam adatot, de talán a vadászati kiállítás elárulja, kik és miért végeztek vele – a régebbi tábla kopottsága alapján legalább harminc éve.

Megnyíló, majd ismét összeboruló erdőn keresztül keleti irányba fordultam. A sárga jelzést otthonossá vált, azaz körbenőtt fémlapok hordozták. Tiszta tölgyerdőben, darázsderekú gerincen haladhattam, s akár hajthattam volna is, de nem vitt rá a lélek. Szedtem pár rókagombát, mert az finom, és el is áll hazáig.

Rövidesen kiértem a helyenként kövezéssel, murvaszórással is megerősített talajútra, amely régebben hadiútként szolgált, ma pedig az erdőgazdaság használja. Domaházától a 25-ös út bekölcei elágazásáig kanyarog végig a Heves-Borsodi-dombság főgerincén, majd' húsz kilométer hosszan, jellemzően négyszáz méter magasan. A múltkori túrát is mérlegelve állíthatom: csak száraz időben okozhat gondot a bejárása kerékpárral, de a füves részeken még a mély homokot is ki lehet cselezni. Viszont puha alapkőzete folytán nem fog soha arra a merényletre vetemedni, hogy kiterelje nyomvonalából az első kereket és elgáncsolja a szegény biciklistát, mint a Börzsöny és a Cserhát egynémely alattomos turistaútja.

A Nap már elég kevés fényt adott, ezért a legszebb kilátást nyújtó résznél nem tudtam felülmúlni a hatéves fényképemet. Csöndben, ráérősen és bőséges vízkészlettel gurultam kelet felé, ahol a legmagasabb pont, az 541 méteres Ökör-hegy hívogatott a nyoszolyával. A biztonság kedvéért kivártam a sötétedést, ezért csak üggyel-bajjal igazodtam el a számos leágazás között. A P és K jelzések sűrűn előzgetnek, a csúcs előtt pedig megtévesztő módon egy hosszú lejtő van. Itt az alkalom, hogy megszidjam az 1995-ben kibocsátott, hatvanezres Cartographia-féle térképet, amely következetesen mellőzi az eséstüskét, pedig a gerincen feltétlenül szükség volna rá a megnyugtató haladás érdekében. Helyette elárulta, hogy pár száz méteren át Borsod-Abaúj-Zemplén megyében jártam.

A nap végére maradt erős kaptatót kijárt földúton leküzdve egy kevés búvóhelyet kínáló hegytetőn találtam magam, melyet egy vén fa köré emelt vadászles uralt. A csúcskő körül szederindák hemzsegtek, másutt az erdő túlságosan nyílt (vagy éppen sarjas) volt, és mindennek tetejébe ott meredezett a tetőn egy sózó is, környéke csalikukoricával felszórva. Ha itt próbálok aludni, akár le is puffanthat a félhomályban egy ügyetlen vadász; hallottunk már rosszabbat is. Ezért nagy levegőt véve úgy döntöttem, hogy a magaslesen alszom. Hajnali ötre állítottam az ébresztőt.